Breakfast at Budapest, avagy instant Álom luxuskivitelben teszt

Audrey Hepburn számomra ikon. A NŐ nagybetűvel. Van a lényében valami egészen lenyűgöző. Valami titok,amitől még az a Holly Golightly, akit ma mindenféle jelzővel illetnénk,csak azt nem mondanánk, hogy jóravaló úrilány, szóval amitől még ő is szerethetővé, elragadóvá válik. 

Nem volt még annyira rossz kedvem soha, hogy az Álom luxuskivitelben című film kezdő képei ne dobták volna föl a hangulatomat. Kicsit összeszorul ugyan mindig a torkom a Moon River-től,de aztán egy csapásra el is múlik, mert hát a varázslat, mint korábban említettem, nagyon is működik. 

Nos itt a januári tél-hideg-hó-halál-mélydepresszió időszakában, úgy döntöttem,ideje egy kis színt vinni a hétköznapokba, és ezennel elindítom a saját Breakfast at Tiffany's tesztemet. Ugyan nem fekte Givenchy kisestélyiben, de felkeresem szeretett fővárosom öt általatok kiválasztott reggelit is felszolgáló bisztróját, kávézóját, és Audreynk után szabadon tesztelem a cappucino-croissant kombó minőségét.  Persze a péksüti-koffeinforrás értékelésén túl, a hely egészét is figyelembe veszem, hisz nem sokat ér egy isteni kávé, ha úgy érezzük, hogy a pincér azt kívánja,bár akadna a torkunkon.

Azt az öt helyet,ahova ellátogatok Ti fogjátok kiválasztani méghozzá úgy,hogy a lentebb található SZAVAZÁS linkre kattintotok. Hajrá-hajrá ;)

Ui.: A teszthez csatlakozni kívánó önkéntesek jelentkezését komment formájában várom :-) 

Lili

 SZAVAZÁS

Élénkpiros

Úgy viharzott be a lakásba,mintha a négyfal szabta határok rá nem is vonatkoznának. Épp csak egy álmos „Helló!”-ra volt kapacitásom, mialatt ő nekilátott kávét főzni, majd alkarján táskával, napszemüvegét a feje tetejére tolva belökdösött a szobába.
 
- De a kávé...?
 
- Nélkülünk nem lesz kész? Na, üljél már lefelé, kitaláltam, hogy oldjuk meg a helyzetedet. Figyelj rám.
 
Összpontosítottam, már amennyire három alvással töltött óra lehetővé tette, de egyelőre azon járt az agyam, vajon miként lehet az,hogy mialatt én még mindig csak alapvető funkciók ellátására vagyok képes, ő már egy komplett tervet kovácsolt a problémáim megoldására? Amint belekezdett a mesélésbe tudtam, hogy a rám vonatkozó lényegi részhez úgy kb. húsz perc múlva fogunk elérni, hát intettem neki, hogy folytassa csak, én kimegyek a fürdőszobába összekapni magam. Alapos gyanúm szerint fel sem tűnt neki, hogy kimentem, mert ugyan azzal az ellenállhatatlan lelkesedéssel magyarázott, mint egy perccel korábban, mikor még ott ültem vele szemben. Nyitva hagytam a fürdő ajtaját, mialatt ő otthonosan tett vett nálam. Széthagyott dolgokat kapkodott össze a földről, berakta a szekrénybe a ruhákat, és egy lélegzetvételnyi szünet nem sok, annyit sem tartott. Halványan kezdett körvonalazódni az elmélet, miszerint nekem valamilyen ezoterikus közbenjárásra lenne szükségem. Ettől az ötlettől csak egy dolgot találtam ijesztőbbnek: a saját tükörképemet. Színtelen bőr, elmázolt szemfesték, meg egy nagy bozont, ami valamikor a hajam volt, most már leginkább csak egy nagy kupac akármi. Elnézve ezt az absztarkt festményre emlékeztető összképet arra jutottam, hogy talán már tényleg csak egy boszorkány segíthet. Ideiglenesen meg jó lesz egy fésű is. Némileg rendszerezettebben,de még mindig darabajaimra hullva visszaültem a heverő sarkába. Tíz perc alatt rendbe rakta a szobát, behozta a kávét, és úgy suhant jobbra balra, mint valami szőke tündér, piros ruhában. Engem alapvetően halálra idegesítenek a hozzá hasonló hiperaktív emberek. Mert egyszerűen mindig van megoldás a tarsolyukban. Némi jóleső önsajnálatra sosincs sansz mellettük. Egyszerűen lehetetlen. Ez a vitalitás pillanatok alatt az agyamra tud ám menni, de ha ő csinálta sosem zavart. Tudtam amúgy miért... Ezek az örökké vibráló, überoptimista fazonok, egy idő után el szokták várni, hogy rám is átragadjon valami a lendületükből,aztán ha bedől a terv sértődötten továbbállnak. Ő nem. Meggyőződése volt, hogy a pörgése kettőnknek is bőven elég, fáradtabb pillanataimban ráadásul hagytam,hogy kezébe vegye az irányítást, mostanában sok ilyen pillanatom volt, ő meg mi tagadás, imádta ezt. Annyi megvalósításra váró ötlet cirkulált benne, hogy odavolt, ha talált valakit, aki hagyta, hogy a megvalósítás alanyává tegye. Én is hagytam. Nem mindig, néhány hónapja még hevesen ellenálltam, teszem hozzá, teljesen jogosan, mert elintéztem a dolgaimat, de újabban igencsak rámfért a dirigálás. Utálom beismerni,de ettől még így van. Vegetálok mint valami egyszerű növény. Alszom,eszem,fotoszintetizálok és alszom egy kicsit. Kis víz, kis fény...egész jól elvagyok. Nyilván nem mehet ez így tovább,de de mint megtudom itt jön a képbe a boszorkány, mindjárt helyreteszi a dolgaimat.
 
- Fekete macskája is van? Mert akkor nem megyek el hozzá! Tudod,hogy...
 
-...allergiás vagy a macskaszőrre. Én meg a hülyeségedre. Elmész, nincs hiszti. Illetve nem mész, viszlek.
 
 - Ettől majd minden megoldódik?
 
- Frászt! De kezdésnek jó lesz.
 
- Mikor?
 
A kávéscsésze fölött rápillantott az órájára:
 
- Egy óra múlva. Úgyhogy értékelném, ha felvennél valami emberszabásút. Ne érts félre, semmi bajom a takarítós szerkóddal, csak ne gyere benne emberek közé. Tempó, tempó, Budára megyünk, és a hídon tuti dugó lesz.
 
A kocsija felé tartva elgondolkodtam rajta, hogy tényleg szükségem van-e erre az egészre? Sütött a nap, az évben először éreztem, hogy a fényének ereje is van. Melegsége. Ez volt az az első tavaszi nap, mikor a széltől már nem csordul ki a könnyem, mert nem is szél inkább szellő. Mikor az ég már nem olyan mosogatólé szürke, hanem valóban kék. Mikor a levegőnek illata van. Nem az a csípős hideg-szag, hanem valami minden élettel megtöltött illat. Valamiféle esszencia. 

- Menjünk gyalog!
 
- Eszeden vagy? Látod mi van a lábamon?
 
Lepillantottam a tőlem kapott magassarkúra, aztán feltoltam a napszemüvegemet, és a gyakori bőgicséléstől bedagadt szemeimre mutattam.
 
- Jól van, jól van... a táskáid tényleg ütik a topánkáimat.
 
Útközben vettünk egy újabb kávét, beszélgettünk, úgy mint régen. Filmről. Zenéről. A pasiról... csak ámultam. Miközben én a múltamat sirattam, hozzá beállított Pasi. Bocsánat. Nem jól mondom. A Férfi. Mérges lettem magamra, hogy észre sem vettem. Ahogy az elmúlt két hónapban semmit sem vettem észre azon kívül, hogy milyen rossz nekem. Álltunk a zebránál, és valami naiv lelkesedés kezdett fészkelődni bennem, jól estek a napsugarak, és szinte éreztem, hogy a vérem megfáradt bordója élénk pirossá változik.
 
- Jó ötlet volt ez a séta, egész emberi színe lett a képednek.
 
A lábunkat lejártuk, mire elértük a boszorkány kastélyát. Emeletes kastély, legfelülső emeletének, legeldugottabb sarkában, rácsos ajtó mögé rejtve élt egy törékeny barna nő. Hatalmas barna szemekkel nézett rám, és mindenttudóan elmosolyodott, mikor meglátta „bájos kísérőmet”.
 
- Hát elhoztad?
 
- Megmondtam,nem?
 
- Kerülj beljebb. Te kint maradsz! - rémülten hátrapillantottam,hát én ezt egyedül nem merem.... - Ma csak veled kell foglalkoznom. Gyere csak.
 
A lakás tele volt füstölő, és tea illatával, meg nyugalommal. Ami engem már csak azért is nagyon meglepett, mert én a sajátomat úgy feltöltöttem rémülettel, és idegességgel, hogy már el sem tudtam képzelni más milyet. Mialatt a teát készítette, alaposabban szemügyre vettem a házigazdámat. Elegáns volt. Minden gesztusában. Finom, puha, nőies mozdulatokkal tett-vett és egy szót sem szólt hozzám. De mikor bögrékkel a kezében rám mosolygott, átfutott rajtam a gondolat: talán mégis itt van elrejtve a megoldás. 

 

A kívánságlista

Bevallom őszintén, nem tudnám számszerűsíteni, hányszor bégettem már bele rongyosra sírt papírzsepikbe, hogy én ilyen és ilyen pasival soha az életben többet szóba nem állok (a hatás kedvéért mindezt esztétikusan elmázolt szemfestékkel). November közepére már egész precíz kis tiltólistám volt. Például: azonnal sarkon fordulok amint egy pasi (bármilyen jellegű) nyelvi képességeit egy németjuhászéhoz hasonlítja (igen megtörtént, a történetet ismerőket kérem, hogy halkan röhögjenek). Most, hogy újra átfutottam a katalógusomat arra is rájöttem egyébként, hogy meglepően sok kifejezésre/ szófordulatra vagyok allergiás, de erről majd később. Szóval, miután a magukat germán terelő ebnek képzelő fiúkat kirostáltam, egy kedves ismerősöm, rávilágított, hogy ezzel még mindig csak a munka felét végeztem el, a cél érdekében ugyanis azt sem árt tudni, hogy mit szeretnék. Ezen a ponton kissé zavarba jöttem.  Eleinte az ilyen: mit szeretne a Lili, gyűjtésekkel akadnak problémáim, de aztán úgy az ötödik tételnél, legyen szó bármiről, egészen belejövök, és akkor aztán nem állít meg semmi, legfeljebb a papír alja.

Na szóval, miután az ötletgazdát kifaggattam a lista milyenségéről (rákerülhet-e, hogy milyen filmet szeressen? Olyan alapvető dolgokat is felírjak, hogy milyen színű a szeme, vagy azt nem kell?), azonnal neki is láttam. Természetesen minden a fentieknek megfelelően történt, mert először még a legyen… akármilyen a haja is nehezen jött össze, aztán úgy az ötödik elmélyült gondolkodással töltött perc után elkapott a gépszíj, és a végén kénytelen voltam kihúzni bizonyos elemeket, amikre itt most nem térnék ki. Szóval készen állt a lista, többé-kevésbé körvonalazva, hogy kit is keresek én (Louis Garrelt amúgy, csak még nem találtunk egymásra).  Én meg, mint aki jól végezte dolgát, vígan vártam, hogy hasson a mágia és frissen, fessen, üdén és jóképűen megérkezzen a katalógusból összeollózott Fiatalember a harmadik emeletre és/vagy másodikra, attól függően, hogy épp hol vagyok.  

Nem állítanám, hogy türelmetlen voltam, hagytam időt a dolgoknak és csodák csodája… a varázslat működött is… De körülbelül úgy, mint a két balkezes fiúnak szokott a Harry Potter regényekben.  Ismerős ajánlja kedves barátját, leírás alapján határozottan értelmesnek tűnik, Lili szeme csillog, hogy milyen profi munkát végzett. Gyanakvásról természetesen szó sem eshetett, hiszen aki ilyen tök jó listát állít össze, azzal nagyobb baj nem történhet, mint hogy ne adj Isten a kiszemelt áldozat nem kékszemű, hanem barna (na bumm…). Utóbb kiderült, nem ártott volna, ha legalább egy kicsit kevésbé lelkesedem.  Barátját ajánló barátnak ajánlom, hogy barátja keressen meg, aztán majd okos nagyfiú és nagylány módon megdumáljuk a dolgot. Élve a hypertér kínálta lehetőségekkel fiatalember fel is vette a kapcsolatot, töredelmesen bevallotta, hogy igazán nem ismer (igazán semennyire sem, de ez most nem számít), de szeretne találkozni velem. Mivel, hogy ő nem híve ennek az online ismerkedésnek (ami egyébként plusz pont), hisz élőben már akár tudná is mondani, hogy milyen csinos vagyok.  Nem értem virtuálisan, mi tartotta vissza(?), hisz legalább egy kedves poén kisült volna a dologból, no,de sebaj, élőben mondta volna, ezt legalább biztosan tudom. Előre elnézést kérek a kissé kiszámíthatatlannak tűnő beosztásomért, de óvatos ígértet teszek rá, hogy hét vége felé jelentkezem.  Ennél még sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem… a reakció ugyanis nagyjából a következő volt: jó lenne mielőbb összehozni ezt a randit hiszen, idézet következik: „… ez jó alkalom lenne arra, hogy találkozz egy igazi férfival…”. Első pillantásra fel sem fogtam, mi történik, aztán realizáltam, hogy ha méltóztatok ráérni, akkor ilyen hatalmas megtiszteltetésben lehet részem. Ugyan igazi férfi, nem mondja magáról, hogy ő az (ahogy egy valódi nő sem közli, hogy „Idefigyelj szivi, én aztán egy ízig-vérig nő vagyok…”,hisz ennek előbb-utóbb ki kell derülni magától), de nyilván úgy tűnhettem tízpercnyi „intenzív” ismerkedés után, hogy erre külön fel kell hívni figyelmemet. 

Lista mint olyan tehát tüzetes átvizsgálásra szorul, hiszen nyilván elírtam valamit, vagy a „magabiztos” tételt százalékos kell pontossággal meghatároznom, mert a rendszer nem ment át az első tesztelésen. Ettől még lista marad, és hiszek a szisztéma működőképességében, a finomítások idejére mindenesetre… kivonom a forgalomból.

:)

Határátlépések

Sosem voltam híve a nagy kinyilatkoztatásoknak, a harmincadik születésnapom után mégis úgy éreztem, hajlok rá, hogy elfogadjam az élet nagyon is igazságtalan elméletet. Nem mintha bármi hiányzott volna az életemből. Szerettem a munkámat, egészséges voltam, jól működött a kapcsolatom, minden a helyén volt, és mégis...Az a csipet só hiányzott, amit nagyanyám minden édes sütibe belehintett. Valahányszor értetlenkedve álltam mellette a konyhában, türelmesen elmagyarázta,hogy ennyi kell. Ha nem lenne az a pici keserű, nem éreznéd az édeset sem. Na szóval pont az a kicsi keserű hiányzott. Az az éppen hogy.

Kristóffal ide s tova húsz éve voltunk barátok. Nem tudom, hogy az ő tésztájában volt-e só,de benne az volt a csodálatra méltó, hogy nem is érdekelte. Anyám szavaival élve, rajta nem fogott a rontás. De semmilyen. Harminchat évesen még mindig olyan hobós volt a stílusa, amit a legtöbben kinövünk, mihelyt betöltöttük a huszonötöt. De ő nem. Minden reggel úgy nézett ki, mintha előtte a Rolling Stonesszal bulizott volna. De jól állt neki. Semmiért nem lelkesedett látványosan, nem feszült meg, hogy elérjen valamit, és mégis bejöttek a dolgai. A sikereit sosem irigyeltem tőle, mindegyiket megérdemelte, a nemtörődöm látszat ellenére nagyon is sokat tett értük. Csak ezt a flegmaságot... Mindent megadtam volna azért, hogy egy napra kipróbáljam milyen egy olyan ember bőrében lenni, akit igazán semmi és senki nem ejt kétségbe. Leginkább olyankor éreztem ezt, mikor beugrottam hozzá ebédelni az irodájába.

Egy belvárosi épület ötödik emeletén rendezte be a cége főhadiszállását. A lakás kisebbik szobája volt az ő irodája, a nagyobbikban dolgoztak az asszisztensei. Egytől egyig nők. Csinosak, fiatalok, okosak, és lesték Kristóf minden kívánságát. Fülig szerelmesek voltak belé, erre meg mernék esküdni. A hibátlanra manikűrözött kezecskék azért ugráltak olyan gyorsan a billentyűzeten, mert Kristóf azt akarta. Az ebédidők azért nem húzódtak el kínosan sokáig, és azért nem értek véget béna kifogásokkal, mert Kristóf szerette a pontosságot. A szőke,barna, vörös tincsek, azért voltak nap nap után hibátlanra igazítva, mert minden fejecske tulajdonosa bízott benne, hogy majd az ő tökéletes szempillái, makulátlan blúza, Hamupipőkétől koppintott üvegtopánkája töri majd meg a jeget. Kristófot ugyanis az a púderillatú mennyország ami az irodája kétharmadát alkotta, egyáltalán nem érdekelte. Én valószínűleg már csődbe vittem volna a cégemet, ha ilyen közegben kell dolgoznom. Ő viszont erőlködés nélkül létezett Közöttük. A pontos munkát megköszönte, a sikereket elismerte, de nem bókolt, nem dicsért, és még csak véletlenül sem flörtölt. Rejtély volt számomra, hogy képes megállni, hogy akár egy pillantással el ne árulja magát... azt ugyanis nem voltam hajlandó elhinni, hogy ezek a ''jónők'' ennyire hidegen hagyják.

Aznap is együtt kajáltunk, a pincérlány szempillái úgy verdestek,hogy esküszöm éreztem a suhogásukat, mikor megérkezett a kávékkal.
- Hogy csinálod Öreg?
- Mit?
- Hát ezt a leszarom stílust... jóképű, sikeres, harmincas pali vagy
- Te is...
- … és mintha észre sem vennéd, mi zajlik körülötted.
Pofátlanul vigyorogni kezdett. Úgy nézett ki, mint Joker a Batmenből, amire némiképp rásegített az a kocka fazonú RayBen napszemüveg, amit a Kutyaszorítóban is viseltek.
- Észreveszem. Szerinted ezt lehet nem észrevenni?
Egyre türelmetlenebb lettem. 
- Hát erről beszélek idióta... Hogy,ha észreveszed,akkor mi ez a pléh pofa?
- Motiváció – válaszolta félig már röhögve.
- Na jó elegem van belőled! - tényleg ott akartam hagyni.
- Jó jó várj haver elmagyarázom.
- Feszülten figyelek...
- Minden nap észreveszem. Észreveszem az eleganciát, a hibátlan frizurát, megérzem az új parfümöt, még az új cipőt is kiszúrom. De nem mondhatom. Az már határátlépés lenne!
- Milyen határátlépés, hülye vagy te!? Ez csak egy bók...
- … lenne az elején. Aztán ha másnap már nem mondanám, el kezdenének kombinálni. Vajon miért nem mondom, és neki miért igen, és mi a baj akkor? Belekerülnék egy ördögi körbe amiből nincs kiút. Átlépném a határokat. A férfi-női határokat. Gyönyörű lányok, bármikor örömmel flörtölnék velük, de nem lehet. Ők odabent nem gyönyörű lányok, és én nem egy pasi vagyok, aki megkaphatná őket... Bent a főnökük vagyok, és ők a beosztottaim. Nincs olyan, hogy kicsit udvarolok valamelyiküknek. Pedig hidd el tudom, látom, hogy mikor lökne egy félmondat akkorát a teljesítményükön, hogy minden csúcsot megdöntenénk. Nem lehet. Nincs olyan, hogy kicsit lépem át a határokat. Ha átléptem, átléptem. Ott vagyok és kész. Érted már?

Bólintottam, aztán másra tereltem a témát. Neki is elege volt belőle, én meg jobban értettem, miről beszél, mint kellene. Megittuk a kávét, és mentünk a dolgunkra. Őt várta a selyembe, és drága parfümbe burkolt iroda, nekem meg ki kellett válogatnom a fotókat, a kiadóm legújabb szakácskönyvéhez. Trendi, fiatalos, minimalista képek, a végére már annyira untam a fehér kockatányérok közepén ücsörgő muffinokat, hogy hetekig még a pékségeket is elkerültem. A lakás üres volt, és mégsem. Ott nyüzsgött az életünk minden sarokban. A széthagyott ruhákban, a konyhapulton felejtett kávéscsészében. A mi három évünk. Amivel összességében elégedett voltam. Szerettem is. Kívántam is. Nem igazán hiányzott semmi. A són kívül.  Ő nem volt otthon. Egy hétre vidékre kellett utaznia, ami nem is olyan régen, még mondhatni megviselt volna. Most inkább az viselt meg, hogy nem viselt meg. Estére programom volt. Hivatalosan semmi illegális, és mégis... jobban éreztem magam tőle, hogy nem tud róla. Félig leengedtem a redőnyt, nem tudtam éles napsütésnél dolgozni. Lábak a dohányzóasztalon, laptop az ölemben, a képeket már rég feltöltöttem, csak válogatni kellett. Az órára néztem, fél három volt. Nyögve hátravetettem a fejem. Este nyolc még nagyon messze volt.

Hétre már tiszta ideg voltam. Nem csörgött a telefonom, nem jött sem sms, sem email. Ettől igazából meg kellett volna nyugodnom. Hisz, ha nem szól, akkor áll a találkozó. Baj akkor van, ha jelentkezik. Mégis egyre feszültebb lettem, hát el kezdtem készülődni. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni a maradék félórával, de nem bírtam már nyugton ülni a képernyő előtt. Végül az a három átöltözés sikeresen kitöltötte a teljes rendelkezésemre álló időt, sőt, kissé túlzásba is estem. Ráadásul, minden összeesküdött ellenem. 

A metróra várni kellett, mert miért ne pont ilyenkor. És minden lámpa épp most volt piros, mert mikor máskor?! És Ő is pont akkor hívott, mikor már majdnem odaértem. Meg kellett állnom, az egyik sarkon, nem akartam Vele a fülemen odaérni. Próbáltam rövidre zárni az egészet, és közben úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Reméltem, hogy nem érez meg semmit. Hogy 250 km távolságban nem érezni a Dior parfümöt, amit csak igazán alkalmi alkalmakkor szoktam használni. Végre letudtam a telefont. Ha pontosan érkezett, akkor már öt perce várt rám. Lassítani kezdtem, mert úgy éreztem meg kell mártózzak ebben az érzésben. Hogy vár rám. Hogy rám vár. Hogy amit ma este tett idáig az nekem szól. Értem, miattam van.

Igazam volt, már ott ült a kávézó teraszán. Pánt nélküli felsőben, világos hosszúnadrágban. Eszembe jutott a Kristóf -féle nemtörődömség. A haja, a ruhája, minden úgy állt rajta mint a parancsolat. Mégis úgy tűnt, mintha különösebb odafigyelés nélkül, felkapta volna az első keze ügyébe kerülő textíliát. Már majdnem odaértem, mikor felnézett, észrevett. Mosolyogva felugrott, megpuszilt, és minden porcikájában szikrázva csacsogni kezdett. Milyen napom volt, milyen napja volt, hogy van, hogy vagyok. Mindenre figyelt, nevetett, válaszolt. Én meg teljesen elzsibbadtam a gondolattól, hogy ekkora hatást gyakorolok rá. Ahogy sötétedett, egyre kevésbé tudtam kifürkészni a tekintetét, de éreztem, hogy a nagy barna szemek ide-oda cikáznak, és épp úgy nevetnek, ahogy ő is elneveti magát időnként.
Éjfél is elmúlt mire elindultunk, Ő közben háromszor próbált hívni. Nem vettem fel. Azt a világot, ebbe a mostaniba nem tudtam beengedni. És nem is akartam.

Hazáig kísértem, és a kapualjban még legalább egy órát beszélgettünk. Mindenről. Vagyis... majdnem mindenről. Nem csókoltam meg, nem vártam, hogy felhívjon magához. De mentem volna, ha hív. Az éjszakain ülve próbáltam megnyugtatni magam. Hisz nem történt semmi.

A lakásba lépve csak szemrehányó hallgatás fogadott. Mintha az utolsó hullámcsattig minden tárgy tudta volna, mit művelek, mire készülök. Felbontottam egy üveg sört, bekapcsoltam a tv-t. Gondolkodtam rajta, hogy visszahívjam-e? Áh, majd holnap. Vagy majd hív, ha megtartotta az előadását. Vissza is tettem a zsebembe. Aztán mégis kivettem. Egyik gomb a másik után. Új üzenet, szöveg bevitel...pár perc és üzenet elküldve. Halk csipogás. Tehát megkapta. Tíz perc, és újabb pittegyés. „Én is szívesen találkoznék. Megint. Éjt-éjt!'. Elégedetten dőltem hátra. Újra éreztem a só ízét a tésztámban. Talán kicsit többet is a kelleténél. Mert eszembe jutott a délutáni beszélgetés.

Igaza volt...nincs olyan, hogy egy szabályt kicsit megszeg az ember. Ha megszegted, mindegy mennyire. Megtetted.

A Tücskök és Lili

„Néha tiszta gyümölcsbe harapnék, de csak a fertőzött csüng a fán...” ez a sor döntötte el a kapcsolatunkat. A Budapest – Eger távolsági buszon zötyögve ezek a szavak hoztak össze bennünket. Mármint Maszkurát, a Tücsköket meg engem. Nem kellett sokáig ismerkednünk a dallam azon a napon már nem ment ki a fejemből, ahogy az érzés sem, amit a szöveggel együtt kavart fel bennem. Lázas keresésbe kezdtem, és hála a világhálónak egyik muzsika jött a másik után, tavaly novemberben pedig már együtt ciripeltem a többi tücsökzene kedvelővel a fiúk koncertjén. Eljött a személyes találkozás ideje. Hazai pályán, Egerben kérdeztem az együttest zenéről, indulásról, lehetőségekről, és   persze a (nem csak pesti) nőkről.

Négyen teremtettek

Illetve öten, hiszen négy ízig vérig muzsikás Tücsök (Lakatos Ferenc- billentyű, Boros Gábor – bőgő, Révész Csanád – dob, Kertész Csaba - gitár), és egy „Kalapos Férfi” (Maszkura) alkotja a zenekart. 2007. óta játszanak ebben a felállásban, és nem tervezik, hogy változtatnának rajta. Szükségtelen is lenne, hiszen az idő őket igazolja. Az elmúlt időszak csak megerősítette az amúgy is erős kötelékeket, hiszen együtt csinálták végig a legtöbb zenekart próbára tevő indulási időszakot. Jöttek-mentek, kopogtattak, igyekeztek minél több helyre eljuttatni a demójukat, aztán szépen lassan beindultak a dolgok. Először csak egy – két helyen lehetett hallani a dalaikat, aztán már egy – két helyre fellépni is meghívták őket. Maszkura szerint azonban ezt az időszakot nem lehet átugrani. Ahhoz, hogy most itt tartsanak, ez is kellett:

- Először hívnak, hogy lépj fel ingyen, és persze elmész, mert szeretnéd, hogy megismerjenek. Aztán már kapsz valami minimális pénzt is érte, de azt azonnal félre is teszed, hogy később majd stúdiózhassatok, elkészíthessetek egy lemezt és így tovább. Közben pedig vársz, mert bizonyos lehetőségekre kell, ráadásul néha nagyon sokat.

Összességében mégis optimistán látják a dolgokat, mert az előző gondolathoz csatlakozva Csaba megjegyzi:

- Tudod vannak olyan ajtók, amik előtt várakozni kell, de ha jól muzsikálsz, akkor a legtöbb úgy nyílik, mintha vajon csúszna. A tehetség, meg a szorgalom előbb utóbb megtérül.

Nekünk csak a zene van

A fiúk életéből sem maradt ki a tehetségkutatózás, ők is kipróbálták magukat a kereskedelmi csatornák porondjain. Azt mondják, a tapasztalatszerzés miatt mindenképp megérte. És legalább azt is látták, mit nem akarnak csinálni.

- Jó esetben nem arra készülsz,hogy megnyerj egy ilyet,aztán majd befutsz, és nagyon híres leszel. Egyszerűen csak szereted amit csinálsz. Dalokat írsz, hangszereled, próbálgatod, beleadsz mindent, aztán valami majd csak kisül belőle. Persze nem rossz az, ha az embert három hónap alatt az egész ország megismeri, csak ezzel nagyon nehéz mit kezdeni. A többségnek nem is megy. - foglalja össze a véleményét Maszkura a tehetségek ipari mértékű felfedezéséről.

Feri szerint viszont más a probléma:

- Van egy nagy stáb, és kitalálnak neked mindent. Megmondják, hova menj, mit csinálj, mit mondj. A körülöttünk lévő emberek közül senki nem akar a kelleténél jobban beleavatkozni a dolgainkba, mindenki végzi a saját feladatát. És nem azért, mert muszáj, hanem tényleg ezt akarja csinálni.

Aki egyetlen dalt is hallott már tőlük, annak éreznie kell, hogy egy sem  valami képzelt közönségigény kiszolgálására született. Saját élményekből táplálkozó, saját szerzemények, amikhez ennél fogva a szerzők is kötődnek csak úgy, mint egymáshoz. Mikor arról kérdezem őket, szerintük mi áll az egyre nagyobb népszerűség hátterében valami hasonlóról beszélnek:

- Az embereknek szükségük van igazi élményekre, és valószínűleg érzik, hogy amit csinálunk az szívből jön, és őszinte. A dalok nem úgy születnek, hogy próbáljuk kitalálni, mi lesz, amit majd a közönség is kívülről fúj, meg lehet velük énekeltetni egy koncerten. Kiadjuk, ami bennünk van, és reméljük, hogy szeretni fogják.

Ezután már csak az érdekelt, hogy az egymás iránt érzett szereteten kívül még mi hajtja őket előre. Kis gondolkodás után Maszkura válaszolt a kérdésemre.

- Ha nekem, vagy Frikének nem lenne a zene, akkor nem tudnánk mit csinálni. Igazából itt mindenki csak ehhez ért. Ráadásul én 100%- ig hiszek ebben a zenekarban, és a dalainkban.

Tényleg komolyan gondolják. Nem kockáztatásból csinálják, hanem egész egyszerűen nem is vágynak másra. Maszkura szavait idézve „Ami ebből összejön, abból ugyan nem építesz palotát,de meg lehet élni belőle, és közben olyat csinálsz, amit szeretsz.”. A nehezebb időszakokat is átvészelik, hiszen a hozzáállásuk ezen a ponton is nagyon hasonlít:

- Nincs bennünk szorongás, hogy ez, vagy az mikor következik be. Meg, ha idegeskedik az ember, akkor nem is jön, amit szeretne.

Pesti nők

Két nagylemez után, az igazi tücsökrajongók már kezükben tarthatják a Pesti nők című kislemezt, aminek már a borítója sem szokványos módon készült, ennek megfelelően a korong sem lett átlagos.

- Egy idő után már nem úgy játszottuk a dalainkat, mint ahogy a lemezen volt, hiszen ezek a koncerteken változnak, és egyre inkább ezekhez a változatokhoz kezdett ragaszkodni a közönség. Ezért gondoltunk rá, hogy négy dalból csinálunk egy kislemezt, de nem akartuk DJ-k kezébe adni, azt szerettük volna, hogy ezek legalább annyira a sajátjaink legyenek, mint a többi. Így hát a Szégyentelen című albumunkról négy dalt áthangszereltünk, és följátszottuk őket erre a különleges lemezre. Reméljük szeretni fogják.

Ha valaki a Maszkura dalok mélyebb elemzésébe bocsátkozna nem tudná kikerülni a nők, az udvarlás, a szerelem, esetleg az erotika motívumait, rákérdeztem hát én is, hogy miként vélekednek a szebbik nemről. A koncert előtti készülődés közepette Maszkura és Csaba vállalták, hogy felelnek az utolsó kérdésemre.
 

- Nem rég ért véget egy két és fél éves kapcsolatom, és most épp nem keresek semmit. De ha jön egy olyan lány, akibe aztán tényleg bele lehet szeretni, akkor nem fogok tiltakozni. Amúgy is kivagyok, ha nincs barátnőm, de ezt most kibírom, nem akarom elkapkodni.

Csaba egy kicsit más szemszögből közelít a kérdéshez, de a lényeg talán ugyanaz:

- Ti vagytok az egyetlen és legnagyobb inspirációforrás, de komolyan. Falfestéstől kezdve, ekehúzáson át, a dalszerzésig mindenhez tudtok lendületet adni.

Minden leendő, és már meglévő Tücsökraj rajongó hölgy,lány,asszony nevében mondhatom, ettől jobb zárszóra nincs is szükség. Aki most hall róluk először, az tegyen egy szívességet a kedélyállapotának és hallgasson bele néhány tücsöknótába, aki pedig már tudja miről beszélek, az ciripeljen velük tovább.

Csacsi öreglány, tűsarkú cipőben

Olyan szívdobogással ébredtem,hogy azt hittem, ki is ugrik mindjárt a helyéről. Úr Isten elaludtam! - kiáltottam bele a lakás csendéjbe, a tojássárga falak pedig úgy mosolyogtak rám, mint szülő a mulya gyerekére. Ők már tudták, amit én kontaktlencse nélkül nem is sejtettem: van még egy órám. Nekem ehhez az kell,hogy a telefonomat, érintőképernyős mi más is lehetne, mindig elnyomkodok rajta valamit, de mindez nem számít, az orromig emeljem. Ásítás után, hanyatlás. Párnák közé, álmokba. Próbálom visszakeresni, hol hagytam abba. Már nem emlékszem. Nem vesztegethetek perceket, már nem is kerek hatvan, csak ötven valamennyi.
 

Kelés hétkor, ébredés nyolckor. A kettő között kávét, zuhany, testápolás. Legújabb csodakence, úgy hidratál, el sem hiszem, hét napig tart a hatás. Pillanatnyi zavar: a francia gyártó, fehér köpenyes tudorai feltételezik, hogy egy hétig nem fürdök? Nem számít, este a várossal együtt, ezt is lemosom magamról.
Szekrény kitárva, mit vegyek fel? Fogalmam sincs. Tegnap elszámoltam magam fáztam mire hazaértem, ha most viszek zakót száz fok lesz árnyékban, és hurcolhatom fölöslegesen. Olyan ez, mint az esernyő. Szoknya kéne, de nem lehet, egy hete nem úgy zár a zip-zár, mint illene. Nadrágkosztüm? Kizárva, megfelelő topán bűnbánóan bukdácsol az ajtó mellett. Tudja, hogy haragszom. Haragszom én, haragszik a seb is a sarkamon. Úgyis megbékélek. Mire a heg halványodik már elfelejtem az afférunkat, bátran fogok billegni tűsarkaimon, és csak estére lesz világos, miért is nem működik a kapcsolatunk. Összeveszünk, kibékülünk így megy ez. Leakasztok egy fehér inget, egy pillanatra elgondolkodom: még mindig a cipőről beszélünk?
Smink, gyorsan, mintha ott sem lenne, de azért lássák, hogy van. Pilla göndörítés, pilla festés, hiper modern, ilyen kollagén, olyan sűrűség, ezerszeres hosszúság. Ha most el kezdem rebegtetni őket, az irodában meghallják a surrogást. A rúzs tartós, de az első benti kávé mindig elbánik vele. Piros. Úgy nézek ki,mint egy Chanel reklám, csak a gyöngysor hiányzik.
 

Pillantás az órára, már majdnem késő. Ajtó bevág, loholás a lépcsőn, mire bezuhanok a munkába tartók tömegébe már se frizurám se sminkem. Elegáns futónő lehetnék nem vitás. A megállónál küzdelem. Nem állnak arrébb, nem engednek, nem is küzdök, egy idő után lesodor a tömeg. Sebaj. Legalább visznek. Két percig nem a lábaim cipelnek. Inogva állok meg egy boltajtóban. Tükröződő felület hurrá! Rendszert viszek a hajam életébe, tiltakozásnak helye nincs. Wonder woman, a kezemből csak a lasszó h iányzik. A fejemről meg a tiara. Sebaj, bent úgysem tudják, hogy ezekre igazából szükség lenne.
 

A nap mosolya a recepciósnak, nem veszi észre, hogy elhagytam a mágneskártyám. Már megint. Új kártya leolvasva, küzdelem az ajtóval, érkezik a lift, kiszállás a harmadikon. A szék még mindig kényelmetlen, az iroda sem az igazi, de van egy kép az asztalomon. Feldob. Eszembe juttatja, hogy vége lesz a napnak. Egyszer legalábbis. Akkor pedig hazamehetek. Haza és... És telefon. Hivatalosan is elrajtolt a mai futam. Egyik hívás a másik után. Ahány arcomat ma felvillantottam, az jut eszembe, hogy akár call girlnek is elmehetnék. Kedves vagyok, aztán határozott, aztán flegma,mert az kell. Délre elegem lesz magamból, gyors ebéd, kollegiális csevegés, hülye flört, ugyan minek? Hazatelefonálnék. Fél három, még korai. Kimutatás, számlahegyek, adminisztratív áradat, és unom. De az irodában lehet mezítláb mászkálni. És a szőnyeg puha és süpped. Behozom a kávém, leülök a polc mellé az ablakkal szemben. Nagy levegő, szem becsuk, egész békés itt. És mindjárt vége. Ha nem veszik észre, hogy van némi szabad kapacitásom, akkor időben elmehetek. Nem úgy, mint tegnap. Már arra sem volt időnk,hogy...Vége az álmodozások korának, valaki megint engem akar. Vagy csak a szemközti dróton ülő apró szárnyasok szórakoznak velem. Fülemhez nő a telefonkagyló, óvatosan sandítok az órára,meg ne sejtsék, mire készülök. Remegő kézzel nyúlok a számítógéphez, mert ha létezik az a központi rendszer, ami figyeli, hogy mikor kapcsolom ki és be, akkor lebukok, hogy kerek három perccel a munkaidőm vége előtt, már szöknék. Csodával határos módon ma senki nem lustább nálam. Nem jelentek meg kérlelő tekintetek az ajtómban, hogy ugyan, ezt még vállald már át tőlem.
 

Mikor a liftajtó bezáródik, már nem zúg a fejem. Mikor kilépek az ajtón, már nem vagyok ideges. A hídon át, már egész könnyű, a kerületben könnyű a lelkem, az utcában már mosolygok. A kapu is velem van, úgy nyílik a nagy, nehéz fadarab mintha vajon csúszna. Az emelet, ma lentebb van. Határozottan érzem. Ott állok a cél előtt. Csak be kéne mennem. Lenyomni a kilincset. Tenyér a rézen, nem merem megtenni. Ha visszafeszül a tenyerembe, az azt jelenti, háború van. Ha enged a zár, minden rendben. Boldogság elunja a teketóriázást. Megindul a lépcső felé. Igaza van, az időhúzás nem kedvez neki. A fenyegetettségtől bátor leszek, megszorítom a fémdarabot, minden pici ér átüt a bőrömön. Fülemben dobol a vér, rázkódnak az ékszereim. Remegős levegő, boldogság visszanéz az utolsó lépcsőfokról. Na Mackó mi lesz? Ez cseng a fülembe, valahonnan húsz év távlatából. Mellé hallom, ahogy recseg egy bakelitlemez. Egy pillanatra minden olyan furcsa lesz, majd felbukok a küszöbben. A sajátomban, mert nem számítok rá. Zuhanva érkezés a konyhába, ismételten inogok a sarkaimon. A pulton áll egy újság, két láb lóg ki alóla papucsban, mellőle zöld üvegpalack figyel. Hallom, ahogy súgnak neki, hogy megjöttem. Nem néz rám. Valami fontos dolog történik az amerikai tőzsdén, legalábbis erre gyanakszom. Felmászok mellé, most az egész túl magasan van, légszomj tör rám, mire odaérek. Négyéves kori bizonytalanság, büntiben vagyok-é avagy sem? Ránézni sem merek, ez meg az első randink mása. Elindul a keze, odatolnám a sörét, de kikerüli az üveget. Bizonytalanul integet, végül megtalálja a vállamat. Váll örül, engem megráz egy nagy sóhajtás. Tényleg nagy, hallom, hogy összekoccannak tőle a poharak a szekrényben. Az órára nézek, egy perc múlva hat. Szem becsuk, fej a vállon... Végre elkezdődhet a nap.

Csak Téged!

Ahogy belépett a kávézóba, rögtön láttam rajta, hogy valami baj van. Nem is lépett. Toppant. Kis híján lesodorta az egyik vendég kávéját, de egy bocsánatkérő pillantás elég volt, hogy a másik érezze magát zavarban. Az sem lepett volna meg, ha a férfi feláll és elnézést kér, amiért rossz helyre rakta a poharát.
 

Mellém ül, ad két puszit, feltolja a napszemüvegét,és akkorát sóhajt, hogy kishíjján leszakad a plafon, a rengeteg fájdalomtól.

 

- Mi történt?
 

Rázza a fejét, szemével a pincér után kutat. Helyes, huszonéves fiú, nem az este, hiszen még nem múlt el harminc. Az utóbbi időben, tíz-tizenötévvel idősebb pasik jöttek mentek, már meg sem lepődött rajta senki. Megszoktuk. Meg illettek is hozzá. Illettek volna. Azért megakad a szeme a srácon. A srácé is rajta.
 

- Egy cappucinot kérek sok tejhabbal, és egy colat.
 

Mindezt azon a tipikusan lemélyített hangon mondta, amit akkor használ, ha jó benyomást akar tenni valakire. És működik. Most is. Mert illik hozzá. A sötét szemekhez, a puha barna hajhoz. A felszolgálón is fog a rontás, de ezt már csak azért sem veszi észre, mert épp a szomszéd asztalnál ülő párocska miatt fintorog. De a nézése csalódott.
 

- Nős....
 

Nem vagyok meglepve. Úgy vonzza a lehetetlen eseteket, mintha mással már nem is tudna mit kezdeni. Másrészt... ijesztő a gondolat, hogy épp ő, és egy nős férfi... Megkérdezném, meddig jutottak, de nem merem. Pár hete találkozgatnak, túl sok minden csak nem történt. Remélem.
 

- Hogy derült ki?
 

Legyint. Időközben megérkezik a cappucino. Rámosolyog a fiúra, mintha már csak azért is hálás lenne neki, hogy nincs karikagyűrű az ujján. Az jár a fejemben, hogy mennyit változott néhány hónap alatt. Lefogyott, csontosabb lett, és mégis sokkal nőiesebb. És annyira illik ehhez a helyhez. A sötét hajópadlóval, a világos falakkal, és az összevissza elszórt színes képekkel ez a kávézó olyan, mint ő. Sötét, világos, kis színes pöttyökkel. Megint megrázza a fejét, barna tincsek repkednek az arca körül. Legszívesebben megsimogatnám őket, de most úgysem hagyná.
 

- A tesója, nem vette észre, hogy mellette állok a pultnál, és el kezdett mesélni egy sztorit, ami valahogy így indult: „Múlt héten a bátyám meg a felesége...”.
 

Most azt kéne mondanom, hogy talán többen vannak testvérek. Vagy nem kéne.
 

- Szerencséje annak a rohadéknak, hogy olyan kurva fegyelmezett vagyok.
 

Felkapom a fejem. Nem tudom megszokni, hogy csúnyán beszél. Pedig csak ritkán teszi.
 

- Legszívesebben felcsengettem volna hozzá az éjszaka közepén.
 

- És miért nem tetted?
 

- Két okból. Egyrészt a felesége engem vert volna meg, ebben biztos vagyok. Másrészt.... elég baj az neki, hogy megcsalják. Nem hiányzik hozzá még egy nagyjelenet is.
 

Koppanva teszem le a poharam az asztalra. Megcsalják?!
 

- Csak csókolóztunk...- és égnek emeli a tekintetét, majd rám vet egy olyan „Jaj könyörgöööm”, típusú pillantást.
 

Csak csókolóztak... Sosem hittem volna, hogy egyszer a csókolózás „csak” lesz. Pedig nem „csak”. Látom rajta. Újabb sóhajtás. Már megint szerelmes lett, két bók, néhány randi, és valamennyi csók után. Az a szemét, sőt rosszabb, meg becsapta, a szemét tudnám kikaparni. Ennek a kis hülyének meg legszívesebben adnék egy nagy fülest. Hogy ne higgyen már el mindent. De huszonhárom éves lányokat már nem pofoznak fel csak úgy.  Csalódottan néz a csészéjére, addig beszélt, hogy összeesett a tetején a tejhab. Figyelem, ahogy babrál a kanalával, és próbálja beleforgatni a habok romjait a kávéjába. Kis hülye... mindent olyan okosan csinál, csak akkor megy el az esze, ha a szívéről van szó. Annyira naiv tud lenni... hogy az már csodálatra méltó. De tényleg... még mindig hisz. Még mindig képes, minden hercegnek álcázott fajankóra úgy nézni, hogy talán Te leszel az Ő! Bátor. Mennyire kinevetne, ha ezt most elmondanám neki. Ő nem bátor... csak teszi, amit kell. Ezt szokta felelni.
 

- És ő mit mondott?
 

- Semmit. Illetve...azt mondta, hogy szeret.
 

Elhiszi, látom rajta.
 

- Nem mondta el, hogy nős, mert akkor elhagytam volna rögtön. És nem akarta. Persze elválni nem fog. Miért is tenné?
 

Mondok egy merészet:
 

- Mondjuk miattad.
 

Úgy mered rám ,mintha azt találtam volna mondani, hogy Johnny Depp ronda.
 

- Ki vagyok én? Ugyan már...
 

- Tudod, hogy nem vagyok híve a válásoknak. És azokról is meg van a véleményem, akik házasságokat dúlnak szét... De, ha tényleg szeret. És nem csak vicc. Akkor érted igen. Miért ne?
 

- Mert engem elhagynak. Nem értem hagynak el mást.
 

Bumm neki! Nem tud meggyőződni róla, hogy milyen erős, okos, és értékes. Mire egy kicsit felépít magából, jön valami idióta, és lerombolja az egészet. Pedig már egész jól álltunk. Néha már szó szerint ragyogott. Úgyhogy ezt most nem engedem.
 

- Ez a pasi...együtt él egy minden bizonnyal klassz csajjal. Hiszen őt csak dicsérted, tehát nem vehetett feleségül egy akárkit. Mégis megfogtad valahogy, mert kockáztatott érted, mert veled akart lenni. Ráadásul, ha tényleg nem történt több köztetek... Akkor azt hiszem őszintén érzett irántad valamit. Vagy talán érez is.
 

Egyre döbbentebben néz rám. De visszatért valami fény a szemébe. Talán hiszi is amit mondok.
 

- Anya...te megvédted...őt.
 

Most én mosolyodok el. Megiszom a kávém maradékát, és arra gondolok. Dehogy védtem... őt soha. Téged! Csak téged!