2012. május 3., csütörtök

Egy fejedelem története


A '70-es évek végétől rendszeresen jár Erdélybe, az ottani tapasztalatok indíttatták, hogy írjon a történelméről, vagy a történelme vonzotta Erdély felé?

Való igaz, hogy egyetemista koromban kezdtem átjárkálni Kolozsvárra, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy Erdély történelméről írjak. A '80-as évek második felében kezdtem el olvasni az erdélyi történetírók munkáit, és anyaggyűjtés közben terelődött a figyelmem Báthory Zsigmond korára. Eredetileg egy későbbi időszak, Apafi Mihály kora érdekelt. Akkor léptek a színre olyan politikusok - például Bánffy Dénes és Béldi Pál -, akiknek fölemelkedését és bukását modell-értékűnek láttam. De aztán észrevettem, hogy a 16. század végén, amikor Báthory Zsigmond uralkodott, sokkal tágabb volt a szemhatár. Ez volt a reneszánsz utolsó évtizede, ekkor alkotott Shakespeare.


Eleve trilógiában akarta feldolgozni a fejedelem történetét, vagy egyszerűen így alakult?

Kezdetben csak abban voltam biztos, hogy Báthory Zsigmondnak kell a történet középpontjában állnia, kiemelve életének egy-egy fontos eseményét. Az is világos volt, hogy egy hagyományos egy estés előadásba nem fog beleférni mindaz, amit el akarok mondani. Aztán a Nagyratörő írása közben kértek fel, hogy írjak egy drámát a Kolozsvári Állami Magyar Színház fennállásának 200. évfordulójára, és akkor magától értetődővé vált számomra, hogyan érdemes lezárni az első részt. Visszagondolva egyáltalán nem trilógiát akartam írni. Úgy gondoltam, hogy ez egy sok részből álló, egészen Básta György rémuralmáig nyúló történet lesz, de írás közben világossá vált, hogy ez nem megoldható. Báthory Zsigmond első távozása után ugyanis annyira kaotikus időszak következett, hogy lehetetlen lett volna megfelelően színpadra állítani. Így megírtam a történet második, majd később harmadik, befejező részét, és 1993. késő őszére drámaciklus elnyerte végleges formáját.

A darab magyarországi sikerében jelentős szerepet játszott és játszik Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza színház igazgató, főrendezője. Ha jól tudom az önök kapcsolata sem mai keletű.

Valóban, én még a szolnoki időszakából ismerem őt, és ezalatt a közel negyedszázadnyi idő alatt nem csak egy kiváló munkakapcsolat, de egy értékes barátság is kialakult közöttünk. Hosszú lenne felsorolni, hány alkalommal dolgoztunk már együtt. Az egyik emlékezetes közös munkánk volt, amikor a Lepkék a kalapon című színművemet rendezte, akkor ugyanis sikerült rávennie, hogy én magam is játsszam a darabban.

Különleges élmény lehetett.


Mindenképpen az volt, mert sokkal közelebbről láthattam az ő rendezői munkáját, mint más próbafolyamatok során. Megtapasztalhattam, hogy a darabelemzés mellett a színészvezetés, és a társulatépítés is erős oldala. Ez később vált különösen fontossá, mikor már A nagyratörő-n dolgoztunk, hiszen ez egy sokszereplős darab, fontos volt, hogy Csizmadia az újonnan beépült fiatal színészeket, és az egri társulat régebbi tagjait egyaránt jól tudja kezelni, össze tudja hangolni őket. Itt egészen különböző színészi felfogású emberek vannak szorosan egymásra utalva. Különleges élmény volt számomra, amint láthattam, hogy a színészek az előző rész tapasztalatait hogyan használják fel a következő részben a szerep megformálásához, és olyan eredményeket érnek el, amikre az előzmények ismerete nélkül talán nem is volnának képesek. Ilyesmit ritkán él át egy szerző.

Csizmadia Tibornál maradva, nem csak önnel, de a Báthory-trilógiával sem 2007-ben találkozott először, gondolok itt például a '92-es rádiójátékára. Hogyan került vissza hozzá, tizenöt évvel később ez a történet?


Én úgy gondolom, hogy mindig is nála volt. Hiszen a rádiójáték mellett a Katona József Színház Kamrájában ez a trilógia már megélt egy felolvasószínházi bemutatót, ahol a harmadik részt, A törött nádszál-at az ő rendezésében láthatta a közönség. Benne tehát rég megvolt az a szándék, hogy mihelyt adottak lesznek a feltételek, színpadra viszi ezt a történetet. Nyilván kellett az is ehhez, hogy úgy érezze, elegendő ideje dolgozik együtt az egri társulattal ahhoz, hogy belevágjanak ebbe a feladatba. Ez ugyanis egy hatalmas vállalkozás, egy sok színészt kívánó, bonyolult darab. Most, hogy az első két rész sikeresnek bizonyult, már könnyű, de mikor A nagyratörő-t próbáltuk, még az sem volt biztos, hogy a trilógia egészében véve színpadképes lesz. Így aztán különösen fontos volt, hogy az egész társulat jól tudjon együtt dolgozni, és itt nemcsak a színészekre gondolok.

Nyilván többen kellenek egy sikeres előadáshoz.

Nem lehet említetlenül hagyni Csanádi Judit díszletterveit és Nagy Fruzsina jelmezeit, de meghatározó volt Radnóti Zsuzsa dramaturg jelenléte is, aki szinte a megírástól kezdve rengetegszer kiállt a trilógia mellett. Mikor pedig elkezdődtek a próbafolyamatok, teljesen világos volt, hogy évtizedes munka van a darab mögött, és hogy Csizmadia Tibor számára ez nem egy hirtelen jött ötlet volt.

Számomra a darab egyik különlegessége, hogy a szereplők nem tipikus hősök és antihősök, nem lehet beskatulyázni őket. Így hozta a történelem, vagy ez volt az írói szándék?

Inkább az utóbbi, én ugyanis nem szeretem a fekete-fehér szembeállítást. A személyiségeket és általában mindent problémák kölcsönhatásaként szeretek látni és bemutatni, íróilag ugyanis ez az érdekesebb. Ebből adódóan érdekelt tehát, hogy miként lehetne ellentmondásos személyiségeket úgy színre vinni, hogy a történet egy nagyszabású tragédia felé haladjon, miközben a komikus elemek sem hiányoznak belőle. Szerintem a fenséges és az alantas, csakúgy, mint az emberi nagyság és aljasság mindig együtt jelenik meg. Az egyik csak úgy érvényesülhet, ha hat rá a másik. Jobb szeretem keverni a stílusokat, mint szétválasztani.

Pedig nem ez jellemző a magyar történelmi drámákra.

A trilógia írása közben felidéztem a magyar drámaírás fénykorát, ami a 19. század első felére esik. Az irodalmi, illetve színpadi történelemszemlélet is ekkor alakult ki. Azt tapasztaltam, hogy nem született sem olyan dráma, sem olyan drámaíró, aki az akkoriban szokásosnál vagy kívánatosnál differenciáltabb hős- és eseményszemléletet vitt volna színre. Írás közben arra is gondoltam, hogy ezt utólag talán pótolni lehetne.

Ön, mint a darab írója, hogy vélekedik a történet aktualitásáról? Mi lehet az oka, hogy Báthory Zsigmond történetének üzenete épp ma ennyire kézzelfogható?

A darab megírásakor nem törekedtem aktualizálásra. Azokat a dilemmákat, konfliktusokat akartam megjeleníteni, amik az akkori, 16. századi államférfiakat valóban érintették. Hogy annak a kornak a problémái más formában, de azóta is vissza-visszatérnek, annak az az oka, hogy a mintáik, amelyek épp a középkor végén alakultak ki, rákényszerítik a következő nemzedék államférfiait, hogy meghatározott módon cselekedjenek. Ez nem örök, és nem változatlan ugyan, de bizonyos problémakörök, mint a korrupció, az árulás, vagy akár a hősiesség, ma újból kiélesednek, és olyan alakzatokat öltenek, amelyeket fel lehet ismerni egy régi történetben. Furcsa, hogy az eltelt tizennyolc év során, a darabba rejtette problémák ma sokkal élesebben hatnak, mint amikor írtam a trilógiát, a kilencvenes évek elején.


2012. április 19., csütörtök

Látni és láttatni



A következő interjút Burger Barna fotográfussal készítettem. Első körben egy tisztán szakdolgozati interjúnak szántam,de láss csodát,sokkal több van benne. Kis érdekesség látás és láttatás lehetőségeiről, mindarról amit a fotós észrevesz.

Grecsó Krisztián. Fejős Éva. Rácz Zsuzsa. Nekem mint olvasónak három különböző írói karakter. Három hang. Önnek három arc, három egyéniség. Mit tapasztalt, mikor velük dolgozott?

       Haladjunk sorban, és kezdjük Krisztiánnal.  2004-ben mentem le hozzá Békéscsabára, ahol dolgozott és ott fotóztam, most pedig nem rég az Élet és Irodalom szerkesztőségében csináltam róla pár képet. A kettő között, nyilván hatalmas különbség van, hisz eltelt nyolc év. De ami számomra fotósként érdekes, az az, hogy Krisztián meg tudta tartani az őszinteségét,ebben nem változott. Az ő médiában látott arculatának a „kialakítása”, sok más szerzővel ellentétben, koránt sem annyira tudatos.  Ő azonos azzal az emberrel, akit akkor megismertem, és még, ha ő maga változott is, a fényképezőgéphez, és ehhez az egész önmegmutatáshoz, médiaszerepléshez való viszonya az ugyanolyan maradt. Számomra az önazonosság egy nagyon éles határvonalat jelent az emberek között, ugyanis megjelenítés szempontjából sem mindegy, hogy az, akit én le akarok fotózni, az önmaga tud-e maradni. Krisztián képes erre, egész egyszerűen azért, mert ő ilyen.  Ha együtt dolgozunk, akkor őt magát fotózom, és nem egy kialakított karaktert. Véleményem szerint ezért is kérdezik meg a médiában sok mindenről, ezért kérik ki a véleményét, mert nem szerepekhez igazodva beszél, hanem mindig azt mondja el, amit gondol.  Ugyanezt nem feltétlenül lehet elmondani azokról a szerzőkről, akik teljes tudatossággal építgetik az arculatukat, mert az ő esetükben már nem az lesz a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy hogyan mondják.  Fejős Éva például mindig helyzetből beszél. A regényíró Fejős Éva helyzetéből, még akkor is, amikor ő valahol épp újságíróként jelenik meg, például interjút készít valakivel, vagy riportot ír egy eseményről. Krisztián is megjelenik a különböző médiumokban mint regényíró, de ettől függetlenül, mikor mondjuk az Élet és Irodalomba ír, akkor ő nem egy regényíró, hanem egy teljesen autoriter személyiség. Rácz Zsuzsát, bár vele egyáltalán nem dolgoztam még együtt, nagyon érdekes jelenségnek tartom. Külső szemlélőként azt kell mondjam, hogy nagyon tudatosan, nagyon jól átgondolva építette fel ezt az egész őt körülvevő világot. Tulajdonképpen létrehozott egy brand-et, amiből ő igyekezett kivenni mindazt, ami benne volt, de nem akarta a végtelenségig vinni. 

        Miben más a közös munka egy olyan szerzővel, aki a korábban említett két írónőhöz hasonlóan tudatosan alakítja ki a maga írói arculatát?
      A már említett tudatosságból kifolyólag nagyon ügyelnek arra, hogy hol, és hogyan jelennek meg. Ők már a fotózás pillanatában befolyásolják azt, hogy milyen kép készüljön róluk, és elejétől a végéig határozottan kézben tartják a dolgokat. Vagyis, hogy melyik fotó jelenhet meg róluk, melyik nem, melyik az, ami igazolja a róluk kialakult képet, és melyik az, ami alapvetően talán valóságosabb, de mégsem jó, hisz szembe megy azzal, amit láttatni kívánnak. Példának említhetném megint Fejős Évát, de hasonló típus volt Tisza Kata is. Fotóztam az egyik könyvéhez, ahol az volt a koncepció, hogy őt, mint a helyes, fiatal, értelmiségi lányt kell megjeleníteni a képeken. Innentől kezdve ő egy póz felvételére van kényszerítve, én pedig arra, hogy segítsem őt ilyennek látszani. Sokszor egyébként nem annyira hiúsági kérdés ez az erős kontroll, mint inkább óvatosság. Előfordul, hogy valakivel készül egy interjú, ahhoz az adott újság fotósa csinál képeket, aztán az interjúalany kérésétől függetlenül lehet, hogy olyan kép jelenik meg róla, amit egyáltalán nem szeretne viszontlátni. Én alapvetően igyekszem tiszteletben tartani azt, akit fotózok, ezért jobban rám merik bízni magukat a közös munkák során. Elfogadják azt, ahogy én jónak gondolok egy képet főleg azért, mert meg is tudom indokolni, hogy azt a fotót, miért épp úgy szeretném elkészíteni. Ez a fajta együttműködés pedig nem túl gyakori napjainkban. Korábban már említettem Fejős Évát, nos, ő részben ugye azért igyekszik ennyire határozottan kézben tartani a dolgokat, mert újságírói és szerzői oldalról is ismeri ezt a helyzetet, és tudja, mire számíthat. 

-          Van olyan is, akit nem lehet megjeleníteni?
-      Persze természetesen. Van, akinek az egész arculatát a titokzatosság határozza meg, és akkor őt nem lehet fotózni, vagy csak nagyon szigorú szabályok szerint. A cél egyébként itt is ugyanaz, beszéljenek az emberről, foglalkozzanak vele, legyen valamiféle jellegzetessége, amiről be lehet azonosítani. Bartis Attila például nem engedi megjeleníteni magát, ő nagyon tudatosan és határozottan tol el magától minden ilyen maga-mutogatást. Bár ez az ő esetében nem annyira image-építés. Ő egyszerűen ilyen.

-       Másképp kell fotózni egy szerzőt, a könyve fülszövegéhez, és másképp egy egyszerű portréhoz?
-        A jelenlegi gazdasági helyzet, a média állapota sajnos egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy ez a kettő élesen különváljon. Előfordulhat, hogy egy adott esemény kapcsán fotózok egy szerzőt, akinek aztán megtetszik az egyik kép, és megbeszéljük, hogy akkor ő ezt használja a könyveinél is. Ellenpélda mondjuk, bár más generációhoz tartozik, Nádas Péter, akivel mostanában sokat dolgoztam együtt, hisz külföldön is jelentek meg a közelmúltban könyvei. Ezekhez csináltam róla egy fotót, és ő például határozottan kikötötte, nemzetközileg elismert szerzőként ezt meg is teheti, hogy róla csak ezt a fotót használhatják. Nyilván, ha interjú készül vele, akkor fényképezhetik, de a fordításban megjelenő műveiben, vagy a könyvekhez kapcsolódó bármilyen reklámban csak azt az egy képet használhatják. Szerintem fontos lenne, hogy a kiadók is, a szerzők is felismerjék ennek a jelentőségét, de nem gazdaságos, hogy külön fotóst tartsanak csak a könyvekkel kapcsolatos megjelenéseikhez, ezért nem is igazán foglalkoznak ezzel. Pont a fiatal írói generáció kezdi amúgy felismerni ennek a jelentőségét, hogy igenis számít az, hogy valaki, hogy néz ki, hogyan jelenik meg.

-                   Miért pont ők?
-          Mert ők azok, akik már azzal is sokkal tudatosabban foglalkoznak, hogy milyen képet alakítanak ki magukról a szerepléseik, különböző megjelenéseik által. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik az is, hogy a róluk készült fotókon, hogy néznek ki, különösen azokon, amik a könyveiket kísérik. Például, ha egy írónő a műveivel egy fiatalos attitűdöt képvisel, abba semmilyen szinten nem fér bele az öregedés, fotón sem. Neki, akkor a képeken is fiatalnak kell látszani. Számomra fotósként, borzasztóan érdekes lenne egyébként a hosszú távú folyamatok, a változások megörökítése, de nyilván ha más az igény, akkor ahhoz kell alkalmazkodni.

-          A magas irodalom – bestseller irodalom közötti feszültséggel az olvasó nyilván sűrűn szembesül, megjelenítőként Ön is találkozik ezzel az ellentéttel?
-          Nyilván tudja mindenki, hogy van az az irodalom, amit az irodalmárok is annak tartanak, meg hát van az az irodalom, ami kívül esik ezen, de hogy ez mennyire létező felállás, azzal én a könyvem készítése kapcsán szembesültem. 100 íróról szerettem volna portrét készíteni, és megmutattam a szerkesztőnek, hogy kikre gondoltam. Majd egy szerkesztő rávilágított, hogy ezt az egész rendszert koncentrikus körökként lehet elképzelni. Van egy nagyon szűk belső kör, amibe beletartozik tíz-tizenöt szerző, akik itthon is meghatározó egyéniségei az irodalomnak, külföldön is sikerült nevet szerezni maguknak ők alkotják ennek az úgynevezett magas irodalomnak is a magasabb részét. Aztán ezek a körök el kezdenek szélesedni, és az ember eljut a korábban már említett, a megjelenéseikre nagyon ügyelő, arculatukat nagyon tudatosan tervező szerzőkhöz, akiknél már nem annyira az lesz a fontos, hogy mit írnak, hanem hogy hogyan. Tehát, eljön az a pont, ahol az irodalom háttérbe szorul.

-          Az olvasónak fontos egyébként, hogy kit lát a könyvborító belső oldalán?
-          Persze, nagyon is fontos. Egyrészt egy nagyon erősen vizualizált világban élünk, ahol a közönség nagyon is igényli a láthatóságot. Másrészt pedig az emberek azért olvasnak, mert el akarnak valamit hinni, bele akarják helyettesíteni magukat abba az adott történetbe. Ez a fajta belehelyezkedés pedig sokkal könnyebb akkor, ha a szerző, akit lát, szimpatikus, és azonosítható a főszereplővel. Innentől kezdve összemosódik a szerző a regényével, amiről lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de attól még egy létező jelenség. Ez a média felelőssége is egyébként, hogy képes-e önállóan kezelni a szerzőt, vagy beszáll ebbe az összemosásba.

-          A szerzők használják a különböző médiumokat arra, hogy kialakítsák a maguk arculatát. Csupán eszköz ma már a média, vagy egy olyan közeg, ami akár önállóan is képes alakítani a szerzőkről kialakult képet?
-          Abszolút vissza tud hatni rájuk. Ez így volt húsz éve is, és így van ma is, csak a körülmények változtak. Érdemes megnézni, hogy húsz éve a klasszikus értelemben vett nyomtatott sajtónak milyen meghatározó véleményformáló ereje volt. Akár egy irodalmi folyóiratnak, akár egy Nők Lapjának nagyon komoly intellektuális súlya volt, és ha ott valaki jót – rosszat írt egy könyvről, az igenis nagy hatással volt az olvasók választására. Most itt az internet. Egy olyan felület, ahol millió és egy olyan oldalt talál az ember, ahol mások érdek nélkül nyilvánítanak véleményt egy – egy szerzőről. Sokkal alaposabban lehet tehát tájékozódni, és bizonyos ellentmondások sokkal inkább kiütköznek. Ugyanis, ha egy szerzőt pusztán az általa (is) kontrollált médiaszereplései alapján vizsgálunk, majd összevetjük mindezt azzal, amit a tulajdon olvasói fogalmaznak meg róla mondjuk a világhálón, akkor nagyon hamar fény derülhet arra, ha valaki teljesen más karakter akar lenni, mint amilyen valójában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a különböző fórumokat feltétlenül mértékadó, kritikai felületnek kell tekinteni, de semmi esetre sem elhanyagolhatóak. 





2012. március 21., szerda

Szabad buborékok jegyzéke

Mindannyiunk lelkében laknak napelemmel működő,színes buborékok . Minél intenzívebb a színük,annál közelebb állnak hozzánk. Annál frissebbek. Időnként merülésnek indulnak, és ilyenkor a piros inkább emlékeztet valami viharvert eperjoghurtra,mint a tűzre magára, de ha eleget gondolunk helyekre, emberekre, pillanatokra, hangulatokra, akkor máris visszanyerik az erejüket. És ott kavarognak. A kávéban reggel, a kádban,mikor az utolsó csepp víz is eltűnik a lefolyóban, a villamos megállójában, mindenütt. Szívós kis példányok, de néha kellünk ahhoz, hogy életben tartsuk őket.

Persze van,amikor minden árnyalatnyi halványodásért mérhetetlenül hálás az ember. Ilyenkor nem győzzük az árnyékba lökdösni a buborékokat,hátha ott gyorsabban fakulnak.Néha szerencsénk van. Néha sikerül. Addig bújtatjuk őket a sötétben, amíg már annyira elvesztik az erejüket, hogy bármilyen elszántan törekszenek is fény felé, már soha nem lesznek "olyanok". Kicsit mindig ott lesznek,de már nem nem bántják a lelki szemünket. Nem tudják egyetlen borzasztóan kellemetlen pillanat erejéig összeszorítani a gyomrunkat, vagy arra késztetni bennünket,hogy szorosan becsukjuk a szemünket, és várjuk, ameddig elmúlik az a kellemetlen kaparás a szemünk sarkában, a torkunkban, a gyomrunkban stb...

És vannak igazán makacs buborékok. Juszt se hagyják magukat az árnyékvilágba deportálni. Minden elkeseredett próbálkozás ellenére ott lebegnek körülöttünk, és ha úgy hozza kedvük kegyetlenül az arcunkba másznak. Még mindig itt vagyok, csilingelik, és a fej belefájdul az idegesítő kis hangba. Néha persze meghúzzák magukat. Időlegesen akadnak erősebb bubik. Ritkán annyira erősek, hogy tartós győzelmet arassanak, de szorult helyzetben az ember a megnyert csatáknak is örül,nem törekszik rá,hogy az egész háború győztese legyen.  Szóval ilyen kegyelmi pillanatokban hajlamosak vagyunk elhinni, hogy végre vége. Hogy minden rendben. Hogy elmúlt. Majd egy óvatlan pillanatban ugranak egyet a kis sunyik bele a napba, aztán úgy szórják a fényüket, hogy kisül tőlük a szemünk. Összeszorul a gyomor, kaparászik a torok, szúr a szem és a többi. 

Nincs más hátra, hisztis csapkodások,és az "Ennek már soha nem lesz vége?" kérdés dühös ismételgetése közben várhatjuk, hogy újból árnyék vetüljön rájuk. Közte pedig még mindig lehet bizakodni: egyszer jön egy strandlabda méretű szikrázóan színes buborék,és az összes konkurens példányt áldott szürkeségbe taszítja. 



2012. február 14., kedd

Sírni csak a győztesnek szabad...

...a vesztes meg jobb híján teszi. Kevés olyan gyomorszorító dolog van a világon, mint egy győztes nő magabiztossága. Egyszerre érzel valamiféle szolidáris emelkedettséget, és azt a borzasztó kellemetlen szorítást a gyomorszájadnál, ami legtöbbször akkor jelentkezik, ha te is szerettél volna felszállni arra a vonatra, amire ő. Aztán ő elérte, neked meg az orrod előtt húzott el. Nyilván nem ÉLETED abszolút egyetlen és meghatározó lehetősége,de azért mégis...Nem jó érzés.

Ez volt a végszava. Felhörpintette a kávé maradékát,és bölcs belátásával lezártnak tekintette a napját, pedig nem egészen félórával korábban még úgy érezte, a megalázottságnak ezt a fokát már nem tudja higgadt,okos, felnőtt nő módjára kezelni. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy hisztizzen úgy igazán. Csapkodni, dühöngeni akart, fittyet hányni az összes létező észérvre a világon, és belekiabálni mindenki arcába azt a végtelenül dühös, és tehetetlen kérdést,  amit már lassan egy éve őrizgetett magában: miért nem én? Aztán persze úrrá lett rajta a fegyelmezettség, kihúzta magát, és a kiborulást elhalasztotta későbbre. Akkor meg már nem volt olyan fontos. De, ahogy a villamos ablakából figyelte az elsuhanó Duna partot, azért újra összerándult a gyomra, ahogy a délelőtti jelenetre gondolt.

- És ilyenkor a gyerkőc egyedül van otthon?

- Nem, dehogy. Áron vigyáz rá, bár szerintem még alszanak. Tizenegy is elmúlt mire el tudtuk altatni....

Hiába, a fodrász keze alatt ülve, sosem tudhatod, mit fogsz hallani a szomszéd székből. Először észre sem vette, ki ült le mellé. A hangjáról meg nem lehetett ismerős, hisz korábban csak futólag látta néhány pillanatra. Erre egyszer csak, a tükörbe nézve nem a saját formálódó képét látta meg, hanem az Ő álmosan mosolygó tekintetét, amitől egyszerre úgy érezte, legszívesebben vizes hajjal, rohanna egészen hazáig. Alig fért a bőrébe. A tudat, hogy ott ül mellette valaki, akivel van egy találkozási pont az életükben, még akkor is, ha ő nem sejti... Azt a hangot várta a telefonban, amit ez a nő napra nap hallhat, attól a nézéstől lett libabőrös, amivel ő most kel és fekszik...és amitől neki még mindig libabőrös lett a karja. Attól kezdve, hogy felismerte nem volt menekvés. Hiába próbált beszélgetésbe merülni a saját fodrászával, a füle mindig a szomszédságra figyelt, és bár nem akarta hallani, nem akarta tudni,hogy mi van...VELÜK, azért a lelke mélyén minden szóra kíváncsi volt. Mert most már tudni akarta. Tudni akarta, hogy csak pletyka-e az egész, vagy ők tényleg újra együtt....? Pontot akart tenni az ügy végére, nem érdekelte, mennyire fog fájni a felismerés. Hát az olló halk csattogása mellett próbált észrevétlenül hallgatózni. És akkor jött A mondat. Hogy ők még otthon, és alszanak, és aztán "Anyu" hazatér, az ő pasijaihoz, üdén, frissen fodrászolva, még munka előtt kiegyensúlyozva, és IKEA reklám stílusban bohóckodnak még egy kicsit az ágyban. Egy pillanatra fizikai rosszullét fogta el a hirtelen jött idilltől. Fájt, és csalódott volt,és igazságtalannak érezte. "Miért ő,és miért nem én?" Utálta beismerni,de irigy volt. Mert neki összejött, amit ő annyira szeretett volna. És, ha arra gondolt, hogy épp ez bágyadt tekintetű nő okozta a vesztét tavaly, csak rosszabb lett a kedve.

Félrebillentett fejjel fixírozta saját magát a tükörben. Szebb vagyok és fiatalabb. Ezeket nagyon ritkán mondta ki magának így, de most olyan tehetetlen düh tombolt benne, hogy csak vagdalkozott, mint valami hisztis gyerek. Bezzeg én, bezzeg én, bezzeg én...Aztán, még épp azelőtt,hogy az arcára is kiültek volna az indulatok rájött, hogy bezzeg ide,bezzeg oda...A bezzegségek nem számítanak. Mindegy, hogy milyenebb, mennyivel több, jobb, akármibb, ahhoz a nőhöz képest... Ő nyert, és a végén úgyis ez számít. Nem, mintha verseny lett volna, de talán mégis. Hisz ott hagyta Áront, aztán jött, hogy mégis ezt a lovat akarom anyám, és megkapta. Egy kósza pillanatra felderült a fiúval való legutóbbi találkozása emlékétől, hisz látta rajta, hogy még mindig felkavarja, még mindig hatással van rá, aztán ahogy jött a lelkesedés, azzal a lendülettel ment is. Hisz ez sem számít. Kamu győzelem. Instant fájdalomcsillapítás. Hisz a NŐ-vel szemben őt nem várja az ágyban senki. Igaz ágyon kívül sem. Viheti haza a szépségét, a fiatalságát, meg az új frizuráját. Beletörődően felsóhajtott: baszhatom. Egész konkrétan. Ez volt az utolsó gondolata.

Persze tudta, vagy legalábbis remélte, hogy ez csak most fájt ennyire. A hirtelen letépett ragtapasz esete. Lüktet még egy kicsit, aztán megnyugszik. De neki most igenis lüktet,és nagyon szar érzés.

Miközben ide-oda fésülgették a haját, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkereste a fodrászlány tekintetét a tükörben:

- Vágd le!

- Hogy mi? ? ? - az égővörös hajú lány hitetlenkedve meredt rá, hisz tudta, mennyire ragaszkodik a hajához.

- Vágjuk le, érjen fül alá, és ne hagyd, hogy meggondoljam magam.

Orbitális marhaságnak tartotta, hogy a nők akkor változtatnak a frizurájukon, ha új életet akarnak kezdeni. Most mégis...ebben bízott ő is. Hogy a kukába lapátolt barna tincsekkel együtt, a Győztes Nőt,és az egész nyereménycsomagját kihajítják majd.




2012. január 11., szerda

Lezárult!

Vége a szavazásnak! Ti egy héten át mazsolázhattatok,a teljesség igénye nélkül összeállított tízes listám kínálatából, és eldönthettétek,hogy melyik legyen az az öt bisztró Budapesten,ahol tesztelem a cappucino-croissant Álom luxuskivitelben reggeli minőségét. Fájdalom, a Printát nem szavaztátok föl a listára, pedig ez a kis üzlet,ami itt lapít szemben a lakásommal, kínálja Pest szerte a legjobb kávét! És ez nem vicc,úgyhogy tegyetek vele egy próbát. A klasszikusok kedvelői kérjenek tejes kávét, nem fognak csalódni, de a rendkívül jófej barista srác az ínyenceknek is tud ajánlani ájulásba ejtően finom különlegességeket. Egy szó,mint száz tessék kipróbálni a Printát!!!! És szóljatok,ha itt jártok,mert lemegyek meginni egy kávét Veletek :)

De, hogy a lényegről is beszéljünk, a verseny eldőlt! Az öt hely,ahova el fogok látogatni....papapapapammm:

1. Sarki fűszeres

2. Centrál
3. Bocadillo 

4. Starbucks
5. Culinaris 

Az első kóstolásról itt foglak értesíteni titeket,csatlakozni továbbra is szabad :)
Fiúk a Fűszeresben készüljetek, jövök!!! :)







2012. január 9., hétfő

Utolsó kör

Végéhez közeledik a szavazás a nagy Cappucino-Croissant tesztversenyen. No,de hogy egy kicsit még elbizonytalanítsalak titeket, íme a szavazásra bocsátott helyek. Libasorban :)










9. Printa



Nézegessetek, válogassatok ;) SZAVAZZATOK!!!!

2012. január 3., kedd

Breakfast at Budapest, avagy instant Álom luxuskivitelben teszt

Audrey Hepburn számomra ikon. A NŐ nagybetűvel. Van a lényében valami egészen lenyűgöző. Valami titok,amitől még az a Holly Golightly, akit ma mindenféle jelzővel illetnénk,csak azt nem mondanánk, hogy jóravaló úrilány, szóval amitől még ő is szerethetővé, elragadóvá válik. 

Nem volt még annyira rossz kedvem soha, hogy az Álom luxuskivitelben című film kezdő képei ne dobták volna föl a hangulatomat. Kicsit összeszorul ugyan mindig a torkom a Moon River-től,de aztán egy csapásra el is múlik, mert hát a varázslat, mint korábban említettem, nagyon is működik. 

Nos itt a januári tél-hideg-hó-halál-mélydepresszió időszakában, úgy döntöttem,ideje egy kis színt vinni a hétköznapokba, és ezennel elindítom a saját Breakfast at Tiffany's tesztemet. Ugyan nem fekte Givenchy kisestélyiben, de felkeresem szeretett fővárosom öt általatok kiválasztott reggelit is felszolgáló bisztróját, kávézóját, és Audreynk után szabadon tesztelem a cappucino-croissant kombó minőségét.  Persze a péksüti-koffeinforrás értékelésén túl, a hely egészét is figyelembe veszem, hisz nem sokat ér egy isteni kávé, ha úgy érezzük, hogy a pincér azt kívánja,bár akadna a torkunkon.

Azt az öt helyet,ahova ellátogatok Ti fogjátok kiválasztani méghozzá úgy,hogy a lentebb található SZAVAZÁS linkre kattintotok. Hajrá-hajrá ;)

Ui.: A teszthez csatlakozni kívánó önkéntesek jelentkezését komment formájában várom :-) 


Lili


 SZAVAZÁS