2012. június 1., péntek

NE állítsátok meg Terézanyut!


1.      Mi a véleménye a kultúra, azon belül is az irodalom reprezentációjáról a kultúrában? Mik a pozitívumai, és mi az, amiben még lehetne fejlődni?

Először is mindenképp a kínálat sokszínűségét emelném ki. Gondolok itt például a számtalan irodalmi folyóiratra, mint mondjuk a Bárka, a Café Babel, a Balkon, a Liget, a Kortárs és még hosszan sorolhatnám… Itt vannak ezek a színvonalukban is jelentős lapok, amiket nyilvánvalóan nem a piac tart el, amik, sajnos, nem az olvasóikból élnek, mégis működnek. Ezt a jelenséget tehát mindenképp bíztatónak tartom.

A közszolgálati média ügye már egy egészen másik kérdés. Személy szerint a rádiós műsorkínálatról tudok érdemben nyilatkozni, mert azt ismerem a legjobban, de úgy vélem, hogy kellő mértékben ad teret a kultúrának. Azon már lehet vitatkozni, hogy mennyire kiegyensúlyozott  tájékoztatás, egyenlő arányban jelennek- e meg valóban a különböző művészeti ágak művelői,  azok szerepelnek- e benne, akik igazán megérdemlik…  A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem,de ez megint egy másik kérdés, ami külön fórumot érdemelne.

Amiben fejlődni lehetne alapvetően a szemlélet, azok részéről , akik a kultúrát kvázi előállítják, azokéról is, akik finanszírozzák, meg persze a befogadói oldal részéről is. A kultúra finanszírozása nagyon ellentmondásos ma Magyarországon, és az is, ahogy a kulturális élet szereplői ehhez hozzáállnak.  Én úgy vélem, hogy egyáltalán nem kell mindent az adófizetők pénzén finanszírozni, és attól a megközelítéstől is el kéne szakadni, hogy az államnak, enm pedig a piacnak kell eltartania  a  művészeket, művészetet. Nyilván minden ország kell, hogy fordítson költségvetési pénzeket is a kultúrára, de egyrészt ezt jóval átláthatóbban kellene a jelenleginél, másrészt tetszik vagy sem, meg kell tanulni megélni a piacon, mert piacgazdaságban élünk. A kultúra is egy termék, amit eladhatóvá, érdekessé kell tenni, aminek meg kell találni a közönségét. Félreértés ne essék,  nem kell leértékelni, meg mindenáron alkalmazkodni a tömegigényekhez- bár a tömegkultúrának ugyanúgy van létjogosultsága, mint a magasnak-  hanem a kulturális termékek fogyasztásában kell érdekeltté tenni a fogyasztót. Ez nyilván egy sor új készség- marketing, branding, stb- elsajátítását is kellene hogy jelentse a kulturális termékek előállítói számára. Ezt a szemlélet- váltást látom a legkevésbé elfogadottnak, sokan várnak a sült galambra.

2.      Személyes benyomásom szerint, a férfiírók nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, mint a női szerzők, nagyobb szabadsággal mozoghatnak a műfajok között, anélkül, hogy a kritika ítéletétől kéne tartaniuk. Mi erről a véleménye?

Igaz ugyan, hogy a férfi szerzőknek némileg nagyobb mozgásteret kínálnak, azt azonban hozzá kell tennem, hogy szerintem ez nem csupán az irodalmi élet sajátossága. Egész társadalmunkra jellemző ez a szemlélet, nem kultiválják különösebben a sokoldalúságot. Aki egyszer bizonyított valamiben, az lehetőleg maradjon is annál. Mivel ez egy általános jelenség, ezért nyilván beszűrődik az irodalomba is.

3        Mi a véleménye a bestseller irodalom és a magas irodalom közötti feszültségről? Miből fakad, miért ez az éles elhatárolódás?

Erről a kérdésről nagyon hosszan lehetne beszélni, mert nagyon sokféle szempontból lehet közelíteni.  Egyfelől van egy nagyon prózai vetülete, mégpedig az, hogy nagyon nehéz szerzőként ma Magyarországon megélni, akinek tehát anyagi sikere is van, azt könnyen megirigylik és leszólják a kollégák. Egy közönségsikerre esélyes könyv megírásának lehetnek  egzisztenciális okai is, ez nem bűn, Magyarországon azonban ez nem elfogadott hozzáállás.
Másfelől nyilván létezik egyfajta elitizmus, amit Bourdieau is megfogalmaz: a tudás monopolizálása. Az, hogy a tudásnak, a magas kultúrának vannak letéteményesei megint egy kvázi általános jelenség, ami ennél fogva megjelenik az irodalmi életben is.  A szerzőknek mindig volt, így most is van egy zárt, belterjes világa, az elefántcsonttoronyban élők. Az övék külön világ, külön nyelvezettel, kód-és normarendszerrel, amiknek meg kell felelni ahhoz, hogy befogadjanak. És talán nem is kell mondanom, hogy ez nem női világ, hanem kifejezetten zárt férfi klub, mindig is az volt, és tartok tőle, még sokáig az is marad. A siker ide nem belépő, sőt.
Ugyanakkor örömteli fejlemény, hogy a fiatalabb, a rendszerváltás után feltűnt szerzők már    tudatosan szakítanak az elefántcsonttorony- léttel, és kezdik elsajátítani, hogy  milyen módokon tudják/érdemes megmutatniuk magukat, a műveiket, hogyan tudnak élő párbeszédet fenntartani az olvasóikkal.
Magyarországon nagyon ritka, hogy a kritikai és a közönségsiker egybeesik egy szerző életében. Ilyen ritkaság például Grecsó Krisztián, aki úgy tűnik, meg tudja azt csinálni, hogy miközben megmarad a kritika kegyeiben, az olvasóközönség köreiben is népszerű. Ugyanakkor az ő esetében az is sokat számít, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőjeként Mo legnagyobb presztizzsel rendelkező, egyetlen irodalmi hetilapja jelenti a szakmai hátterét, ami önmagában is belépő a magasirodalom berkeibe. Oda Nők lapjától érkezett, ami pedig a legnagyobb és legbefolyásosabb női hetilap- szóval tökéletes lépések egy pálya felépítésére. Ez persze nem von le semmit a teljesítménye kivételes értékéből, bár több ilyen inspiráló példa lenne.

4.      Miért ez a sikerellenesség?

A mi kultúránk nem egy elismerés- központú kultúra- az individuális sikert nem szokás  értékelni.  Ha valaki kiugróan nagyot alkot, vagy kiugróan sikeressé válik azt eleve távolságtartással szokás kezelni – kivéve talán az élsport esetében, mert az megkérdőjelezhetetlenül mérhető- sőt, gyanakvással. A „siker gyanús”- tétel, gondolom, részben a szocializmus öröksége, amikor sikeres – a közfelfogás szerint- csak az lehetett, aki „ lepaktált a hatalommal”. Gondolom, ez fokozottan igaz volt az irodalmi életre, hiszen a 3 T rendszere nem igazán támogatta a valós teljesítmények létrejöttét- akit támogattak, az egzisztenciát tudott teremteni íróként, társadalmi megbecsülést ( még ha látszólagosat is) akit tűrtek, annak sokkal nehezebb volt, tehát semmiképpen nem volt egy tiszta pálya ez, viszont kétségtelen, hogy – a mai helyzettel ellentétben- írónak lenni nagyobb presztizst, és ha megalkuvással is járt, de akár stabil egzisztenciát is jelenthetett.  
Ma a publicitásért, a jó kiadókért, a magas példányszámért öldöklő harc folyik a szerzők között, de sokan, ahogy már korábban is említettem, nem hajlandók elfogadni, hogy ezért tenni kell. Akadnak szerzők, akik belátták: ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, szüksége van bizonyos készségekre. Például arra, hogy tudjon nyilatkozni, tudjon szerepelni, képes legyen kiállni az olvasói elé. Ezek elsajátítható dolgok, aki hajlandó erre időt és energiát fordítani, az könnyebben eléri a vágyott sikert. A sikerrel együtt pedig mindig jönnek az irigyek és a kétkedők is, mint az élet minden más területén.

5.      A különböző médiumokban szereplő Rácz Zsuzsa mennyire azonos a civil önmagával? 

Ezt inkább az engem ismerők tudnák megmondani, de véleményem szerint nincs nagy különbség.  Az, hogy engem sokat hívnak szerepelni, szerintem alapvetően abból fakad, hogy hiteles vagyok, és a szerkesztők számíthatnak rá, hogy a kamera, vagy a mikrofon előtt ugyanazt fogom hozni, mint mindenhol máshol.  Köztudott hogy szókimondó vagyok, és egyenesen fogalmazok, írásban is, élőben is. Abban az értelemben tehát nincs tudatosság a szerepléseim között, hogy nem egy konstruált egyéniséget viszek a közönség elé.  Olyan értelemben viszont van, hogy mint korábban említettem, a szereplést is tanulni kell. Tudni kell, hogyan beszéljen úgy valaki, hogy a mondandója el is jusson a közönséghez. Abból a szempontból előnyöm van néhány kollégámmal szemben, hogy tíz évet töltöttem a Magyar Rádiónál, és volt időm megtanulni, hogyan viselkedjen az ember nyilvánosság előtt.
A tudatos, fegyelmezett imázs építés tehát nem jellemző rám. Bár úgy vélem, ahhoz, hogy valaki önmaga merjen, és tudjon lenni a szereplései során, legalább akkora önfegyelemre van szükség, mintha szerepet játszana.

6.      Megválogatja, hogy milyen médiumokban szerepel? Van olyan orgánum, ahol – bármilyen okból – nem vállalna szereplést?

Olyan médiumban, sajtóorgánumban nem szerepelnék, ami antiszemita, rasszista, vagy kirekesztő. Szóval semmihez nem adnám a nevem, amit az ember józan ésszel gondolkodva amúgy is elutasítana. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kell sokat dilemmáznom ezen, mert nem nagyon keresnek hasonló fórumoktól.

7.      Fontosnak tartja, hogy egy szerző az irodalmon túli dolgokkal kapcsolatban is vállalja a véleményét, vagy elég, ha „csak” író marad?

Szerintem van olyan társadalmi helyzet, amikor egy írónak kötelező az irodalmon túl is véleményt nyilvánítani. Az író véleményvezér minden korban, és minden társadalomban. Az ő szava mérvadó. Békeidőben nem feltétlenül kell állást foglalni, de bizonyos időszakok, ahogy mondtam is, igenis megkívánják a kiállást.
Ennek én magam mondok  leginkább ellent, mert mostanában például nem emeltem fel a szavam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy kellene. Bár ennek is több oka van. Egyrészt, a korábban már érintett férfi-női kérdés. Ha egy női szerző megszólal fontos társadalmi kérdésekben, akkor azt hajlamosak lekezelni, félvállról venni. Másrészt, aki egyszer nyilvánosság elé áll a véleményével, annak utána le kell nyelnie a nem feltétlenül pozitív reakciókat. Én ezt nem kockáztattam, mert tudom, hogy milyen nehezen viselem. 
Igaz, nem csak én egy személyben hallgattam olyan pillanatokban, amikor nekünk, írástudóknak fel kellett volna emelni a szavunkat, és szerencsére többen fel is emelték.
De magyar PEN Klub például, aminek az első női főtitkára voltam, hallgatott az elmúlt időszakban, amikor sorra születtek olyan intézkedések, rendeltek, amik súlyosan sértették a magyar sajtó- és véleményszabadságot. A horvát PEN szót emelt a magyar sajtószabadságért, mi pedig itthon, nem mondtunk semmit. Pedig a PEN elsődleges küldetése a véleménynyilvánítás szabadságának megőrzése. Régen rossz, ha egy ilyen szervezet épp akkor burkolózik hallgatásba, mikor a vezérelvét támadja a regnáló hatalom.
Hasonló volt a helyzet most, 2012 elején is akkor is, mikor éppen a PEN élére Szőcs Géza kulturális államtitkárt választották meg. Nem tartom helyesnek, ha egy független szervezet élére az aktuális politikai kurzus államtitkárát állítják. Nem szavaztam rá, de nem is csináltam botrányt. És ez azóta is bánt, bár tudom, hogy a botrányokkal sokra nem megyünk.

8.      Lényegében márkát teremtett Terézanyu című regényeivel. Ez egy tudatos döntés volt, vagy idővel ismerte fel a karakterben rejlő lehetőségeket?

Az első Terézanyu után én hét évre kvázi eltűntem, tehát nemhogy nem láttam a lehetőségeket, de nem is igazán akartam foglalkozni velük. Pedig megszámlálhatatlan olvasói visszajelzés érkezett hozzám. Rengeteg nő írta meg a saját történetét, amiket nyilván nem lehetett figyelmen kívül hagyni, csak akkor még nem tudtam, mit kezdjek velük.  Nem levelezhetek egyszerre ezer emberrel, ugye. Majd 2009-ben megjelent a Nesze Neked Terézanyu, ami a különböző visszacsatolások újabb hullámát indította el, és akkor már számomra is világos volt, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. Így jött létre az egész Terézanyu Klub. Nem én erőltettem rá az elképzeléseimet a közönségre, hanem ők jelezték a számtalan e-maillel, levéllel felém, hogy van egy igény, amire nekem reflektálnom kell.

9.      Fontosnak tartja az online jelenlétet?

Az online jelenlét napjainkban elengedhetetlen, ugyanis csak ezen az úton lehet párbeszédet folytatni az olvasókkal. Mármint rendszeresen. Ez most kicsit megint az elefántcsonttorony – nem elefántcsonttorony kérdése. Szerintem fontos, hogy legyen az embernek kapcsolata az olvasóival,  sokak szerint rendes író ilyet nem csinál. Nem jön össze havonta az olvasóival, pláne úgy nem, ahogy én teszem: az általam írt regénytől teljesen függetlenül. A találkozóink igazából már rég nem az irodalomról szólnak, hanem női sorsokról, élethelyzetekről.  Ez nyilván nem az én írói márkám épülését szolgálja, hanem egy közösségét, ami szerintem sokszor fontosabb is.  Olykor nekem is dilemmát okoz ugyan, hogy hol vagyok én ebben az egész rendszerben íróként, de utána belegondolok, hogy alapvetően  is sokkal inkább vagyok csapatjátékos, mint egy világtól elvonuló magányos farkas. Lehet, hogy ez rombolja az írói imázsomat, a kritika szemében legalábbis mindenképp, de ez is egyfajta társadalmi szerepvállalás, ami nekem fontos.
Ennek köszönhetően ráadásul a médiában is számítanak a véleményemre. Elfogadják, hogy különösen a nőket érintő társadalmi kérdésekről jól tudok beszélni, és értek is a témához. Végül mégis eljutottunk oda, hogyha nehezen is, de létezik az átjárás a különböző szerepek között. Még az irodalmi életben is. 












2012. május 3., csütörtök

Egy fejedelem története


A '70-es évek végétől rendszeresen jár Erdélybe, az ottani tapasztalatok indíttatták, hogy írjon a történelméről, vagy a történelme vonzotta Erdély felé?

Való igaz, hogy egyetemista koromban kezdtem átjárkálni Kolozsvárra, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy Erdély történelméről írjak. A '80-as évek második felében kezdtem el olvasni az erdélyi történetírók munkáit, és anyaggyűjtés közben terelődött a figyelmem Báthory Zsigmond korára. Eredetileg egy későbbi időszak, Apafi Mihály kora érdekelt. Akkor léptek a színre olyan politikusok - például Bánffy Dénes és Béldi Pál -, akiknek fölemelkedését és bukását modell-értékűnek láttam. De aztán észrevettem, hogy a 16. század végén, amikor Báthory Zsigmond uralkodott, sokkal tágabb volt a szemhatár. Ez volt a reneszánsz utolsó évtizede, ekkor alkotott Shakespeare.


Eleve trilógiában akarta feldolgozni a fejedelem történetét, vagy egyszerűen így alakult?

Kezdetben csak abban voltam biztos, hogy Báthory Zsigmondnak kell a történet középpontjában állnia, kiemelve életének egy-egy fontos eseményét. Az is világos volt, hogy egy hagyományos egy estés előadásba nem fog beleférni mindaz, amit el akarok mondani. Aztán a Nagyratörő írása közben kértek fel, hogy írjak egy drámát a Kolozsvári Állami Magyar Színház fennállásának 200. évfordulójára, és akkor magától értetődővé vált számomra, hogyan érdemes lezárni az első részt. Visszagondolva egyáltalán nem trilógiát akartam írni. Úgy gondoltam, hogy ez egy sok részből álló, egészen Básta György rémuralmáig nyúló történet lesz, de írás közben világossá vált, hogy ez nem megoldható. Báthory Zsigmond első távozása után ugyanis annyira kaotikus időszak következett, hogy lehetetlen lett volna megfelelően színpadra állítani. Így megírtam a történet második, majd később harmadik, befejező részét, és 1993. késő őszére drámaciklus elnyerte végleges formáját.

A darab magyarországi sikerében jelentős szerepet játszott és játszik Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza színház igazgató, főrendezője. Ha jól tudom az önök kapcsolata sem mai keletű.

Valóban, én még a szolnoki időszakából ismerem őt, és ezalatt a közel negyedszázadnyi idő alatt nem csak egy kiváló munkakapcsolat, de egy értékes barátság is kialakult közöttünk. Hosszú lenne felsorolni, hány alkalommal dolgoztunk már együtt. Az egyik emlékezetes közös munkánk volt, amikor a Lepkék a kalapon című színművemet rendezte, akkor ugyanis sikerült rávennie, hogy én magam is játsszam a darabban.

Különleges élmény lehetett.


Mindenképpen az volt, mert sokkal közelebbről láthattam az ő rendezői munkáját, mint más próbafolyamatok során. Megtapasztalhattam, hogy a darabelemzés mellett a színészvezetés, és a társulatépítés is erős oldala. Ez később vált különösen fontossá, mikor már A nagyratörő-n dolgoztunk, hiszen ez egy sokszereplős darab, fontos volt, hogy Csizmadia az újonnan beépült fiatal színészeket, és az egri társulat régebbi tagjait egyaránt jól tudja kezelni, össze tudja hangolni őket. Itt egészen különböző színészi felfogású emberek vannak szorosan egymásra utalva. Különleges élmény volt számomra, amint láthattam, hogy a színészek az előző rész tapasztalatait hogyan használják fel a következő részben a szerep megformálásához, és olyan eredményeket érnek el, amikre az előzmények ismerete nélkül talán nem is volnának képesek. Ilyesmit ritkán él át egy szerző.

Csizmadia Tibornál maradva, nem csak önnel, de a Báthory-trilógiával sem 2007-ben találkozott először, gondolok itt például a '92-es rádiójátékára. Hogyan került vissza hozzá, tizenöt évvel később ez a történet?


Én úgy gondolom, hogy mindig is nála volt. Hiszen a rádiójáték mellett a Katona József Színház Kamrájában ez a trilógia már megélt egy felolvasószínházi bemutatót, ahol a harmadik részt, A törött nádszál-at az ő rendezésében láthatta a közönség. Benne tehát rég megvolt az a szándék, hogy mihelyt adottak lesznek a feltételek, színpadra viszi ezt a történetet. Nyilván kellett az is ehhez, hogy úgy érezze, elegendő ideje dolgozik együtt az egri társulattal ahhoz, hogy belevágjanak ebbe a feladatba. Ez ugyanis egy hatalmas vállalkozás, egy sok színészt kívánó, bonyolult darab. Most, hogy az első két rész sikeresnek bizonyult, már könnyű, de mikor A nagyratörő-t próbáltuk, még az sem volt biztos, hogy a trilógia egészében véve színpadképes lesz. Így aztán különösen fontos volt, hogy az egész társulat jól tudjon együtt dolgozni, és itt nemcsak a színészekre gondolok.

Nyilván többen kellenek egy sikeres előadáshoz.

Nem lehet említetlenül hagyni Csanádi Judit díszletterveit és Nagy Fruzsina jelmezeit, de meghatározó volt Radnóti Zsuzsa dramaturg jelenléte is, aki szinte a megírástól kezdve rengetegszer kiállt a trilógia mellett. Mikor pedig elkezdődtek a próbafolyamatok, teljesen világos volt, hogy évtizedes munka van a darab mögött, és hogy Csizmadia Tibor számára ez nem egy hirtelen jött ötlet volt.

Számomra a darab egyik különlegessége, hogy a szereplők nem tipikus hősök és antihősök, nem lehet beskatulyázni őket. Így hozta a történelem, vagy ez volt az írói szándék?

Inkább az utóbbi, én ugyanis nem szeretem a fekete-fehér szembeállítást. A személyiségeket és általában mindent problémák kölcsönhatásaként szeretek látni és bemutatni, íróilag ugyanis ez az érdekesebb. Ebből adódóan érdekelt tehát, hogy miként lehetne ellentmondásos személyiségeket úgy színre vinni, hogy a történet egy nagyszabású tragédia felé haladjon, miközben a komikus elemek sem hiányoznak belőle. Szerintem a fenséges és az alantas, csakúgy, mint az emberi nagyság és aljasság mindig együtt jelenik meg. Az egyik csak úgy érvényesülhet, ha hat rá a másik. Jobb szeretem keverni a stílusokat, mint szétválasztani.

Pedig nem ez jellemző a magyar történelmi drámákra.

A trilógia írása közben felidéztem a magyar drámaírás fénykorát, ami a 19. század első felére esik. Az irodalmi, illetve színpadi történelemszemlélet is ekkor alakult ki. Azt tapasztaltam, hogy nem született sem olyan dráma, sem olyan drámaíró, aki az akkoriban szokásosnál vagy kívánatosnál differenciáltabb hős- és eseményszemléletet vitt volna színre. Írás közben arra is gondoltam, hogy ezt utólag talán pótolni lehetne.

Ön, mint a darab írója, hogy vélekedik a történet aktualitásáról? Mi lehet az oka, hogy Báthory Zsigmond történetének üzenete épp ma ennyire kézzelfogható?

A darab megírásakor nem törekedtem aktualizálásra. Azokat a dilemmákat, konfliktusokat akartam megjeleníteni, amik az akkori, 16. századi államférfiakat valóban érintették. Hogy annak a kornak a problémái más formában, de azóta is vissza-visszatérnek, annak az az oka, hogy a mintáik, amelyek épp a középkor végén alakultak ki, rákényszerítik a következő nemzedék államférfiait, hogy meghatározott módon cselekedjenek. Ez nem örök, és nem változatlan ugyan, de bizonyos problémakörök, mint a korrupció, az árulás, vagy akár a hősiesség, ma újból kiélesednek, és olyan alakzatokat öltenek, amelyeket fel lehet ismerni egy régi történetben. Furcsa, hogy az eltelt tizennyolc év során, a darabba rejtette problémák ma sokkal élesebben hatnak, mint amikor írtam a trilógiát, a kilencvenes évek elején.


2012. április 19., csütörtök

Látni és láttatni



A következő interjút Burger Barna fotográfussal készítettem. Első körben egy tisztán szakdolgozati interjúnak szántam,de láss csodát,sokkal több van benne. Kis érdekesség látás és láttatás lehetőségeiről, mindarról amit a fotós észrevesz.

Grecsó Krisztián. Fejős Éva. Rácz Zsuzsa. Nekem mint olvasónak három különböző írói karakter. Három hang. Önnek három arc, három egyéniség. Mit tapasztalt, mikor velük dolgozott?

       Haladjunk sorban, és kezdjük Krisztiánnal.  2004-ben mentem le hozzá Békéscsabára, ahol dolgozott és ott fotóztam, most pedig nem rég az Élet és Irodalom szerkesztőségében csináltam róla pár képet. A kettő között, nyilván hatalmas különbség van, hisz eltelt nyolc év. De ami számomra fotósként érdekes, az az, hogy Krisztián meg tudta tartani az őszinteségét,ebben nem változott. Az ő médiában látott arculatának a „kialakítása”, sok más szerzővel ellentétben, koránt sem annyira tudatos.  Ő azonos azzal az emberrel, akit akkor megismertem, és még, ha ő maga változott is, a fényképezőgéphez, és ehhez az egész önmegmutatáshoz, médiaszerepléshez való viszonya az ugyanolyan maradt. Számomra az önazonosság egy nagyon éles határvonalat jelent az emberek között, ugyanis megjelenítés szempontjából sem mindegy, hogy az, akit én le akarok fotózni, az önmaga tud-e maradni. Krisztián képes erre, egész egyszerűen azért, mert ő ilyen.  Ha együtt dolgozunk, akkor őt magát fotózom, és nem egy kialakított karaktert. Véleményem szerint ezért is kérdezik meg a médiában sok mindenről, ezért kérik ki a véleményét, mert nem szerepekhez igazodva beszél, hanem mindig azt mondja el, amit gondol.  Ugyanezt nem feltétlenül lehet elmondani azokról a szerzőkről, akik teljes tudatossággal építgetik az arculatukat, mert az ő esetükben már nem az lesz a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy hogyan mondják.  Fejős Éva például mindig helyzetből beszél. A regényíró Fejős Éva helyzetéből, még akkor is, amikor ő valahol épp újságíróként jelenik meg, például interjút készít valakivel, vagy riportot ír egy eseményről. Krisztián is megjelenik a különböző médiumokban mint regényíró, de ettől függetlenül, mikor mondjuk az Élet és Irodalomba ír, akkor ő nem egy regényíró, hanem egy teljesen autoriter személyiség. Rácz Zsuzsát, bár vele egyáltalán nem dolgoztam még együtt, nagyon érdekes jelenségnek tartom. Külső szemlélőként azt kell mondjam, hogy nagyon tudatosan, nagyon jól átgondolva építette fel ezt az egész őt körülvevő világot. Tulajdonképpen létrehozott egy brand-et, amiből ő igyekezett kivenni mindazt, ami benne volt, de nem akarta a végtelenségig vinni. 

        Miben más a közös munka egy olyan szerzővel, aki a korábban említett két írónőhöz hasonlóan tudatosan alakítja ki a maga írói arculatát?
      A már említett tudatosságból kifolyólag nagyon ügyelnek arra, hogy hol, és hogyan jelennek meg. Ők már a fotózás pillanatában befolyásolják azt, hogy milyen kép készüljön róluk, és elejétől a végéig határozottan kézben tartják a dolgokat. Vagyis, hogy melyik fotó jelenhet meg róluk, melyik nem, melyik az, ami igazolja a róluk kialakult képet, és melyik az, ami alapvetően talán valóságosabb, de mégsem jó, hisz szembe megy azzal, amit láttatni kívánnak. Példának említhetném megint Fejős Évát, de hasonló típus volt Tisza Kata is. Fotóztam az egyik könyvéhez, ahol az volt a koncepció, hogy őt, mint a helyes, fiatal, értelmiségi lányt kell megjeleníteni a képeken. Innentől kezdve ő egy póz felvételére van kényszerítve, én pedig arra, hogy segítsem őt ilyennek látszani. Sokszor egyébként nem annyira hiúsági kérdés ez az erős kontroll, mint inkább óvatosság. Előfordul, hogy valakivel készül egy interjú, ahhoz az adott újság fotósa csinál képeket, aztán az interjúalany kérésétől függetlenül lehet, hogy olyan kép jelenik meg róla, amit egyáltalán nem szeretne viszontlátni. Én alapvetően igyekszem tiszteletben tartani azt, akit fotózok, ezért jobban rám merik bízni magukat a közös munkák során. Elfogadják azt, ahogy én jónak gondolok egy képet főleg azért, mert meg is tudom indokolni, hogy azt a fotót, miért épp úgy szeretném elkészíteni. Ez a fajta együttműködés pedig nem túl gyakori napjainkban. Korábban már említettem Fejős Évát, nos, ő részben ugye azért igyekszik ennyire határozottan kézben tartani a dolgokat, mert újságírói és szerzői oldalról is ismeri ezt a helyzetet, és tudja, mire számíthat. 

-          Van olyan is, akit nem lehet megjeleníteni?
-      Persze természetesen. Van, akinek az egész arculatát a titokzatosság határozza meg, és akkor őt nem lehet fotózni, vagy csak nagyon szigorú szabályok szerint. A cél egyébként itt is ugyanaz, beszéljenek az emberről, foglalkozzanak vele, legyen valamiféle jellegzetessége, amiről be lehet azonosítani. Bartis Attila például nem engedi megjeleníteni magát, ő nagyon tudatosan és határozottan tol el magától minden ilyen maga-mutogatást. Bár ez az ő esetében nem annyira image-építés. Ő egyszerűen ilyen.

-       Másképp kell fotózni egy szerzőt, a könyve fülszövegéhez, és másképp egy egyszerű portréhoz?
-        A jelenlegi gazdasági helyzet, a média állapota sajnos egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy ez a kettő élesen különváljon. Előfordulhat, hogy egy adott esemény kapcsán fotózok egy szerzőt, akinek aztán megtetszik az egyik kép, és megbeszéljük, hogy akkor ő ezt használja a könyveinél is. Ellenpélda mondjuk, bár más generációhoz tartozik, Nádas Péter, akivel mostanában sokat dolgoztam együtt, hisz külföldön is jelentek meg a közelmúltban könyvei. Ezekhez csináltam róla egy fotót, és ő például határozottan kikötötte, nemzetközileg elismert szerzőként ezt meg is teheti, hogy róla csak ezt a fotót használhatják. Nyilván, ha interjú készül vele, akkor fényképezhetik, de a fordításban megjelenő műveiben, vagy a könyvekhez kapcsolódó bármilyen reklámban csak azt az egy képet használhatják. Szerintem fontos lenne, hogy a kiadók is, a szerzők is felismerjék ennek a jelentőségét, de nem gazdaságos, hogy külön fotóst tartsanak csak a könyvekkel kapcsolatos megjelenéseikhez, ezért nem is igazán foglalkoznak ezzel. Pont a fiatal írói generáció kezdi amúgy felismerni ennek a jelentőségét, hogy igenis számít az, hogy valaki, hogy néz ki, hogyan jelenik meg.

-                   Miért pont ők?
-          Mert ők azok, akik már azzal is sokkal tudatosabban foglalkoznak, hogy milyen képet alakítanak ki magukról a szerepléseik, különböző megjelenéseik által. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik az is, hogy a róluk készült fotókon, hogy néznek ki, különösen azokon, amik a könyveiket kísérik. Például, ha egy írónő a műveivel egy fiatalos attitűdöt képvisel, abba semmilyen szinten nem fér bele az öregedés, fotón sem. Neki, akkor a képeken is fiatalnak kell látszani. Számomra fotósként, borzasztóan érdekes lenne egyébként a hosszú távú folyamatok, a változások megörökítése, de nyilván ha más az igény, akkor ahhoz kell alkalmazkodni.

-          A magas irodalom – bestseller irodalom közötti feszültséggel az olvasó nyilván sűrűn szembesül, megjelenítőként Ön is találkozik ezzel az ellentéttel?
-          Nyilván tudja mindenki, hogy van az az irodalom, amit az irodalmárok is annak tartanak, meg hát van az az irodalom, ami kívül esik ezen, de hogy ez mennyire létező felállás, azzal én a könyvem készítése kapcsán szembesültem. 100 íróról szerettem volna portrét készíteni, és megmutattam a szerkesztőnek, hogy kikre gondoltam. Majd egy szerkesztő rávilágított, hogy ezt az egész rendszert koncentrikus körökként lehet elképzelni. Van egy nagyon szűk belső kör, amibe beletartozik tíz-tizenöt szerző, akik itthon is meghatározó egyéniségei az irodalomnak, külföldön is sikerült nevet szerezni maguknak ők alkotják ennek az úgynevezett magas irodalomnak is a magasabb részét. Aztán ezek a körök el kezdenek szélesedni, és az ember eljut a korábban már említett, a megjelenéseikre nagyon ügyelő, arculatukat nagyon tudatosan tervező szerzőkhöz, akiknél már nem annyira az lesz a fontos, hogy mit írnak, hanem hogy hogyan. Tehát, eljön az a pont, ahol az irodalom háttérbe szorul.

-          Az olvasónak fontos egyébként, hogy kit lát a könyvborító belső oldalán?
-          Persze, nagyon is fontos. Egyrészt egy nagyon erősen vizualizált világban élünk, ahol a közönség nagyon is igényli a láthatóságot. Másrészt pedig az emberek azért olvasnak, mert el akarnak valamit hinni, bele akarják helyettesíteni magukat abba az adott történetbe. Ez a fajta belehelyezkedés pedig sokkal könnyebb akkor, ha a szerző, akit lát, szimpatikus, és azonosítható a főszereplővel. Innentől kezdve összemosódik a szerző a regényével, amiről lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de attól még egy létező jelenség. Ez a média felelőssége is egyébként, hogy képes-e önállóan kezelni a szerzőt, vagy beszáll ebbe az összemosásba.

-          A szerzők használják a különböző médiumokat arra, hogy kialakítsák a maguk arculatát. Csupán eszköz ma már a média, vagy egy olyan közeg, ami akár önállóan is képes alakítani a szerzőkről kialakult képet?
-          Abszolút vissza tud hatni rájuk. Ez így volt húsz éve is, és így van ma is, csak a körülmények változtak. Érdemes megnézni, hogy húsz éve a klasszikus értelemben vett nyomtatott sajtónak milyen meghatározó véleményformáló ereje volt. Akár egy irodalmi folyóiratnak, akár egy Nők Lapjának nagyon komoly intellektuális súlya volt, és ha ott valaki jót – rosszat írt egy könyvről, az igenis nagy hatással volt az olvasók választására. Most itt az internet. Egy olyan felület, ahol millió és egy olyan oldalt talál az ember, ahol mások érdek nélkül nyilvánítanak véleményt egy – egy szerzőről. Sokkal alaposabban lehet tehát tájékozódni, és bizonyos ellentmondások sokkal inkább kiütköznek. Ugyanis, ha egy szerzőt pusztán az általa (is) kontrollált médiaszereplései alapján vizsgálunk, majd összevetjük mindezt azzal, amit a tulajdon olvasói fogalmaznak meg róla mondjuk a világhálón, akkor nagyon hamar fény derülhet arra, ha valaki teljesen más karakter akar lenni, mint amilyen valójában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a különböző fórumokat feltétlenül mértékadó, kritikai felületnek kell tekinteni, de semmi esetre sem elhanyagolhatóak.