Liliség a facebookon

Némi gondolkodás után elkészült a blog facebook oldala :-) Amiért praktikus követni(lájkolni na): videokat, képeket teszek közzé, illetve a rövidebb gondolatnyi szösszeneteket ott fogom közzétenni, a blognak megmaradnak a nagyobb terjedelmű irományok!

Az otthon itt van...

Már az ajtón való bejutás is komoly lelki tehernek tűnt. Pedig már százszor,ezereszer léptem be ezen a zöldre mázolt ajtón, ismertem a hangokat,az illatokat,az embereket… Tudtam, mi hol van,mik a szokások, hogy kell viselkedni, köszönni… Azért most mégis nagyon féltem. Mert ez a belépés most azt jelentette, hogy kívülállóból belső emberré kell válnom, és ha valamiben,hát abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű feladat. És nem is fogják megkönnyíteni. De,ha sikerül,ha meg tudom csinálni,ha kiderül,hogy képes vagyok rá, akkor …

… akkor, ahogy Apa mondta, lesz egy hely,ahova mindig tartozom majd. Akkor is,ha már abbahagytam. Akkor is,ha majd csak nézem az egészet. Akkor lesz egy olyan állandó kapcsolódási pontom a világban. Bárhova menjek is. A bárhovát pedig szószerint értette. A világon mindenhol érteni fogják,hogy mit mondok, mit csinálok, mindenütt ismerős leszek, nem baj,ha sosem láttak korábban.

Hajnalban jöttem rá,hogy mennyire igaza volt.

Negyed hatkor csak abban voltam egészen biztos,hogy pocsék zene szól a rádióból. Na meg abban,hogy képtelen vagyok felkelni. Felkelni,és elkövetni minden mást utána. Nem,nem kizárt. Nem muszáj. Nem áll ott senki,hogy számonkérje rajtam,ha nem megyek. Nincs kényszerítés,visszaalhatok. Lemászok a galériáról,kikapcsolhatom a rádiót,és visszafekhetek. De,ha már lementem…Akkor akár fel is öltözhetek. El is indulhatok. Felszállhatok a négyeshatosra, figyelhetem az embereket, és Sadeval a fülemben igazán utazhatok néhány megállót. Szám szerint kettőt a Nyugatitól.

És,ha már ott vagyok… besétálhatok a Hajósig.

Nem tudom,ki ül a pénztárban, fogalmam sincs,hogy ki a kabinos néni. De az illatot ismerem. Ezt a párás,klóros levegőt bárhol,bármikor be tudom azonosítani. Tudom, hogy kell úgy pakolni az icipici szekrényekben,hogy minden beférjen, hogy a papucsomat már kint le kell venni. Nem azért,mert ki van írva. Csak,mert így illik. Mert piszkos talpú lábbelivel nem járkáljuk össze az öltöző kövét.

Átöltözni, sapkát venni, szembesülni azzal a kialvatlan szemű ufóval,aki korábban én voltam. Tudni, hogy az első csobbanás pokoli lesz,és nagyon hideg. Tudni, hogy az első ötszáz méter után a halálomat fogom kívánni. Aztán mégis ugrani. Beindulnak a régi reflexek. Egy-két-há levegő jobbra. Egy-két-há levegő balra. Alhasból indul az egész spicc,végig a combon, a vádlimon,egészen a lábfejemig. Forduló,siklás,egykéthá… Hallom a sípszót a másik medence felől. Az első adag négyszer négyszáz… Milyen ismerős. Mintha nekem is mondták volna, minha nem is én lettem volna,de mégis ismerem. Négyszáz után,mekkora megváltás a tízszer ötven. És nekik milyen sok van még odáig. Én ezeröt után kiszállok. Háromszor ötszáz kellett,hogy elmúljon az ólmosság a tagjaimból,és jól essen az úszás. Reflex szerűen húzom le a sapkát, pihegve állok be a zuhany alá. Csak a csacsogás hiányzik. A többiek. Biztos,ami biztos áthajolok a szomszéd zuhanyzóba,de nincs ott senki. A lányok sincsenek. Kár.

A klór szaga egész napra beleeszi magát a hajamba, a bőröm még hosszas kenegetés után is száraznak tűnik. Rég volt ilyen,de nem zavar. Ismerős. Ismerős a zsibbadás is a vádlimban,és az a jóleső kitisztultság is a fejemben. Vízben lenni tényleg olyan,mintha átmosnák az embert. Ezt az egyet még a leggyilkosabb edzésekben is szerettem. A test akkora fegyelmet-figyelmet kívánt, hogy nem gondolhattam másra. Nagy guruk is megirigyelhetnék ezt a boldog gondolatnélküliséget.

Hazamegyek a Szigetről,mégis olyan,mintha otthonról indulnék el. Ha még várnék egy kicsit, biztos felbukkantak volna ismerősök,vagy olyanok,akik ismerik azokat,akiket én ismerek. Akikkel közösek a sztorik, az élmények,akik értik,mit beszélek.

Apának igaza volt. Aki egyszer lement az uszodába, az utána bárhol járjon is, mindig otthon lesz a medence mellett. Nem tudom,ő emlékszik-e még,de egyszer azt mondta, ha külföldön kéne élnie, első alkalommal biztosan lemenne az ottani usziba,mert biztosan találkozna ismerősökkel. Sőt… talán egriekkel is J.

Hat év alatt nekem is sikerült elérni, hogy mindenhol legyen a világon egy kicsi otthon. Ötven méter legalább. Az összes pokolba kívánt edzéssel, vesztett meccsel, és öltözői balhéval együtt is, sosem fogom bánni,hogy majdnem tíz évvel ezelőtt lementem az első edzésre a nyitott uszodába. Második családot választani magamnak.

Nem lehet erről többet írni úgy,hogy az a giccs határán kívül maradjon,talán már így is túlmentünk rajta. És,aki ezt nem próbálta,az talán nem is érti ezt a másfél oldalt. Tőlük most elnézést kérek. Ez a pár sor most Nekünk szólt. Nekünk,akik tudjuk mi az az ötös, a kiszorító, a kihagyó, a svédcsavar, a Hajós,a Komi, a Csaszi és a többi… Ez egy kicsi köszönöm tőlem, egyszerűen mindenért.  

Azok az aljas előítéletek vs. azok a csodálatos férfiak

Izzik Budapest. Lerohant minket a hőség,nem kopogtatott, nem szólt, semmi előjáték. Döbbenetes, leigázó, izzasztó hőség. Persze én egy szót sem szólok. Erre vártam. Ezért a pillanatért vacogtam át az őszt, a telet, azt a hosszúra nyúlt és szürke „tavaszt”. Persze fanyalgás az mindig van. Mert mégsem járja, hogy mondjuk Nőként lépek ki a lakásból,és mire megérkezem……akárhova, már  nem Nő vagyok. Csak egy tépett tollú, ázott csirke (igen tudom majdnem tyúk,de addig is még tyúkosodom,csirke). Nagy spórolás ez az összes kenceficékkel. Hiszen minek felkenni,ha öt perc múlva egyetlen úrilányos kézmozdulattal foltosra kenem magamon az egészet?!  Egyszál lenge játszós ruhámban kéne minden hová járni. Boltba, bulizni, munkába,enni,inni,aludni… Mindent. Vagy csak pancsolni naphosszat. Ahhoz meg a bikini is bőven elég.

Fővárosi tűzforróságba toppan be A Férfi. A férfias, százszor megálmodott, százszor sírós éjszakákba elsutyorgott kívánság. Ilyet, mint ő. Pont ilyet. Arcra, mosolyra, testre,hangra, foglalkozására nézve nekem teremtetett. Kötekedést kéretik visszafogni, talán még nem tudja, de ha elrendeltetett, hát akkor úgyis rájön. És igen, tudom én ezt anélkül, hogy valaha egy szót is váltottunk volna. Válaszol a kérdéseimre igen. Péntek jó? Jó. Mikor jó. Őszinte válasz,hogy neki bármikor, diplomatikus,hogy két műszak között. Mert nekem kettő van. Amúgy három,mára kettő jut. Kettő között neki is jó lesz.

Órahosszas válogatás. Kedvencszoknya reményvesztetten landol a földön. Min is agyalok én? Hát a bkv-n töltött első perc után olyan az egész,mintha fel sem vettem volna. Szegény,bánatos,forróságtól elgyengült józanságom halkan emlékeztet, tán ő is tudja,hogy nyár van. Tán ő is sejti,hogy nehéz Audrey Hepburnt játszani negyvenegy és fél fokban. Ugyan már. Marhaság (józanság elmorzsol egy két könnycseppet,már megint letorkollták).

Tükör előtt állva testesülnek meg az előítéletek. Mind egy szálig. Ő túl jó. Túl szép. Túl,túl,túl minden. Biztos tudja is. Biztos olyan is. Biztos egy önelégült majom. Nem is egy majom. Legalább kettő. Kettő az egyben. Akkor én most ennek öltözködöm? Minek? Ő már a csók utáni herceg, neki én csak békalány. (Józanság már nem próbálkozik,érzi,hogy ez a meccs elveszett).  Lesz, ami lesz. Különben is. Neki kell érdekesnek lenni,nem nekem. Munka szempontjából. Minden egyéb szempontjából olyan érdekesnek kell lennem,hogy arra talán fokozat sincs.

Egy szoknya,egy trikó. Haj tarkóra kontyolva, eggyel kevésbé fog szakadni rólam a víz. Próbálom eldönteni,villamoson imbolyogva, hogy a hőségtől szédelgek-e, vagy a fáradtságtól. Próbálom felidézni az előre kigondolt kérdéseket. Semmi nem jut eszembe. Miről fogunk beszélgetni? Betudná a hőség által generált végzetes agylágyulásnak,ha arra kérném,hogy csak üljön,én meg nézem? Talán. Vagy nem. Nem tudom. Állítólag ő is sokat van mostanában napon. Na majd meglátjuk.

Ülök. Várom. Nagyon várom. Dafke se nézek fel,ha nyílik az ajtó. Találjon meg engem. Egy szem nő vagyok a cukrászsütemények illatától dús levegőjű kávéházban, ha így nem ismer fel, akkor nem is olyan jó pasi. Sőt.

Hív,hogy késik. Elcsodálkozom. Nem sokkal korábban még abban is biztos voltam,hogy elfelejtette. Most meg elnézést kér telefonban. Ismerősen szól a hangja. Valakiére emlékeztet,percekig jár az agyam,újra pörgetek szavakat, a sok forgatástól kezdenek értelmetlenül csengeni, mire végre rájövök. M-nek is ilyen. Ő is ebben a nyugodt,mély tónusban kommunikál. Nem összekeverhető igazából. De meg tudnának zavarni. M is egy csoda. Nem konkrétan az én csodám,de állandó csodálatomat élvezi.

Érkezik. Honnan tudom,ha nem néztem fel? Tudom. Ki más járkálna körbe,körbe tanácstalanul? Látszik ,hogy nem nézett meg fészbúkon. Küönben tudná. Hogy a karmikus vonzásról már ne is szóljak.

Végre odatalál. Puszi az orcákra, be sem mutatkozunk. Beszéltünk tán már háromszor is telefonon, ismerjük egymást. Nyilván. Az emeletre hozza a kávémat, nem is értem. Majd én hozom. Majd én segítek. Ilyen szavak bukfenceznek ki a száján. Az enyémen meg majdnem az,hogy „ez most komoly?”. Szerencsére az én szavaim gyengék talajtornából. A nyelvem hegyén maradnak.

Ülünk,nézünk,kérdezem, válaszol. Először röviden. Aztán már egész mondatokban. Aztán hosszan. Egyre hosszabban. Végül már nem válaszol. Beszél. Józanság kábán felemeli a fejét. Nocsak. Mintha valami ismerőset hallana. Az előítéletek csöndben sisteregnek. Nem,csak nem azt mondja,amit hallani szeretnénk. Csak nem úgy viselkedik,ahogy elképzeltük. Más. Nagyon más. Nem is értjük. Mármint az előítéletek meg én. Hogy lehet ez? Józanság egyre jobban kárörvend. A buliba meghívja régi ismerősét Optimizmust is. Nem mindig jönnek ki egymással,de most erős az ellen,fel kell lépni ellenük. Határozottan. Optimistán. Lelkesen. Ha nem vigyázok… eltátom a számat. Még jó,hogy azt kérdezem,amit kérdezni akarok,és nem azt,hogy ez most komoly,vagy csak szórakozol?  Bámulok. Férfi, aki élvezi, hogy vannak határok. Férfi,aki olyan egyszerűen megmagyaráz mindent. Férfi olyan,amilyennek lennie kell. Hibázni szabad szerinte. Ez a szabadság. Hogy jogunkban áll. Nem rágódni rajta viszont kötelesség. Különben lemaradsz. Ha még sokat pillogsz hátra. Jó tanítványa lennék. Nem pillogok csak előre. Rá. Még mindig nem értem.

Fizetésnél diszkrét kézmozdulattal int. Tegyem el a kispirost. A vendége voltam. Elhaló köszönöm bukik ki a számon. Csak megy az a bukfenc. Megnyugodtam.

Elpilledve sétálok a Körúton. Tele van a fejem vele.  Józanság mellém szegődik. Együtt választunk fagyit. Oldalba bök.

-         -  Na, milyen volt?

-         -  Hagyjál…

-          - Naaaaaaaaaaaaa- kárörvendő kis dög.

-          - Jól van na… - megvonom a vállam és belekanalazok a vakítóan fehérlő bodzás gombócba.   

-          - Igazam van?

-          - Nem mindig.

-          - Na,de most?

-          - Most igen.

-          - Tehát vannak?

-         -  Tehát vannak.

-          - Mondd ki rendesen.  Kérlek.

-         -  Vannak. Vannak csodálatos Férfiak.

Clublights

Ott,akkor egy pillanatra kívülről láttam magam,és úgy éreztem, ennél giccsesebb már nem is nagyon lehetne. Holdfény, csillagok, a kedvenc vörösborom, koncert, mezítláb a fűben, körülöttem  a barátaim… Sok,túl sok. Hígítatlan szörp. Szirup.

Aztán kívülről néztem befelé, és ajtót mutattam a cinizmusnak. Giccses, hát aztán? Érezni a hideg füvet a talpam alatt,behunyt szemmel ugrálni,és hagyni,hogy tényleg minden porcikámat átjárja a zene lehet,hogy túlzás,de túlzásnak nagyszerű.

A rossz pillanatok elfelejtődnek. Egy idő után súlyukat veszítik. De ezek a csillagos esték beégnek. Dallal,borral,mezítlábbal együtt. Olyan mélyre,hogy ezzel fűtöm majd a lakást,ha beütnek a hosszú téli esték. Ha a giccs melegít,támogatom.

"Egyensúlyozásból nem lesz gyorskorcsolya"

Saját bevallása szerint ez az egyik nagy tanulsága az Angliában töltött éveknek. Tapasztalatokról, a humor fontosságáról, a bizonytalanság szükségességéről, és a lehetetlen küldetések valószínűségéről beszélgettem Haumann Mátéval.

Mikor döntötted el,hogy külföldön szeretnéd tanulni a színészmesterséget?

Ebben már elég korán, 14 évesen biztos voltam.

Ennyi idősen a legtöbben azt sem tudják, hogy mit szeretnének majd tanulni, nem még azt, hogy hol…

Ez igaz, de én akkoriban Angliában voltam Brightonban egy nyelvtanfolyamon, és akkor játszották a mozik a Mission Impossible című filmet, ami valamiért nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Utána órákig csak ültem a tengerparton, néztem a naplementét, és az járt a fejemben, hogy én ezt, és így szeretném csinálni. Ehhez pedig a legjobb ugródeszka egy külföldi egyetem. Aztán eltelik négy év, az első elhatározás, és a felvételire való jelentkezés között, ami jó arra, hogy az ember átgondolja, igazán ezt akarja-e csinálni. Mert, ha igen, akkor mindent meg kell tennie érte.  Kezdve azzal, hogy a megfelelő iskolákba jelentkezik.

Neked mik voltak ezek?

A RADA (Royal Academy Of Dramatic Arts), a LAMDA (London Academy Of Dramatic Arts), a Guildhall, egyébként ide vettek fel, és a Színművészeti itthon. Mivel akkor már biztosan tudtam, hogy mit szeretnék „csak” a felkészülés maradt.

Hogy érezted magad az ottani felvételiken?

Idegesen, mint ilyenkor mindenki.  A LAMDA felvételijén megkérdezték,hogy miért szeretnék színész lenni. Elmondtam, hogy gyerekként szerepeltem a Nyomorultakban, amit két éve itt,Londonban is láttam, és az egészben rejlő profizmus, az ahogy a színészek testüket-lelküket összhangba hozva mozognak a színpadon lenyűgözött. Az ő reakciójuk erre az volt, hogy egyetlen mozdulattal kihúzták a nevemet a listáról. A RADA felvételije előtt egy órán keresztül várakoztattak bennünket, amitől nyilván mindenki csak még feszültebb lett.  Ezek után értünk jött egy nagyon szigorú titkárnő, beterelt bennünket egy irodába, ahol közölte velünk,hogy csak az maradjon itt, aki tényleg komolyan gondolja ezt,és tényleg itt akar tanulni. Az jutott eszembe, hogy hány országon repültem át, hogy itt lehessek, és ha ez nem bizonyítja eléggé az elszántságomat, akkor mi?  Végül oda sem vettek fel. 

Maradt a Guildhall.

Utólag visszagondolva, a Guildhallban már az elejétől benne volt a levegőben, hogy ez más lesz. Van olyan, hogy megérkezel valahová, és azonnal otthon érzed magad. A három rostás felvételit azzal kezdték, hogy közölték azzal a sok szorongó,ideges fiatallal, hogy akkor most mindenki öltözzön át „játszós” ruhába, és mielőtt bármit csinálnánk, tartanak nekünk egy mozgástechnika órát.  És igen, mind tudtuk, hogy itt is figyelnek minket, próbálnak benyomást szerezni rólunk,de  mégis… Kicsit beleshettél az ajtók mögé, kicsit odatartozónak érezhetted magad, pedig hol volt még akkor a vége. De ott, akkor 2000 jelentkező között úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek.

Hányan jutottatok tovább a második rostára?

Körülbelül 500-an. Nagyon felemelő érzés benne lenni abban az ötszázban, de ideges is voltam. Annyira ideges, hogy az osztálytársaim legelső emléke az volt rólam, hogy fel alá járkálok a folyosón, és folyamatosan a hajamat piszkálom. Aztán odajött hozzám az egyik oktató megkérdezni, hogy mi a baj. Miután válaszoltam, csak annyit mondott, hogy vegyek egy nagy levegőt, igyak egy pohár vizet, és nyugodjak meg, menni fog.

Gondolom, ezek után csak még jobban akartad, hogy sikerüljön.

Hát persze. Azt láttam, hogy itt van ez az iskola, ahol emberként tekintenek rám, és foglalkoznak velem, pedig még mindig nagyon messze vagyok attól, hogy bekerüljek. A harmadik kör utáni „eredményhirdetést” egyébként ugyanilyen humánus módon oldották meg, nem vágták az arcába azoknak, sem akiknek nem sikerült, hogy nem kellesz. Viszont annak a 23-nak, akiknek sikerült nagyon felemelő élmény volt. Nekem különösen.

Miért is?

Nézd,én sok más mellett azért is akartam külföldön tanulni,mert nem akartam, hogy a fejemre olvassák: azért jutott be, azért van ott, mert „ő a Haumann fia”. Az, hogy ebbe az iskolába saját erőmből bekerültem elég hosszú időre tehermentesített. 

És akkor jött a java…

Meg a felismerés, hogy nem is boldogulok annyira jól az angollal, mint gondoltam. Úgy kellett tanítgatni a különböző hangzókra, mint egy kisgyereket. Akkor mondta az egyik tanárom, egyébként az, aki a felvételin is megszólított, hogy ez kicsit olyan, mint a korizás. Ha mindig csak egyensúlyozol a jégen, és próbálsz megállni, abból nem lesz semmi. Lendületet kell venni, és ha elesel, akkor elesel, de egyensúlyozásból nem lesz gyorskorcsolya.

Végül mi segített?

A közeg. Támogattak, segítettek, mert az elejétől látták, hogy valahogy nem megy a beilleszkedés. Nem tudtam beszállni ebbe a szójátékokra, kardozásokra épülő gyors humorba. Sok időmbe került ezeket megtanulni, később viszont már én is tudtam olyan verbális szúrásokat bevinni, amitől az osztálytársaim találva érezték magukat. Akkor egy kicsit a helyemre kerültem.

Elmúlt a bizonytalanság?

Az nem. Az sosem múlik el, bár én azt hiszem, szükség is van rá, főleg egy előadóművésznek. Idővel megkapod a magad visszajelzéseit, amiktől a bizonytalanságod még nem feltétlenül szűnik meg, de segítenek a tájékozódásban. Nekem ilyen volt az egyik tanárom, ő remek indikátor volt, azonnal reagált mindenre, amit csináltunk. Ő mondta nekem egyszer, hogyha bárki úgy érezte volna a tanári karból, hogy nekem nem itt van a helyem, akkor nem lennék itt. Nyugodjak meg, jó helyen vagyok.

Egy ennyire szerető közegből hatványozottan ijesztő lehetett kilépni a „való világba”.

Az volt,de ők erre fel is készítettek minket. Harmadév végén közölték velünk, hogy ebből a huszonhárom gyerekből,évekig nem fog senki munkát kapni. Pedig jó helyről jövünk, jó ajánlással. Sokan felháborodtak itthon, hogy milyen kegyetlenség ilyen útravalóval elindítani egy pályakezdő fiatalt. Szerintem ez volt az egyik legjobb dolog, amit mondhattak, mert ezzel szembesültünk mindannyian.

Te most például mennyiben szembesülsz ezzel?

Szabadúszó színészként elég intenzíven. Ha tagja vagy egy társulatnak, az legalább arra garancia, hogy évente van két-három fix előadásod, amire számíthatsz. Szabadúszóként ezek vagy adódnak, vagy nem, és nyilván sokkal kiszolgáltatottabbnak érzed magad. Viszont nagyobb a mozgástered is, hogy kipróbáld magad új feladatokban.

Például külföldön?

Például ott igen. Nemzetközi terepen nagyon nehéz érvényesülni, mindig is az volt. Manapság talán annyival egyszerűbb, hogy az internetnek hála, bizonyos köröket nem nekem kell végigjárnom, hanem megteszi egy dvd helyettem, amire percekkel korábban rögzítettük az anyagomat. Azért ez tényleg bámulatos, mert alig másfél órán belül, több ezer kilométer távolságból megtudom, hogy megkaptam-e azt a szerepet, amire jelentkeztem vagy sem, és nekem még csak a lakásból sem kitenni a lábamat. De ez csak a technikai része.

A legutóbbi dvd-nek mi lett a sorsa?

Végülis nem kaptam meg a szerepet, amire jelentkeztem, de benne voltam az utolsó kettőben egy New York-i sráccal együtt,aki ugyan megkapta a szerepet, a produkcióból mégsem lett semmi.  Leforgatták ugyanis  a sorozat pilotját, de akkora volt az érdektelenség, hogy végül az egész projekt a kukában végezte. Hatalmas pénzek forognak kockán az ilyen produkcióknál, ezért  a gyártók nem kockáztatnak,és ez a szemlélet,már a szereplőválogatásokon megjelenik. Vagy megfelelsz 100%-ig annak az elképzelésnek, ami az ő fejükben megszületett, vagy be sem hívnak. Ha egyáltalán eljutsz odáig, hogy megnézzenek, akkor az már csak a hab a tortán, hogy el is tudod játszani az adott szerepet. Castingokra nem csak úgy „járogat” az ember. Ha szerencséje van, behívják, és úgy örül neki, mintha már meg is kapta volna a szerepet.

Ha sokszor kerülsz egymás után ilyen helyzetbe, az nem veszi el a kedved?

Az enyémet biztos nem. Volt egy időszak, amikor kint voltam Los Angelesben, és egyik munka sem jött össze, a pénzem elfogyott, és órabérért gereblyéztem a managerem kertjét, hogy valamiből mégis meg tudjak élni. Azután, hogy otthon volt egy sikeres monodrámám, meg szerepeltem a Nemzeti Színházban, ezt megélhettem volna egy óriási csapásként is, de úgy voltam vele, hogy  ez most nem sikerült. Viszont én voltam az a srác akit behívtak. Rám voltak, kíváncsiak, engem néztek meg, én mutathattam meg a tudásomat. És, ha egyszer már sikerült, akkor ez több annál az álmodozásnál, hogy „milyen jó lenne,ha…”. Akkor ez egy nagyon valóságos dolog, és a kudarcokkal együtt is,milyen jó,hogy van.

Maradok hűtlen híve

Dühös vagyok. Nagyon. Haragszom rád. Minden apró porcikámmal. Ha tehetném, kiabálnék, és veszekednék, és olyan dolgokat vágnék a fejedhez, amikről pontosan tudom, hogy fájnak. Lehet, hogy meg is ütnélek. De biztos, hogy nem fognám vissza magam. És elmondanám, hogy magamra vagyok a legdühösebb, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az elcseszett helyzettel. Legszívesebben megkérdeztelek volna, hogy Te mit gondolsz? Mit tanácsolsz? Menjek? Ne menjek? Maradjak?  Mit csináljak az interjún? Szerettelek volna felhívni, és elmondani, mennyire nevetséges volt az a pojáca, hogy azt a kis pökhendi majmot, meg a kollégáját, legszívesebben orrba vágtam volna. Ki kellett volna röhögnünk őket egy ital mellett, és megegyezni abban, hogy valami sokkal jobbat kell csinálnom. De nem hívtalak fel, még emailt sem írtam, inkább megbeszéltem mással. Mert azt akartam, hogy tudd meg, vagyis hát ne tudd meg, hogy nem érdekel a véleményed,az életem egy lényeges kérdésével kapcsolatban. Azt akartam, hogy érezd is meg ne is, hogy annyira sem érdekel a véleményed, hogy utólag elmeséljem mi volt. Haragszom rád. Ezt viszont akarom, hogy tudd. És azt is, hogy igazából Te voltál az első, akit fel akartam hívni. Veled akartam először megbeszélni, milyen nyomorultul éreztem magam, mikor kijöttem az irodájukból. Most már mindent tudsz. Tudd meg azt is, hogy nem megyek sehová, mert annyira nem tetszett az egész, hogy gondolkodni sem vagyok hajlandó rajta. Nem akarom, hogy bármit is mondj, már nem érdekes. Csak akartam, hogy tudd. 

Százhatvanöt centis megváltás

Botrányos hét volt. De egészen botrányos. Tényleg, szívből úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem. Kedden kezdődött. Betöltöttem a dicső 23-at, és estére úgy éreztem, hogyha ebben a lelkiállapotban, akárcsak egyetlen egyszer el kell még mondanom, hogy köszönöm szépen, igen nagyon boldog a szülinapom, akkor sírógörcsöt kapok.  Beköltözött hozzám a gyomorideg, a kialvatlanság, a kedvtelenség, a hirtelen, semmiből plafonig szaladó pulzus. Úgy éltünk együtt, mint egy nagy boldog család. Na, jó,maradjunk annyiban,hogy nagy család. Meg az étvágytalanság… Vágytalanság úgy általában.

Így telt el majdnem egy egész hét. Öt napos önpusztítás. Fájdalomcsillapítás alkohollal, stresszoldás rágyújtással, alvás… Ez volt a legrémisztőbb, alvás nyugtatóval. Jó most mondhatom, hogy enyhével, meg akármicsodával, de nyugtatóval, na. Akárhonnan nézem, minden esélyt megadtam magamnak, és az addikciókra hajlamos lelkemnek, hogy amúgy izmosan kicsesszek magammal. Bár talán nem voltam menthetetlen, mert az elnyomott szegény, szerencsétlen józan énem, halkan igyekezett közbeszólni, hogy nem lesz jó vége. Szerencsére nem kellett kivárni, hogy milyen vége lesz.

Vasárnapra meguntam. Program, menjünk, csináljuk. Szülők jönnek, kávézni megyünk, mindent csináljunk, had ne gondolkozzak, most semmin könyörgöm. Négykor találka. Csak úgy. Na, jó, nem egészen csak úgy.  Pasi régen nagyon tetszett. De soha nem volt semmi. Aztán totális vágytalanságom közepette felvetette, hogy fussunk össze. Fussunk. Lemondtam. Visszacsináltam. Fussunk, mert épp én is irgalmatlan futásban vagyok saját magam elől, és ezt a sportot társaságban a legjobb űzni.

Találkahelyen egy régi pasival randiztam régen. Skizoid állapot volt. Örültem is neki, nem is. Jó, hogy itt vagy, de ne fogd meg a kezem, annyira nem akarom, hogy itt legyünk azért. Másik asztalhoz ülök, nem jó kísérteni a sorsot, na. Pasi mint gyógykezelés… Ó könyörgöm,hát én sem vagyok normális. Azért ülök itt és így, mert ennek a hülye elméletnek ugrottam be. Megint.

És még az ég is beborult gratulálok. Tavasz, frisslevegő. Frászkarika. Pisiszagú Király utca, meg szemerkélő eső van nem üdeség meg kivirágzás. 

Cirkusz felfüggesztve Férfi érkezik. Csíkos zakóban, gomblyukban kicsi virág. Nem komikus. Neki jól áll. 165 centi instant béke és nyugodt mosoly. Kezében papírba tekert színes tulipánok. Azt mondja boldog születésnapot.

Na jól van legyen.  Jöjjön egy kávé,a többit majd meglátom.J