New York Blues 3.

Bence

Nem szólt semmit, csak a szeme kérdezett. Abban a nagy barna szempárban ott ült a kérdés, hogy: vele akkor mi lesz? Mi itt, ő ott, aztán én majd elmegyek, te meg maradsz... Mégis mit fogunk csinálni?
Fogalmam sem volt. Nem tudtam volna semmi olyat mondani neki, amivel igazán megnyugtathattam volna, hát csak az igazat feleltem:

- Nem tudom... én … bár tudnám,de …

Nem tudtam befejezni, mert a kezét az arcomhoz emelte, és egyetlen érintésével eldöntötte, hogy ugrunk. Azt nem mondta, mekkorát, azt sem, hol érünk majd földet. Pedig engem is érdekelt volna, hogy mibe rántjuk bele egymást. De nem szólt, csak egyre jobban kapaszkodott belém, és két rémült sóhajtásban csak annyit mondott:

- Vigyél föl a galériára.

Teljesen elvesztettem a fejem, miközben világos volt számomra, hogy végünk van. Vagy legalábbis, ami történik velünk az a végzet. Vagy ahhoz hasonló. Innen nézve a dolgokat... kurvára igazam volt.

Melinda

Majdnem olyan fehér volt, mint az őt körülvevő bútorok. A váró székei, a sterilre mázolt falak, a nővérek ruhái. A kézfejére pillantva megállapította, hogy tényleg nagy baj van. Az összes ér átütött a bőrén. Ha nagyon félt, vagy ideges volt, akkor a combján, és a kézfején a legapróbb hajszálereket is látni lehetett. A lábát nem tudta ellenőrizni, de a kezei elárulták, hogy retteg. Valahányszor orvosnak tűnő személy járt arra riadtan felugrott, de egyikük sem hozzá jött. Hirtelen félelmetesen távol érezte magát az addigi életétől. Olyan volt az egész, mintha egy idegen világban lenne, egy másik ember életét szemlélve, és az a Melinda, akit eddig ismert, vagy ismerni vélt, odakint továbbra is létezne, és valószínűleg épp hazafelé tart, hogy csináljon valamit mire Tomi megjön az edzésről. Annak a Melindának jó. Ez a lány meg itt...Reméli, hogy a srác aki most nincs edzésen, és nem röhög a csapattársaival, és épp élet halál között lebeg, és ez az egész az ő hibája...szóval minden gondolatával abban bízik, hogy ez a fiú meggyógyul. Ha egész hátralévő életükben gyűlölni fogja, akkor is. Próbálta elterelni a gondolatait, legalább egy kicsit, de a feje teljesen kiürült. Csak a lelkét mardosta valami, ami nem lehetett bűntudat, azt ugyanis már érezte korábban néhányszor, ez százszor rosszabb volt annál. Ez valami kegyetlen, mély fájdalom volt, amit nem tudott, igaz nem is akart elnyomni. Ereje sem volt küzdeni ellene, és valahol a fájdalom mélyén úgy érezte megérdemli. Belesodorta Tomit ebbe az egészbe, ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Tomi

Nyugodtan nyomta meg a kicsi fém gombot a Bán B. felirat mellett, mert biztos volt benne, hogy tévedés az egész. Az az arrogáns kretén majd ajtótnyit, Melinda persze nem lesz ott, ő meg majd bebasz neki egyet, keményen mint Clint Eastwood, talán le is köpi, és közli vele, hogy hagyja békén a barátnőjét. Frenki biztos tévedett, Melinda nem lehet itt. Mára hívták be a tervezők, hogy aláírja a szerződést, este ünnepelnek, miért is lenne itt? Talán az iroda is ebben a házban van... ennek a ténynek némileg ellent mondott, hogy egyik csengőn sem szerepelt a pesti körökben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tervezőpáros neve, de Tamást ez most nem érdekelte. Minden áron meg akarta nyugtatni magát, nem érdekelte mekkora kamura van szükség hozzá. Pedig valahol ott mocorgott benne az érzés, hogy igenis baj van. Hogy nem azért mássza meg ezeket a lépcsőket, mert meg akar győződni róla, hogy a barátnője nincs itt, hanem azért, hogy végre beigazolódjon az, amit már hetek óta sejt, hogy végre ne mardossa ez az egész. Megállt az emeleten és bekopogott az ajtón. Pillanatok alatt történt az egész, mégis minden apró részlet a balsejtelmét igazolta. A kopogásra senki nem vakkantotta oda, hogy: „Ki az?!”, sőt...senki nem kérdezett semmit. Nem hallott döngő férfi lépteket, csak azt, ahogy harmincnyoclas talpak szaladnak a parkettán. Az ajtót nem nagy lendülettel nyitották ki, és a küszöbön nem egy rock-sztár állt. Az a fehér fadarab lassan nyílt ki, és paradox módon a számára létező legszebb látvány tárult a szeme elé. Melinda világos kék férfi ingben, mezítláb. Egy századmásodpercre az jutott eszébe, hogy a szépség még sosem volt ennyire fájdalmas. A lány arcán a mosoly legalább ilyen gyorsan alakult át döbbenetté, döbbenetből pedig a világ legkegyetlenebb felismerésévé. Tomi sarkon fordult, nem várt a liftre, csak rohant lefelé a lépcsőn. Fél füllel még hallotta, hogy Melinda a nevét kiáltja, hogy szalad utána, de vére a fülében dübörgött, a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, képtelen volt megállni. Képtelen volt. Képtelen. Aztán... valami tiszta erőből az oldalának vágódott, és minden sötét lett.

Melinda

Az egyik orvos végre megállt előtte. A kétségbeeséstől teljesen kimerült lánynak egy pillanatra az futott át az agyán, hogy ezt a dokit szeretné nőgyógyászának, ha egyszer szülni fog. A legmegnyugtatóbb látvány volt a világon a kopasz fejével, és szemüveges arcával. Higgadtan beszélt, és amennyire Melinda meg tudta állapítani őszinte volt hozzá, nem akart eltusolni előle semmit.

- A barátja nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Törések, belső vérzés... mégis csodával határos módon megúszta, maradandó sérülések nélkül.
Még látta, hogy beszél hozzá, de a doki hangja egyre távolabbról csengett, és egyre vízhangosabb volt. Úgy érezte, ólomsúlyok nehezednek a szemhéjára, a lábában pedig zselévé változnak a csontok. Pillanatokkal később arra ébredt, hogy a jóságos Doktor mellette térdel és finoman pofozgatja az arcát.

- Kisasszony, kisasszony jól van?   

- Igen, azt hiszem megmaradok... - megpróbált feltápászkodni, de a csontjai még mindig nem szilárdultak meg, mert hiába kísérletezett, a karjai nem tartották meg.

- Maradjon fekve egy kicsit, a nővér rögtön hoz magának egy pohár vizet. A nagy izgalom... nem csodálom, hogy elájult.

Ha maga azt tudná doki... A gondolat, hogy nem kell az egész életét mardosó bűntudattal leélni, a lehetőség, hogy Tomi egyszer valamikor nagyon sokára megbocsát neki, és egyáltalán a tény, hogy a srác nem halt meg, túl sok volt egyszerre. Nem a mai nap után volt ez sok...az elmúlt két hónap minden feszültségének, titkolózásának, kis és nagy hazugságának a terhe egyszerre zuhant rá. Más sem tudott volna megállni a lábán. Néhány perccel később erőt vett magán, és először csak a székre ült fel, majd minden erejét összeszedve besétált Tamás szobájába. Természetesen aludt. Jóképű volt, és nyugodt. Melindának hirtelen beugrott milyen érzés is az, mikor álmodból ébredve azt hiszed, minden rendben van, majd eszedbe jut, mi is történt előző este. Tudta, hogy most Tominak is ez következik. Fel fog ébredni, először azt hiszi minden oké. Aztán először csak nem tudja majd, hol van. Később rájön, hogy ez egy kórház. És az is beugrik neki, hogyan került oda. Eltűnik a mosoly az arcáról, és abban a pillanatban tényleg vége lesz köztük mindennek. Ebben a pillanatban fogta fel, hogy mit is tett. Pontosabban, hogy a tettei hova vezettek. Ha minden más reménytelen is volt ebben a pillanatban, megkönnebbült a ténytől, hogy most már tud sírni. Nem lehetett vígasztalni, csak zokogott az ágy mellett állva, és attól, hogy mindenki sajnálta, és próbált együtt érezni vele csak rosszabb lett. Minden kedves gesztus csak a bűntudatát hizlalta. Lerogyott az egyik székre, és csak meredt maga elé. Akarata ellenére is elalhatott, mert egyszer csak erőtlen krákogás ütötte meg a fülét. Tomi felébredt.

Tomi

Melindának igaza lett. Egyetlen percen belül minden változás végbement a fiúban, amire korábban számított. Az imádott mosolyt egy perc alatt valami nagyon komor váltotta fel, és a srác a tőle telhető leghatározottabb hangon csak ennyit mondott:

- Menj el.

- Felhívtam anyukádékat, és megadtam nekik az orvosod számát. Egyelőre nem tudnak hazautazni, de amint lesz lehetőségük gépre ülnek.

Melinda

Ilyen lehet az is mikor meghal valakid. Eszedbe jut, hogy ha legközelebb találkoztok majd ezt meg ezt mondod neki. Majd rögtön az is beugrik, hogy már nem mondhatod. Mert már nem lesz legközelebb. Látsz valamit, amiről tudod, hogy tetszene neki, és meg is jegyzed magadban, hogy majd szólsz neki: nézze meg. De már nincs mit, és nincs kinek megmondani.
Nagyjából ezek a gondolatok jártak Melinda fejében mikor a 4-es villamoson zötyögött Budára, hogy összeszedje a cuccait a lakásból. Hiába érezte meg a lángos illatát mikor leszállt, tudta hogy már nincs kinek venni belőle. Pontosabban szólva nincs miért. Még, ha fizikai értelemben véve mind túl is élték, a kapcsolata, ami egyszer évekkel ezelőtt megmentette, végleg véget ért. Nehézkes léptekkel ment fel az emeletre, a kilincsre tűzve pedig egy levelet talált. A borítékra csak ennyit firkantottak: M. Kézbe vette, megforgatta, majd leült a lépcsőre, és jöjjön, aminek jönnie kell alapon olvasni kezdte.

Kicsilány!
 

Voltam bent a kórházban. Mondták, hogy Tamás fel fog épülni. Remélem te is. És remélem ti is. Nincs értelme tovább itt maradnom. Azzal, hogy hazajöttem pont úgy tönkretettem mindent, mint azzal, hogy elmentem. New Yorkban kellett volna maradnom, ahelyett hogy idejövök és tönkreteszem az életedet. Nem rontok tovább a helyzeten, holnap reggel az első géppel utazok vissza. Ha bármiben a segítségedre lehetek írd meg.
 

Ben.

Első olvasásra fel sem fogta mi van a papíron. Másodjára megértette. Érte áldozta fel az elmúlt néhány évet. A szája keserű mosolyra húzódott, már elkeseredni sem volt kedve. Nem azt kapta amire számított, de ahogy végiggondolta, azt kapta, amit ebben a helyzetben megérdemelt. Mégis igaz, hogy az élet x-re játszik. Belépett a lakásba, majd néhány óra múlva táskákkal, és dobozokkal megrakodva állt a ház előtt.

***

Épp hazaért a diplomaosztójáról, hosszú idő után először érezte magát igazán boldognak. Végzett, letudta az iskolát, és még egy állásajánlatot is kapott. Nehezen ugyan, de egyenesbe jöttek a dolgok. Lerúgta a szandálját, és épp a maradék pezsgőt töltötte pohárba, mikor sms-t kapott. Felemelte az asztalról a telefont, de mikor meglátta a telefonszámot majdnem elejtette a poharát. Nagyon régen nem kapott már üzenetet ettől az embertől, őszintén szólva nem is remélte, hogy még valaha kapni fog. A hajszálerek a kezén épp úgy megjelentek, mint azon a bizonyos délutánon. Fázott, és melege volt egyszerre, mégis megnyitotta kis sárga borítékot.

„Gratulálok! Este szeretném, ha meginnál velem valamit! T.”

Könnybe szaladt a szeme, bár nem tudta mire vélni az ajánlatot. Kiment a gangra végignézett a muskátlikkal szegélyezett korláton, és feltört belőle az első megkönnyebbült sóhaj azóta, hogy elköltözött a budai lakásból.
Majd meglátjuk... - gondolta, és visszasétált a lakásba.

Egy szerelem három éjszakája

Valami bántja. A takaróján át is érzem, hogy valami fáj, valami feszíti, hát miért nem mondja? Engem nem csap be, annál jobban ismerem. Még a gerince is bánatosan görbül. Ébren van tudom, mert csak lökdöste a vacsorát, és éhesen képtelen elaludni. A meccsnek sem örült. A mezt sem vette fel, amit tőlem kapott a születésnapjára, és nem verte ki örömében a könyvet a kezemből pedig a kedvence lőtt gólt. Persze mikor megkérdeztem, hogy mi nyomja a lelkét azt mondta semmi. Semmi, minden rendben van, kicsit fáradt, hosszú napja volt, de nincs gond, vagy ha van is hát reggelre elmúlik. Hát bolondnak néz? Akkora a bánata, hogy kettőnknek is elég lenne, ő meg azt hazudja, hogy minden rendben. Tudom, jót akar nekem, nem akarja, hogy miatta is aggódjak, de könyörgöm miért nem engedi, hogy segítsek?! Vagy ne is engedje, csak mondaná el és akkor már nem csak az övé lenne a baj, hanem az enyém is, és akkor talán nem is lenne olyan rossz. Mert most csak emészt bennünket ez az egész. Én sem alszom, csak hallgatom a saját gondolataimat, és erősen koncentrálok, hátha kihallatszik valami a fejemből és válaszol nekem. Ami ott van a kézen-fogós sétákban, az átlustálkodott délelőttökben, vagy abban a félmosolyban amivel a szoknyámat ''lesegíti'' rólam, az hova tűnik ilyenkor? Hova lesz a „mi”? Most csak ő van, meg én vagyok az ő problémája meg az én gondom, és a közös elveszik... Pedig ezt csak együtt lehet. Nekem nem csak szexi mosolya kell, a jó dumája, meg az illata. Nekem a gondjai is kellenek, a rossz pillanataival együtt is akarom őt. És ha azok a rossz pillanatok rossz órákká, vagy hetekké nyúlnak? Akkor elhúzódnak, nem számít. Legfeljebb veszekszünk egyet, és? Néha zeng a ház, hát van olyan. De most csak hallgat, kizár. Nem enged magához. Ilyenkor még átölelni sem lehet, mert az olyan, mint egy göcsörtös fadarabot ölelgetni. Reggel meg felkel, és úgy csinál, mintha ez az az egész meg sem történt volna, és további két-három hétig béke van. Aztán valami elbúsítja, és én megint ott találom magam egy végtelen hosszú éjszakában, álmatlanul, és azon fog járni az agyam, hogy meddig fekhetek még ébren valaki mellett, aki nem engedi, hogy szeressem.

Még egy ilyen elcseszett napot, mint ez... Egy napot, egyetlen egyet késtem a határidővel, és még szóltam is előre, hogy ennyi haladékot adjanak. Persze, hogy akkor rábólintottak. Ma meg... ma gyakorlatilag kétszáz oldal puhakötésű irodalmat vágtak hozzám. Se pénzem, se munkám, és én barom még anyámékhoz is felmentem. Nem vagyok normális, hogy tőlük kértem pénzt. Egyáltalán mit gondoltam én is? Hogy apám majd együttérzőn megveregeti a vállamat? Anyám, természetesen véletlenül, épp akkor kapott fejgörcsöt, mikor becsengettem hozzájuk. Vagy a csengőtől van, vagy tőlem, de neki mindig akkor fáj a feje, mikor meglátogatom őket. Így nincs más hátra, apám társaságát kell élvezzem. És mindig ugyanaz a lemez. Én a link, akitől csak egy bölcsész diplomára futotta, és így szégyent hoztam a családra, én aki lejáratom őket azzal, hogy színésznővel élek együtt, egy tetőtéri lakásban. Én aki folyton csak csalódást okozok. Nem mintha érdekelné őket bármennyire is, hogy mi van velünk. Hogy szükségünk van-e valamire, hogy boldogok vagyunk-e. Az nem számít. Nem fogadnám el a segítségüket, de legalább tudnám, hogyha kell, akkor ők támogatnak minket. Egyetlen előadását sem nézték meg, pedig gyönyörű és tehetséges, és most itt fekszik ébren mellettem, mert tudja, hogy én sem alszom. És, ahogy felébred már a pillantásával is azt fogja kérdezni, hogy mi bántott engem az éjjel. Én meg nem válaszolok neki, mert nem szokásom lelkizni. Pedig tudom, hogy meghallgatna, hogy segítene. Azt is tudom, hogy nem hagy el, de akkor sem tudom meddig bírja ki velem. Mert ilyenkor dühös. Dühös, mert úgy érzi kizárom az életemből, hogy nem bízom benne annyira, hogy elmondjam a gondjaimat. Pedig én elmondanám ezredjére is, szentségelve, hogy már megint a családom... de annyiszor hallotta már, és nem akarom, hogy úgy érezze, miatta van feszültség nálunk. Végighallgatná ezredjére is tudom. És talán nekem is könnyebb lenne. Talán kisebb lenne a távolság, mert most ez a pár centi takaró, fényévekre viszi tőlem. Mondani kéne neki valamit, akármit. Mert elveszítem őt is. És akkor? Akkor cseszhetem.

Második:

• Mondanom kell valamit.

Ne mosolyogjon már ilyen megkönnyebbülten, nem tudja mit akarok mondani neki.

• Akkor ma végre kialszom magamat, na halljam!

Mitől fél ennyire? Akkora baj nem lehet.

• Szóval, az a helyzet, hogy késtem egy napot a kiadónál, és....

A rohadt életbe, de nehéz...

• És?

Te jó Isten ugye nem...?

• Kirúgtak...

Na most mi lesz? Nem mond semmit, mi ez a sóhajtás? Miért szorítja így a szék támláját?

• Tegnap?

• Tegnap. Felmentem anyámékhoz, és...

• Ne ezt nem kell tovább mesélni, az arcodra van írva, hogy mit mondtak. Miért nem mondtad tegnap? Miért nem szóltál, hogy baj van? Hátha tudtam volna...

• Segíteni?

• Igen segíteni!

Miért kérdezi ilyen ingerülten? Miért? Annyira elképzelhetetlen, hogy tudtam volna valamit tenni érte?

• Mégis mivel? Bemégy a főnökömhöz, kis fekete ruhában,és kárpótolod a csúszásomért? Ő meg nagy kegyesen kiadja a könyvemet? Vagy mégis mit tettél volna?

Segíteni...persze, az állásomat ő sem tudja visszaszerezni.

• Akármivel! Elmentünk volna berúgni, vagy végighallgattam volna, ahogy dühöngsz, vagy csak beülünk a kocsiba, és bele az éjszakába...

• És akkor minden megoldódik igaz?

• Nem ezt mondtam, én csak...

• Te csak mi? Szállj már le a földre! A dolgok nem oldódnak meg varázsütésre! Ez nem így működik. Nekem nincs munkám, és téged sem üldöznek három főszereppel, meg szerződéssel a Nemzetibe.

• Ez nem volt fair.

Uram Isten, hogy tud így megbántani? Hogy csinálja?

• De ez a valóság! Hogy ennyi az életünk! Ez a kis lyuk, és amit te a színházban keresel. Ennyi...

• Ennyi? Neked ennyi? Neked a mi életünk egy kis lakás, és némi pénz? Ennyi az egész?

• Nem persze nem ennyi... De mondd meg, mi lesz később? Huszonévesen még elég a romantikája, de utána? Hova teszel itt egy kiságyat? Hogy nevelsz itt fel egy gyereket? Mikor rajtad nincs aki segítsen, velem meg gyakorlatilag nem állnak szóba a szüleim? Mi lesz, ha egyszer csak eltűnik a varázsa, és ott találjuk majd magunkat a kurva nagy szürke valóságban? Harmincévesen akarod kitalálni az életedet? Az életünket?

• Nem érted igaz? Nem érted, hogy nem csak erről szól az egész? Hogy ha kell akkor igen, harmincévesen fogom újra kitalálni az életemet, és ha nem lesz más, akkor itt nevelünk fel egy gyereket, mert én nem egyedül akarom, hanem veled! Érted idióta? Veled! Sokkal rosszabb körülmények között is nőttek már fel emberek, és lett belőlük valami! Higgy már egy kicsit bennünk! Megoldjuk, eddig is megoldottuk, és ha egy kicsit közel engednél magadhoz talán könnyebben menne.

• Már megint itt tartunk! Mondd neked ettől nagyobb problémád nincsen? Nem engedsz közel magadhoz... mindig csak ezt hallom. Kirúgtak az állásomból! Nincs pénzünk! Nem tudom lesz- e munkám az elkövetkező egy évben! Valódi gondjaink vannak, és te még mindig ezen lovagolsz! Hát tessék most közel engedtelek magamhoz, itt a bajom, itt van amiért nem tudtam aludni tegnap éjjel! És hidd el rohadtul sajnálom, hogy miattam te is ébren maradtál, de fölösleges volt, mert ettől nem jutottunk előrébb. És a születésnapodra nagy valószínűséggel egy szál virágot sem tudok venni, mert nem lesz miből.

• De engem ez nem érdekel!

• Dehogynem érdekel! Ez minden nőt érdekli. Aki nem hoz elég nagy csokrot, aki nem ad elég drága ajándékot, az mehet a lecsóba és …

• Most hagyd abba!

• Ez az igazság könyörgöm....

• Ennyinek látsz engem?

Egy vállrándítás? Ennyi a válasza? Ennyi...? ha nem mond semmit, akkor:

• Lefekszem aludni, holnap próbáljuk meg újra....

• Miért mi lesz más holnap?

• Akármi...

Harmadik

Ma este talán alszunk mindketten. Megérdemeljük, nyolc óra nyugalom kijár. Még nekünk is. Lehet, hogy a világ már leírta a happy endeket, de szerintem még léteznek. Nagyban talán már nem, de kicsiben, mondjuk egy ilyen ötven négyzetméternyi placcon még elfér. Nem, munkát azt nem talált, az ilyen csodák nem egy nap alatt történnek, és véletlenül az én fizetésemet sem duplázták meg, de nem is ez a fontos. Az a szál fehér rózsa, meg az a mini pezsgő, amit a művésznőnek küldött az öltözőbe, na az fontos. És, hogy puszit dobott a nézőtérről. Az meg pláne. De a legfontosabb az, hogy most beleszuszog a nyakamba, és tényleg alszik, nem csak úgy csinál. Szóval lehet, hogy nem a legnagyszabásúbb hely, a „vége főcím”- hez egy egyszobás lakás a hetedik kerületben, de nekem éppen megfelel. Meg neki is azt hiszem. És ez a mi történetünk, olyan befejezést kerekítek neki,amilyet én szeretnék.

Kundera

"Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs."

(Milan Kundera)

A szombat esték hercegei :-)

Vannak dolgok a világon, amik nyelvtől, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül egyetemes jelentőséggel bírnak. Ilyen a reggeli kávé, egy tábla csoki erős szívfájdalmak idején, az a bizonyos kis fekete ruha, egy foci vb, és persze a szombat esték. Ugyanis nem számít, hogy hol ér utol bennünket a hétvége. A buli az buli. Még a buli jellege sem számít. Lehet egy beülős este a legközelebbi barátokkal, vagy tánc hajnalig az örökös mehetnékben szenvedő barátnőkkel... soha annyi ágy nem marad üresen, mint szombat esténként nyolc és hajnali egy között. Ilyenkor egész egyszerűen nem illik otthon maradni. Lássuk tehát egy kimenős este forgatókönyvét, szigorúan női szemszögből. Az uraktól elnézést kérek, de szeretettel várom a másik oldal tapasztalatait.

Az első fázis a készülődés, feltételezzük ugyanis, hogy a buli kezdetének időpontját és helyszínét előzetesen már egyeztettük. Ez az, amit nem lehet elég korán elkezdeni, és általános szabály, hogy egy igazi nő mindig, száz százalékosan kitölti a rendelkezésére álló időt. Üresjárat nincs. Ha két órával indulás előtt lát neki a szépítkezésnek, akkor maximálisan kihasználja majd mind a 120 percet, de ha csak félóra marad, abból is kihozza amit csak lehet. Az előretervezés ebben az esetben teljesen elképzelhetetlen, így az indulás-érkezés időpontját is célszerű rugalmasan kezelni. A nincs egy rongyom, amit felvegyek mondat, még akkor is elhagyhatja az ember lányának száját, ha aznap vásárolt egy szekérderék új ruhát, a hajam nem áll sehogy kirohanás pedig még akkor is érthető, ha valaki történetesen az egész napot a fodrászánál töltötte. Aztán csodával határos módon valahogy mégis minden a helyére kerül. Hihetetlen, de igaz, a NŐ indulásra kész.

Találkozó kilenckor, tehát tízre egész biztos, hogy mindenki megérkezik. Rajt a törzshelyen, mert a bemelegítéshez mégiscsak célszerűbb hazai pályát választani. Érkezik az első kör rosé (tudom mindenki mást szeret,de nálunk ez a kedvenc), koccintás különösebb apropó nélkül, csakhogy újra együtt vagyunk,és kezdetét veheti a szórakozás. Ami természetesen agyalapi bemelegítéssel indul, hiszen első körben csak is információcseréről lehet szó. Kivel mi történt, ki mit hallott, telefonált-e A fiatalember (~ gyűjtőnév, a szívünk kulcsát birtokló hímegyedek mindenkori megnevezése) stb... A második, és harmadik kör után már mindenki kiváncsiságát sikerült kielégíteni, és valami kellemes bizsergés költözött a magassarkú topánokba bújtatott lábakba, így hát irány egy zenés táncos mulató.

Miután a társaság birtokába vette a táncparkettet érdemes egy kicsit körülnézni. Nem mintha bárki is azért jött volna ide, hogy összefusson a fehér ló helyett taxival, érkező herceggel, de azért jó tudni, hogy mik a lehetőségek...

Na szóval első pillantásra: a pultnál áll egy srác, szép a mosolya, aki meg ott táncol annak a szeme szép és az alkata sem utolsó, aki meg az előbb suhant el, annak kifejezetten finom illata volt. Egy perc alatt három lehetséges herceg nem rossz arány. Tehát. A fogkrémreklám fiatalember épp a pultnál áll. Meg kell hát kérdezni a lányokat, hogy szomjasak-e. Ha elsőre nem értik, akkor érdemes mellőzni a kérdő formát, és hangsúlyos pillantások kíséretében közölni,hogy IGEN SZOMJASAK! Rendelés közben néhány bíztató pillantás, mosolygás, éééééés.... És megérkezik a barátnője, aki viszont korántsem mosolyog, sőt....Határozott mozdulatokkal arrébb vonszolja a barátját. Pillanatnyi bosszúság után igazat kell adni neki, mi sem tennénk másképp.

Kis csalódottság, de nem baj, háromból kettő még mindig megvan, és elsőre különben sem sikerülhet semmi.

Herceg 2. még mindig táncol, a szeme még mindig szép, és mivel ilyenkor az ember úgy érzi, hogy ő maga Ginger Rogers, a parketten, pedig maga Fred Astaire várja, nem sokat habozik, odasuhan mellé, és táncba kezd. Örömteli pillanat a fiú figyelme irányodba kalandozik. Közelebb lép, mosolyog, nyújtja a kezét.... Gyakorlatlan, naiv, fiatal lányok hajlamosak azt hinni, hogy ez már maga a győzelem. A pult mellől üzenjük,hogy nem az! Még akkor sem, ha az illető srác telefonszámot kér. Számcserét követően közli, hogy: most el kell mennie öt percre, mert megkeresi a barátait, de visszajön, méghozzá erre a szent helyre. Egy rendes lány áll és várja. Egy rendes lány jól pofáraesik. A srác ugyanis nem jön vissza. Túl szarkasztikusnak tűnhet a gondolat, hogy azért nem, mert talált egy rendetlen lányt és leléptek, de ettől még lehet igaz. A végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

A nagy csalódást követően a csapat távozik. Duzzogás a taxiban. Miért pont velem történik ez? (Mindig). Pityegés otthon: soha többet, nem megyek sehová. Ébredés reménykedve: majd a jövőhéten. Biztos ami biztos helyzetelemző találkozás a többiekkel, hátha valamit másképp látnak. Mármint másképp, mint egy héttel korábban. Konklúzió:

Ha Herceg 2. (Herceg 1. szóba sem jöhet ugyebár....oldalbordai okokból kifolyólag) nem egy zűrös,zajos mulatóban jön szembe, hanem netán egy házibuliban, vagy egy kávézóban, vagy bárhol máshol, ahol nagyobb a csend, akkor szóba lehet elegyedni vele. Fény derül páratlan humorérzékünkre, intelligenciánkra, kedvességünkre, mire ő természetesen elájul, és megkér, hogy tartsunk vele a kastélyába, hogy aztán boldogan élhessünk, amíg meg nem halunk. De tegnap csak egy ''diszkóban'' voltunk, ahol a minimum dívik, nem a maximum. Hát ez van. Nem is nekünk való már ez öregek vagyunk hozzá. (Mikor az ember kora már 2-vel kezdődik....). Jövőhéten nem is megyünk sehová. Leülünk, megiszunk valamit, koccintunk aztán mindenki haza. Minek gyötörjük magunkat, ha szemmel láthatóan esélyünk sincs?

Egy hét múlva, mikor a szombat éjjel-vasárnap hajnal ugyanott éri a társaságot megszületik a válasz: mert az ember(lánya) mindig bizakodik. Mindenki, aki nekivág ezeknek a dzsungeltúrákkal felérő estéknek abban bízik, hogy akad még klasszikus elven működő srác(fiúk esetében lány) ezen a világon. Akinek nem a legkevesebb kell, hanem a legtöbb. Reméljük az legtöbb, ami épp bennünk van meg. Mit lehet tenni, ha göröngyös az út? Semmit... Ha szerencsénk van jó barátok kísérnek bennünket, akikkel lesz miről beszélgetni, és lesz min nevetni akkor is, ha az a klasszikus Herceg végre megérkezik. 

 

Egy kapcsolat szabályai....

Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a cikkekkel, amelyek hasznos tanácsokkal látják el a párkapcsolatban élőket arra vonatkozóan, hogyan is viselkedjenek egymással a hosszú-boldog szerelem érdekében. Arról azonban sokszor nem szól a fáma, hogy mi a helyzet a kapcsolaton kívüli élettel, pontosabban a kapcsolaton kívüli világgal. Mi a teendő, ha a szerelmeseknek szószerint a világ szeme előtt kell párként viselkedniük? Mi az amit még nagy világ elé lehet tárni, és mi az aminek már a négy fal között kell/kellene maradnia? Léteznek még egyáltalán általános szabályok arra vonatkozóan, hogyan is kell viselkedni, ha az ember kapcsolatban él?

Végigsétálva egy parkon, nem nehéz felmérni, hogy a szembejövő, vagy a padokon ücsörgő párok épp melyik kapcsolati szakaszban járnak; a szégyenlős elsőrandevúzókat ugyanis nem lehet nem felismerni. Az első pirulós kézfogást látva az ember szemérmesen félrepillant és nosztalgiázva gondol vissza a saját első randevúira, mikor izgalommal vegyes büszkeséggel ''hirdette'': „Igen, igen! Ez a lány/fiú márpedig velem van.”. A baj csupán az, hogy akár akarjuk, akár nem egyre inkább tanúivá válunk a bimbózó szerelmek minden egyes stádiumának.

A gimnázium ahova jártam, egy aulás-körfolyosós épület volt, ha az embernek friss, tananyagtól független információra volt szüksége, csak kilépett a gangra, és azonnal megállapíthatta, melyik aktuális szerelem aktuális még mindig, és melyikről lehet már csak múltidőben beszélni. Annál is inkább,mert a legtöbben ugyanolyan természetességgel csókolóztak, és bújtak össze a büfé előtti padokon, vagy a tároláson kívül minden egyébre használt folyosói szekrényekben, mintha senki nem látná őket. Számomra pedig örök rejtély maradt, hogyan tudtak bejönni órára, és teljesen fesztelenül válaszolni annak a tanárnak, aki nem egészen öt perccel korábban még teljesen intim helyzetben láthatta őket.

Ez volt a kezdet, a kapcsolatok demonstrációja pedig az utóbbi időben úgy tűnik reneszánszát éli, hála a facebooknak, a twitternek és minden létező portálnak, ahol a regisztráció részeként arról is nyilatkozhat az ember, hogy jelenleg van-e párja vagy nincs.

Családi állapota: kapcsolatban

Kezdődő szerelem, eljegyzés, szakítás.... Jó hírek rossz hírek, amik attól függően jutnak el hozzám, vagy kerülnek el, hogy milyen szoros kapcsolatban állok az érintettekkel. A közösségi portálok korában viszont lehetetlen, hogy bármiről is lemaradjak. Minden létező ismerősöm kapcsolati státuszáról, sőt annak milyenségéről (nyitott,bonyolult stb...) mindent megtudok, amint az illető kettőt kattint a facebook profilján. Még az sem számít, hogy egy évben csak egyszer beszélünk, akár a véleményemet is elmondhatom, mert ez az egész erre van kitalálva. De vajon muszáj minden felkínált lehetőséget 100%-osan kiaknázni?

Például: attól, mert egy weblap alkalmas fényképek megosztására, még nem szeretnék a barátaimról és a kedveseikről ágybanfekvős, bágyadtan mosolygós képeket látni, mert nem kell professzornak lennem, hogy kitaláljam mi történt a kép készítése előtt, és úgy érzem, a kapcsolatuknak ez a része már nem rám tartozik. Ugyanígy nem tartoznak rám a szerelmes üzenetek sem, hiszen ha belegondolok, ''normális'' esetben ezeket amúgy sem hallanám. Mert ezek olyan dolgok, amiket csak Neki szán a másik fél, függetlenül attól, hogy a fülébe súgja, vagy sms-ben írja meg. Van aminek egész egyszerűen meg kell maradnia két ember között, mert ott a helye,vagy mert ettől marad meg a varázsa. Másrészt pedig túl sok információval fölöslegesen kellemetlen helyzetbe lehet hozni a gyanútlan szemlélőket is. Ezek az ártatlannak tűnő post-ok ugyanis semmiben sem különböznek az olyan kínos szituációktól, mint például a vendéglátó pár nyilvános vitája egy baráti vacsora alkalmával, vagy egy zajos csókcsata a tömött villamoson. Ilyenkor mindenki próbál kétségbeesetten másfelé nézni, de az interneten nincs hova fordítani a tekintetet. Ezért lenne fontos, hogy a ''házigazdák'' figyeljenek oda egy kicsit jobban. Arról nem is beszélve, hogy magukat is megkímélnék jó néhány kellemetlenségtől. Fontosnak érezheti valaki, hogy pillanatnyi viták hevében, kapcsolatban-ról, egyedülállóra változtassa a státuszát, egy nap akár többször is,de ha tudná, hányan nevetnek rajta a háta mögött, egész biztosan meggondolná, hogy legközelebb is ilyen gyorsan reagáljon-e.

Illik,nem illik,mit illik?

Mivel a józan észre, és a felismerés varázslatos hatására nem mindig hagyatkozhatunk, szakemberhez fordultam. Görög Ibolya protokoll szakértő szerint, mindig a párnak kell alkalmazkodnia, és szem előtt tartani azt, hogy mihelyt eljöttek otthonról, már nem édes kettesben vannak, és tekintettel kell lenniük, akár a vendéglátóikra, akár az utcán sétáló többi emberre. Kellemetlen helyzetek persze mindig adódhatnak, és ahogy korábban már leírtam a legnehezebb dolga általában annak van, aki látja, hallja, hogy a pár nagy nyilvánosság előtt él ''házaséletet''. Ilyenkor sem muszáj szó nélkül várni, hogy egyszer csak véget ér a közjáték. Hogyan lehet mindezt úgy kivitelezni, hogy a végén senki ne sértődjön meg? Íme szakértőnk egy személyes példája: „Az egyetemen, ahol kurzusaim vannak, az egyik előadásra egy fiú és egy lány úgy jött be, kéz a kézben, hogy látható volt, igen nagy a szerelem. A padsorban pedig egyre összébb bújtak, fogták egymást, látszott, hogy a lelkük az égben van. Nekem ez azért volt kényelmetlen, mert ehhez nekem semmi közöm. De hát ugye hogy szóljak, hogy ne tűnjek irigy öregasszonynak? Mondom, „fázik a kislány?” Tehát ha társaságban tanúi vagyunk akár pozitív, akár negatív érzelmi kitöréseknek, kicsit félrevonva őket, vagy egész közel menve kérjük meg a párt, hogy esetleg otthon célszerűbb lenne ezeket a dolgokat intézni.”.

És boldogan éltek....

… amíg meg nem haltak, legalábbis a mese szerint. A valós kapcsolatok változó kort szoktak megélni, de a hosszuktól függetlenül mind a ''magánélet'' tárgykörébe tartoznak, már hosszú,hosszú évek óta, ami talán nem véletlen. Aki nem szereti, vagy nem szeretné, hogy szájára vegye a város apraja nagyja, az ne adjon okot összesúgásokra, szánakozó pillantásokra, és tanulja meg, hogy a világgá kürtöli örömét-bánatát, nem életfilozófia...csak egy mondás. Szerencsére. 

 

Belmondo - Mikor

Kivételesen egy dalszöveg, az egyik kedvenc hazai zenekaromtól:



Most is szeretni vágyott
ez a szív, csak megrepedt.
Mert mindig arra várt,
hogy a másik lépje meg.

MIKOR
Érhetek hozzád?
MIKOR
Térsz be úgy hozzám,
MIKOR
van, hogy nem félsz már?
MIKOR
Úgy várlak!
MIKOR
Nézhetek majd Rád?
MIKOR
Képzeled tovább?
MIKOR
Jössz, hogy eggyé válj?

Egy életet kibírtam,
pár hét már mit nekem.
Mert visszatért az álom,
mit sosem hittem el.

MIKOR…

Minden nap úgy kelek fel,
hogy most a vége jön.
Épp cserélném a lelkem,
de újra rám köszön.

MIKOR…

Az első tavaszi nap... Dédinek

Az első igazi tavaszi nap, március 18-án köszöntött be. Mintha fóliát húztak volna le a világról: minden élénkebbnek, színesebbnek, élőbbnek látszott. De hiába jöttek szembe az újjászületés metaforái a körúton ballonkabátos nők, zakós férfiak képében, ez a tavasz még nem volt elég erős. Nem volt elég erős legyőzni az elmúlást, vagy ahhoz,hogy biztasson egy törékeny, öreg testet, és egy már más dimenziókban létező lelket, hogy tartson ki még egy kicsit. Hogy maradjon még, üldögéljen az udvaron, élvezze a napsütést, beszélgessen a kutyával, vagy várja a szomszédasszonyt, aki már soha nem fog megérkezni. Túl hosszú volt a tél, és túl erőtlen a kikelet, a születésnapját sem várta meg. Talán úgy érezte eleget várt már. Talán az elmúlt néhány év, már nem volt több egy engedékeny sóhajtásnál: „Rendben,maradok még egy kicsit”. Rég elkészült már, indulóban volt, hogy kipihenje magát. Elfáradt. A kilencvennyolc évtől, a félszázados egyedülléttől. Egyre többet mondogatta, nem jön már hozzá senki. Nem is jöhetett, csendesen magára maradt az emlékeivel, a múltjával, mert jelene már nem volt. Minden másodpercet elveszített, minden gondolat, esemény, és arc kihullott a kezei közül, s csak a fekete-fehér fotók örökké mosolygó alakjai éltek a fejében. De ők nagyon elevenen. Hogy hitt-e bármilyen folytatásban nem tudom, sosem kérdeztem meg tőle. Remélem valahol várják, és végre kibeszélgetheti magát, és elfelejti milyen sokáig volt egyedül.

Húsz évet kaptam az életéből, húsz évig ismerhettem, szerethettem, foghattam a kezét. Húsz éve volt, hogy a dédnagymamám legyen, remélem örült,hogy az lehetett, nekem sokat jelentett, hogy az volt. Az utóbbi időben gyakran mondogatta, hogy tanuljak, ne törődjek semmi mással. Ráérek férjhez menni,ráérek választani, ráérek mindennel,csak azzal nem, hogy megteremtsem az önállóságom lehetőségét. Talán már csak a megszokás mondatta vele egy ideje,de a megszokás mögött ott volt rengeteg tapasztalat, sok nehéz év, és az a szándék, ami az őszinte emberek sajátja, hogy jobbat akarjon, mint ami neki jutott. Elégedetlenség, sértettség nélkül, akarni azt, hogy ha neked lehet jobb,akkor legyen is, erre csak kevesen képesek. Ő közéjük tartozik.