Határátlépések

Sosem voltam híve a nagy kinyilatkoztatásoknak, a harmincadik születésnapom után mégis úgy éreztem, hajlok rá, hogy elfogadjam az élet nagyon is igazságtalan elméletet. Nem mintha bármi hiányzott volna az életemből. Szerettem a munkámat, egészséges voltam, jól működött a kapcsolatom, minden a helyén volt, és mégis...Az a csipet só hiányzott, amit nagyanyám minden édes sütibe belehintett. Valahányszor értetlenkedve álltam mellette a konyhában, türelmesen elmagyarázta,hogy ennyi kell. Ha nem lenne az a pici keserű, nem éreznéd az édeset sem. Na szóval pont az a kicsi keserű hiányzott. Az az éppen hogy.

Kristóffal ide s tova húsz éve voltunk barátok. Nem tudom, hogy az ő tésztájában volt-e só,de benne az volt a csodálatra méltó, hogy nem is érdekelte. Anyám szavaival élve, rajta nem fogott a rontás. De semmilyen. Harminchat évesen még mindig olyan hobós volt a stílusa, amit a legtöbben kinövünk, mihelyt betöltöttük a huszonötöt. De ő nem. Minden reggel úgy nézett ki, mintha előtte a Rolling Stonesszal bulizott volna. De jól állt neki. Semmiért nem lelkesedett látványosan, nem feszült meg, hogy elérjen valamit, és mégis bejöttek a dolgai. A sikereit sosem irigyeltem tőle, mindegyiket megérdemelte, a nemtörődöm látszat ellenére nagyon is sokat tett értük. Csak ezt a flegmaságot... Mindent megadtam volna azért, hogy egy napra kipróbáljam milyen egy olyan ember bőrében lenni, akit igazán semmi és senki nem ejt kétségbe. Leginkább olyankor éreztem ezt, mikor beugrottam hozzá ebédelni az irodájába.

Egy belvárosi épület ötödik emeletén rendezte be a cége főhadiszállását. A lakás kisebbik szobája volt az ő irodája, a nagyobbikban dolgoztak az asszisztensei. Egytől egyig nők. Csinosak, fiatalok, okosak, és lesték Kristóf minden kívánságát. Fülig szerelmesek voltak belé, erre meg mernék esküdni. A hibátlanra manikűrözött kezecskék azért ugráltak olyan gyorsan a billentyűzeten, mert Kristóf azt akarta. Az ebédidők azért nem húzódtak el kínosan sokáig, és azért nem értek véget béna kifogásokkal, mert Kristóf szerette a pontosságot. A szőke,barna, vörös tincsek, azért voltak nap nap után hibátlanra igazítva, mert minden fejecske tulajdonosa bízott benne, hogy majd az ő tökéletes szempillái, makulátlan blúza, Hamupipőkétől koppintott üvegtopánkája töri majd meg a jeget. Kristófot ugyanis az a púderillatú mennyország ami az irodája kétharmadát alkotta, egyáltalán nem érdekelte. Én valószínűleg már csődbe vittem volna a cégemet, ha ilyen közegben kell dolgoznom. Ő viszont erőlködés nélkül létezett Közöttük. A pontos munkát megköszönte, a sikereket elismerte, de nem bókolt, nem dicsért, és még csak véletlenül sem flörtölt. Rejtély volt számomra, hogy képes megállni, hogy akár egy pillantással el ne árulja magát... azt ugyanis nem voltam hajlandó elhinni, hogy ezek a ''jónők'' ennyire hidegen hagyják.

Aznap is együtt kajáltunk, a pincérlány szempillái úgy verdestek,hogy esküszöm éreztem a suhogásukat, mikor megérkezett a kávékkal.
- Hogy csinálod Öreg?
- Mit?
- Hát ezt a leszarom stílust... jóképű, sikeres, harmincas pali vagy
- Te is...
- … és mintha észre sem vennéd, mi zajlik körülötted.
Pofátlanul vigyorogni kezdett. Úgy nézett ki, mint Joker a Batmenből, amire némiképp rásegített az a kocka fazonú RayBen napszemüveg, amit a Kutyaszorítóban is viseltek.
- Észreveszem. Szerinted ezt lehet nem észrevenni?
Egyre türelmetlenebb lettem. 
- Hát erről beszélek idióta... Hogy,ha észreveszed,akkor mi ez a pléh pofa?
- Motiváció – válaszolta félig már röhögve.
- Na jó elegem van belőled! - tényleg ott akartam hagyni.
- Jó jó várj haver elmagyarázom.
- Feszülten figyelek...
- Minden nap észreveszem. Észreveszem az eleganciát, a hibátlan frizurát, megérzem az új parfümöt, még az új cipőt is kiszúrom. De nem mondhatom. Az már határátlépés lenne!
- Milyen határátlépés, hülye vagy te!? Ez csak egy bók...
- … lenne az elején. Aztán ha másnap már nem mondanám, el kezdenének kombinálni. Vajon miért nem mondom, és neki miért igen, és mi a baj akkor? Belekerülnék egy ördögi körbe amiből nincs kiút. Átlépném a határokat. A férfi-női határokat. Gyönyörű lányok, bármikor örömmel flörtölnék velük, de nem lehet. Ők odabent nem gyönyörű lányok, és én nem egy pasi vagyok, aki megkaphatná őket... Bent a főnökük vagyok, és ők a beosztottaim. Nincs olyan, hogy kicsit udvarolok valamelyiküknek. Pedig hidd el tudom, látom, hogy mikor lökne egy félmondat akkorát a teljesítményükön, hogy minden csúcsot megdöntenénk. Nem lehet. Nincs olyan, hogy kicsit lépem át a határokat. Ha átléptem, átléptem. Ott vagyok és kész. Érted már?

Bólintottam, aztán másra tereltem a témát. Neki is elege volt belőle, én meg jobban értettem, miről beszél, mint kellene. Megittuk a kávét, és mentünk a dolgunkra. Őt várta a selyembe, és drága parfümbe burkolt iroda, nekem meg ki kellett válogatnom a fotókat, a kiadóm legújabb szakácskönyvéhez. Trendi, fiatalos, minimalista képek, a végére már annyira untam a fehér kockatányérok közepén ücsörgő muffinokat, hogy hetekig még a pékségeket is elkerültem. A lakás üres volt, és mégsem. Ott nyüzsgött az életünk minden sarokban. A széthagyott ruhákban, a konyhapulton felejtett kávéscsészében. A mi három évünk. Amivel összességében elégedett voltam. Szerettem is. Kívántam is. Nem igazán hiányzott semmi. A són kívül.  Ő nem volt otthon. Egy hétre vidékre kellett utaznia, ami nem is olyan régen, még mondhatni megviselt volna. Most inkább az viselt meg, hogy nem viselt meg. Estére programom volt. Hivatalosan semmi illegális, és mégis... jobban éreztem magam tőle, hogy nem tud róla. Félig leengedtem a redőnyt, nem tudtam éles napsütésnél dolgozni. Lábak a dohányzóasztalon, laptop az ölemben, a képeket már rég feltöltöttem, csak válogatni kellett. Az órára néztem, fél három volt. Nyögve hátravetettem a fejem. Este nyolc még nagyon messze volt.

Hétre már tiszta ideg voltam. Nem csörgött a telefonom, nem jött sem sms, sem email. Ettől igazából meg kellett volna nyugodnom. Hisz, ha nem szól, akkor áll a találkozó. Baj akkor van, ha jelentkezik. Mégis egyre feszültebb lettem, hát el kezdtem készülődni. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni a maradék félórával, de nem bírtam már nyugton ülni a képernyő előtt. Végül az a három átöltözés sikeresen kitöltötte a teljes rendelkezésemre álló időt, sőt, kissé túlzásba is estem. Ráadásul, minden összeesküdött ellenem. 

A metróra várni kellett, mert miért ne pont ilyenkor. És minden lámpa épp most volt piros, mert mikor máskor?! És Ő is pont akkor hívott, mikor már majdnem odaértem. Meg kellett állnom, az egyik sarkon, nem akartam Vele a fülemen odaérni. Próbáltam rövidre zárni az egészet, és közben úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Reméltem, hogy nem érez meg semmit. Hogy 250 km távolságban nem érezni a Dior parfümöt, amit csak igazán alkalmi alkalmakkor szoktam használni. Végre letudtam a telefont. Ha pontosan érkezett, akkor már öt perce várt rám. Lassítani kezdtem, mert úgy éreztem meg kell mártózzak ebben az érzésben. Hogy vár rám. Hogy rám vár. Hogy amit ma este tett idáig az nekem szól. Értem, miattam van.

Igazam volt, már ott ült a kávézó teraszán. Pánt nélküli felsőben, világos hosszúnadrágban. Eszembe jutott a Kristóf -féle nemtörődömség. A haja, a ruhája, minden úgy állt rajta mint a parancsolat. Mégis úgy tűnt, mintha különösebb odafigyelés nélkül, felkapta volna az első keze ügyébe kerülő textíliát. Már majdnem odaértem, mikor felnézett, észrevett. Mosolyogva felugrott, megpuszilt, és minden porcikájában szikrázva csacsogni kezdett. Milyen napom volt, milyen napja volt, hogy van, hogy vagyok. Mindenre figyelt, nevetett, válaszolt. Én meg teljesen elzsibbadtam a gondolattól, hogy ekkora hatást gyakorolok rá. Ahogy sötétedett, egyre kevésbé tudtam kifürkészni a tekintetét, de éreztem, hogy a nagy barna szemek ide-oda cikáznak, és épp úgy nevetnek, ahogy ő is elneveti magát időnként.
Éjfél is elmúlt mire elindultunk, Ő közben háromszor próbált hívni. Nem vettem fel. Azt a világot, ebbe a mostaniba nem tudtam beengedni. És nem is akartam.

Hazáig kísértem, és a kapualjban még legalább egy órát beszélgettünk. Mindenről. Vagyis... majdnem mindenről. Nem csókoltam meg, nem vártam, hogy felhívjon magához. De mentem volna, ha hív. Az éjszakain ülve próbáltam megnyugtatni magam. Hisz nem történt semmi.

A lakásba lépve csak szemrehányó hallgatás fogadott. Mintha az utolsó hullámcsattig minden tárgy tudta volna, mit művelek, mire készülök. Felbontottam egy üveg sört, bekapcsoltam a tv-t. Gondolkodtam rajta, hogy visszahívjam-e? Áh, majd holnap. Vagy majd hív, ha megtartotta az előadását. Vissza is tettem a zsebembe. Aztán mégis kivettem. Egyik gomb a másik után. Új üzenet, szöveg bevitel...pár perc és üzenet elküldve. Halk csipogás. Tehát megkapta. Tíz perc, és újabb pittegyés. „Én is szívesen találkoznék. Megint. Éjt-éjt!'. Elégedetten dőltem hátra. Újra éreztem a só ízét a tésztámban. Talán kicsit többet is a kelleténél. Mert eszembe jutott a délutáni beszélgetés.

Igaza volt...nincs olyan, hogy egy szabályt kicsit megszeg az ember. Ha megszegted, mindegy mennyire. Megtetted.

A Tücskök és Lili

„Néha tiszta gyümölcsbe harapnék, de csak a fertőzött csüng a fán...” ez a sor döntötte el a kapcsolatunkat. A Budapest – Eger távolsági buszon zötyögve ezek a szavak hoztak össze bennünket. Mármint Maszkurát, a Tücsköket meg engem. Nem kellett sokáig ismerkednünk a dallam azon a napon már nem ment ki a fejemből, ahogy az érzés sem, amit a szöveggel együtt kavart fel bennem. Lázas keresésbe kezdtem, és hála a világhálónak egyik muzsika jött a másik után, tavaly novemberben pedig már együtt ciripeltem a többi tücsökzene kedvelővel a fiúk koncertjén. Eljött a személyes találkozás ideje. Hazai pályán, Egerben kérdeztem az együttest zenéről, indulásról, lehetőségekről, és   persze a (nem csak pesti) nőkről.

Négyen teremtettek

Illetve öten, hiszen négy ízig vérig muzsikás Tücsök (Lakatos Ferenc- billentyű, Boros Gábor – bőgő, Révész Csanád – dob, Kertész Csaba - gitár), és egy „Kalapos Férfi” (Maszkura) alkotja a zenekart. 2007. óta játszanak ebben a felállásban, és nem tervezik, hogy változtatnának rajta. Szükségtelen is lenne, hiszen az idő őket igazolja. Az elmúlt időszak csak megerősítette az amúgy is erős kötelékeket, hiszen együtt csinálták végig a legtöbb zenekart próbára tevő indulási időszakot. Jöttek-mentek, kopogtattak, igyekeztek minél több helyre eljuttatni a demójukat, aztán szépen lassan beindultak a dolgok. Először csak egy – két helyen lehetett hallani a dalaikat, aztán már egy – két helyre fellépni is meghívták őket. Maszkura szerint azonban ezt az időszakot nem lehet átugrani. Ahhoz, hogy most itt tartsanak, ez is kellett:

- Először hívnak, hogy lépj fel ingyen, és persze elmész, mert szeretnéd, hogy megismerjenek. Aztán már kapsz valami minimális pénzt is érte, de azt azonnal félre is teszed, hogy később majd stúdiózhassatok, elkészíthessetek egy lemezt és így tovább. Közben pedig vársz, mert bizonyos lehetőségekre kell, ráadásul néha nagyon sokat.

Összességében mégis optimistán látják a dolgokat, mert az előző gondolathoz csatlakozva Csaba megjegyzi:

- Tudod vannak olyan ajtók, amik előtt várakozni kell, de ha jól muzsikálsz, akkor a legtöbb úgy nyílik, mintha vajon csúszna. A tehetség, meg a szorgalom előbb utóbb megtérül.

Nekünk csak a zene van

A fiúk életéből sem maradt ki a tehetségkutatózás, ők is kipróbálták magukat a kereskedelmi csatornák porondjain. Azt mondják, a tapasztalatszerzés miatt mindenképp megérte. És legalább azt is látták, mit nem akarnak csinálni.

- Jó esetben nem arra készülsz,hogy megnyerj egy ilyet,aztán majd befutsz, és nagyon híres leszel. Egyszerűen csak szereted amit csinálsz. Dalokat írsz, hangszereled, próbálgatod, beleadsz mindent, aztán valami majd csak kisül belőle. Persze nem rossz az, ha az embert három hónap alatt az egész ország megismeri, csak ezzel nagyon nehéz mit kezdeni. A többségnek nem is megy. - foglalja össze a véleményét Maszkura a tehetségek ipari mértékű felfedezéséről.

Feri szerint viszont más a probléma:

- Van egy nagy stáb, és kitalálnak neked mindent. Megmondják, hova menj, mit csinálj, mit mondj. A körülöttünk lévő emberek közül senki nem akar a kelleténél jobban beleavatkozni a dolgainkba, mindenki végzi a saját feladatát. És nem azért, mert muszáj, hanem tényleg ezt akarja csinálni.

Aki egyetlen dalt is hallott már tőlük, annak éreznie kell, hogy egy sem  valami képzelt közönségigény kiszolgálására született. Saját élményekből táplálkozó, saját szerzemények, amikhez ennél fogva a szerzők is kötődnek csak úgy, mint egymáshoz. Mikor arról kérdezem őket, szerintük mi áll az egyre nagyobb népszerűség hátterében valami hasonlóról beszélnek:

- Az embereknek szükségük van igazi élményekre, és valószínűleg érzik, hogy amit csinálunk az szívből jön, és őszinte. A dalok nem úgy születnek, hogy próbáljuk kitalálni, mi lesz, amit majd a közönség is kívülről fúj, meg lehet velük énekeltetni egy koncerten. Kiadjuk, ami bennünk van, és reméljük, hogy szeretni fogják.

Ezután már csak az érdekelt, hogy az egymás iránt érzett szereteten kívül még mi hajtja őket előre. Kis gondolkodás után Maszkura válaszolt a kérdésemre.

- Ha nekem, vagy Frikének nem lenne a zene, akkor nem tudnánk mit csinálni. Igazából itt mindenki csak ehhez ért. Ráadásul én 100%- ig hiszek ebben a zenekarban, és a dalainkban.

Tényleg komolyan gondolják. Nem kockáztatásból csinálják, hanem egész egyszerűen nem is vágynak másra. Maszkura szavait idézve „Ami ebből összejön, abból ugyan nem építesz palotát,de meg lehet élni belőle, és közben olyat csinálsz, amit szeretsz.”. A nehezebb időszakokat is átvészelik, hiszen a hozzáállásuk ezen a ponton is nagyon hasonlít:

- Nincs bennünk szorongás, hogy ez, vagy az mikor következik be. Meg, ha idegeskedik az ember, akkor nem is jön, amit szeretne.

Pesti nők

Két nagylemez után, az igazi tücsökrajongók már kezükben tarthatják a Pesti nők című kislemezt, aminek már a borítója sem szokványos módon készült, ennek megfelelően a korong sem lett átlagos.

- Egy idő után már nem úgy játszottuk a dalainkat, mint ahogy a lemezen volt, hiszen ezek a koncerteken változnak, és egyre inkább ezekhez a változatokhoz kezdett ragaszkodni a közönség. Ezért gondoltunk rá, hogy négy dalból csinálunk egy kislemezt, de nem akartuk DJ-k kezébe adni, azt szerettük volna, hogy ezek legalább annyira a sajátjaink legyenek, mint a többi. Így hát a Szégyentelen című albumunkról négy dalt áthangszereltünk, és följátszottuk őket erre a különleges lemezre. Reméljük szeretni fogják.

Ha valaki a Maszkura dalok mélyebb elemzésébe bocsátkozna nem tudná kikerülni a nők, az udvarlás, a szerelem, esetleg az erotika motívumait, rákérdeztem hát én is, hogy miként vélekednek a szebbik nemről. A koncert előtti készülődés közepette Maszkura és Csaba vállalták, hogy felelnek az utolsó kérdésemre.
 

- Nem rég ért véget egy két és fél éves kapcsolatom, és most épp nem keresek semmit. De ha jön egy olyan lány, akibe aztán tényleg bele lehet szeretni, akkor nem fogok tiltakozni. Amúgy is kivagyok, ha nincs barátnőm, de ezt most kibírom, nem akarom elkapkodni.

Csaba egy kicsit más szemszögből közelít a kérdéshez, de a lényeg talán ugyanaz:

- Ti vagytok az egyetlen és legnagyobb inspirációforrás, de komolyan. Falfestéstől kezdve, ekehúzáson át, a dalszerzésig mindenhez tudtok lendületet adni.

Minden leendő, és már meglévő Tücsökraj rajongó hölgy,lány,asszony nevében mondhatom, ettől jobb zárszóra nincs is szükség. Aki most hall róluk először, az tegyen egy szívességet a kedélyállapotának és hallgasson bele néhány tücsöknótába, aki pedig már tudja miről beszélek, az ciripeljen velük tovább.

Csacsi öreglány, tűsarkú cipőben

Olyan szívdobogással ébredtem,hogy azt hittem, ki is ugrik mindjárt a helyéről. Úr Isten elaludtam! - kiáltottam bele a lakás csendéjbe, a tojássárga falak pedig úgy mosolyogtak rám, mint szülő a mulya gyerekére. Ők már tudták, amit én kontaktlencse nélkül nem is sejtettem: van még egy órám. Nekem ehhez az kell,hogy a telefonomat, érintőképernyős mi más is lehetne, mindig elnyomkodok rajta valamit, de mindez nem számít, az orromig emeljem. Ásítás után, hanyatlás. Párnák közé, álmokba. Próbálom visszakeresni, hol hagytam abba. Már nem emlékszem. Nem vesztegethetek perceket, már nem is kerek hatvan, csak ötven valamennyi.
 

Kelés hétkor, ébredés nyolckor. A kettő között kávét, zuhany, testápolás. Legújabb csodakence, úgy hidratál, el sem hiszem, hét napig tart a hatás. Pillanatnyi zavar: a francia gyártó, fehér köpenyes tudorai feltételezik, hogy egy hétig nem fürdök? Nem számít, este a várossal együtt, ezt is lemosom magamról.
Szekrény kitárva, mit vegyek fel? Fogalmam sincs. Tegnap elszámoltam magam fáztam mire hazaértem, ha most viszek zakót száz fok lesz árnyékban, és hurcolhatom fölöslegesen. Olyan ez, mint az esernyő. Szoknya kéne, de nem lehet, egy hete nem úgy zár a zip-zár, mint illene. Nadrágkosztüm? Kizárva, megfelelő topán bűnbánóan bukdácsol az ajtó mellett. Tudja, hogy haragszom. Haragszom én, haragszik a seb is a sarkamon. Úgyis megbékélek. Mire a heg halványodik már elfelejtem az afférunkat, bátran fogok billegni tűsarkaimon, és csak estére lesz világos, miért is nem működik a kapcsolatunk. Összeveszünk, kibékülünk így megy ez. Leakasztok egy fehér inget, egy pillanatra elgondolkodom: még mindig a cipőről beszélünk?
Smink, gyorsan, mintha ott sem lenne, de azért lássák, hogy van. Pilla göndörítés, pilla festés, hiper modern, ilyen kollagén, olyan sűrűség, ezerszeres hosszúság. Ha most el kezdem rebegtetni őket, az irodában meghallják a surrogást. A rúzs tartós, de az első benti kávé mindig elbánik vele. Piros. Úgy nézek ki,mint egy Chanel reklám, csak a gyöngysor hiányzik.
 

Pillantás az órára, már majdnem késő. Ajtó bevág, loholás a lépcsőn, mire bezuhanok a munkába tartók tömegébe már se frizurám se sminkem. Elegáns futónő lehetnék nem vitás. A megállónál küzdelem. Nem állnak arrébb, nem engednek, nem is küzdök, egy idő után lesodor a tömeg. Sebaj. Legalább visznek. Két percig nem a lábaim cipelnek. Inogva állok meg egy boltajtóban. Tükröződő felület hurrá! Rendszert viszek a hajam életébe, tiltakozásnak helye nincs. Wonder woman, a kezemből csak a lasszó h iányzik. A fejemről meg a tiara. Sebaj, bent úgysem tudják, hogy ezekre igazából szükség lenne.
 

A nap mosolya a recepciósnak, nem veszi észre, hogy elhagytam a mágneskártyám. Már megint. Új kártya leolvasva, küzdelem az ajtóval, érkezik a lift, kiszállás a harmadikon. A szék még mindig kényelmetlen, az iroda sem az igazi, de van egy kép az asztalomon. Feldob. Eszembe juttatja, hogy vége lesz a napnak. Egyszer legalábbis. Akkor pedig hazamehetek. Haza és... És telefon. Hivatalosan is elrajtolt a mai futam. Egyik hívás a másik után. Ahány arcomat ma felvillantottam, az jut eszembe, hogy akár call girlnek is elmehetnék. Kedves vagyok, aztán határozott, aztán flegma,mert az kell. Délre elegem lesz magamból, gyors ebéd, kollegiális csevegés, hülye flört, ugyan minek? Hazatelefonálnék. Fél három, még korai. Kimutatás, számlahegyek, adminisztratív áradat, és unom. De az irodában lehet mezítláb mászkálni. És a szőnyeg puha és süpped. Behozom a kávém, leülök a polc mellé az ablakkal szemben. Nagy levegő, szem becsuk, egész békés itt. És mindjárt vége. Ha nem veszik észre, hogy van némi szabad kapacitásom, akkor időben elmehetek. Nem úgy, mint tegnap. Már arra sem volt időnk,hogy...Vége az álmodozások korának, valaki megint engem akar. Vagy csak a szemközti dróton ülő apró szárnyasok szórakoznak velem. Fülemhez nő a telefonkagyló, óvatosan sandítok az órára,meg ne sejtsék, mire készülök. Remegő kézzel nyúlok a számítógéphez, mert ha létezik az a központi rendszer, ami figyeli, hogy mikor kapcsolom ki és be, akkor lebukok, hogy kerek három perccel a munkaidőm vége előtt, már szöknék. Csodával határos módon ma senki nem lustább nálam. Nem jelentek meg kérlelő tekintetek az ajtómban, hogy ugyan, ezt még vállald már át tőlem.
 

Mikor a liftajtó bezáródik, már nem zúg a fejem. Mikor kilépek az ajtón, már nem vagyok ideges. A hídon át, már egész könnyű, a kerületben könnyű a lelkem, az utcában már mosolygok. A kapu is velem van, úgy nyílik a nagy, nehéz fadarab mintha vajon csúszna. Az emelet, ma lentebb van. Határozottan érzem. Ott állok a cél előtt. Csak be kéne mennem. Lenyomni a kilincset. Tenyér a rézen, nem merem megtenni. Ha visszafeszül a tenyerembe, az azt jelenti, háború van. Ha enged a zár, minden rendben. Boldogság elunja a teketóriázást. Megindul a lépcső felé. Igaza van, az időhúzás nem kedvez neki. A fenyegetettségtől bátor leszek, megszorítom a fémdarabot, minden pici ér átüt a bőrömön. Fülemben dobol a vér, rázkódnak az ékszereim. Remegős levegő, boldogság visszanéz az utolsó lépcsőfokról. Na Mackó mi lesz? Ez cseng a fülembe, valahonnan húsz év távlatából. Mellé hallom, ahogy recseg egy bakelitlemez. Egy pillanatra minden olyan furcsa lesz, majd felbukok a küszöbben. A sajátomban, mert nem számítok rá. Zuhanva érkezés a konyhába, ismételten inogok a sarkaimon. A pulton áll egy újság, két láb lóg ki alóla papucsban, mellőle zöld üvegpalack figyel. Hallom, ahogy súgnak neki, hogy megjöttem. Nem néz rám. Valami fontos dolog történik az amerikai tőzsdén, legalábbis erre gyanakszom. Felmászok mellé, most az egész túl magasan van, légszomj tör rám, mire odaérek. Négyéves kori bizonytalanság, büntiben vagyok-é avagy sem? Ránézni sem merek, ez meg az első randink mása. Elindul a keze, odatolnám a sörét, de kikerüli az üveget. Bizonytalanul integet, végül megtalálja a vállamat. Váll örül, engem megráz egy nagy sóhajtás. Tényleg nagy, hallom, hogy összekoccannak tőle a poharak a szekrényben. Az órára nézek, egy perc múlva hat. Szem becsuk, fej a vállon... Végre elkezdődhet a nap.

Csak Téged!

Ahogy belépett a kávézóba, rögtön láttam rajta, hogy valami baj van. Nem is lépett. Toppant. Kis híján lesodorta az egyik vendég kávéját, de egy bocsánatkérő pillantás elég volt, hogy a másik érezze magát zavarban. Az sem lepett volna meg, ha a férfi feláll és elnézést kér, amiért rossz helyre rakta a poharát.
 

Mellém ül, ad két puszit, feltolja a napszemüvegét,és akkorát sóhajt, hogy kishíjján leszakad a plafon, a rengeteg fájdalomtól.

 

- Mi történt?
 

Rázza a fejét, szemével a pincér után kutat. Helyes, huszonéves fiú, nem az este, hiszen még nem múlt el harminc. Az utóbbi időben, tíz-tizenötévvel idősebb pasik jöttek mentek, már meg sem lepődött rajta senki. Megszoktuk. Meg illettek is hozzá. Illettek volna. Azért megakad a szeme a srácon. A srácé is rajta.
 

- Egy cappucinot kérek sok tejhabbal, és egy colat.
 

Mindezt azon a tipikusan lemélyített hangon mondta, amit akkor használ, ha jó benyomást akar tenni valakire. És működik. Most is. Mert illik hozzá. A sötét szemekhez, a puha barna hajhoz. A felszolgálón is fog a rontás, de ezt már csak azért sem veszi észre, mert épp a szomszéd asztalnál ülő párocska miatt fintorog. De a nézése csalódott.
 

- Nős....
 

Nem vagyok meglepve. Úgy vonzza a lehetetlen eseteket, mintha mással már nem is tudna mit kezdeni. Másrészt... ijesztő a gondolat, hogy épp ő, és egy nős férfi... Megkérdezném, meddig jutottak, de nem merem. Pár hete találkozgatnak, túl sok minden csak nem történt. Remélem.
 

- Hogy derült ki?
 

Legyint. Időközben megérkezik a cappucino. Rámosolyog a fiúra, mintha már csak azért is hálás lenne neki, hogy nincs karikagyűrű az ujján. Az jár a fejemben, hogy mennyit változott néhány hónap alatt. Lefogyott, csontosabb lett, és mégis sokkal nőiesebb. És annyira illik ehhez a helyhez. A sötét hajópadlóval, a világos falakkal, és az összevissza elszórt színes képekkel ez a kávézó olyan, mint ő. Sötét, világos, kis színes pöttyökkel. Megint megrázza a fejét, barna tincsek repkednek az arca körül. Legszívesebben megsimogatnám őket, de most úgysem hagyná.
 

- A tesója, nem vette észre, hogy mellette állok a pultnál, és el kezdett mesélni egy sztorit, ami valahogy így indult: „Múlt héten a bátyám meg a felesége...”.
 

Most azt kéne mondanom, hogy talán többen vannak testvérek. Vagy nem kéne.
 

- Szerencséje annak a rohadéknak, hogy olyan kurva fegyelmezett vagyok.
 

Felkapom a fejem. Nem tudom megszokni, hogy csúnyán beszél. Pedig csak ritkán teszi.
 

- Legszívesebben felcsengettem volna hozzá az éjszaka közepén.
 

- És miért nem tetted?
 

- Két okból. Egyrészt a felesége engem vert volna meg, ebben biztos vagyok. Másrészt.... elég baj az neki, hogy megcsalják. Nem hiányzik hozzá még egy nagyjelenet is.
 

Koppanva teszem le a poharam az asztalra. Megcsalják?!
 

- Csak csókolóztunk...- és égnek emeli a tekintetét, majd rám vet egy olyan „Jaj könyörgöööm”, típusú pillantást.
 

Csak csókolóztak... Sosem hittem volna, hogy egyszer a csókolózás „csak” lesz. Pedig nem „csak”. Látom rajta. Újabb sóhajtás. Már megint szerelmes lett, két bók, néhány randi, és valamennyi csók után. Az a szemét, sőt rosszabb, meg becsapta, a szemét tudnám kikaparni. Ennek a kis hülyének meg legszívesebben adnék egy nagy fülest. Hogy ne higgyen már el mindent. De huszonhárom éves lányokat már nem pofoznak fel csak úgy.  Csalódottan néz a csészéjére, addig beszélt, hogy összeesett a tetején a tejhab. Figyelem, ahogy babrál a kanalával, és próbálja beleforgatni a habok romjait a kávéjába. Kis hülye... mindent olyan okosan csinál, csak akkor megy el az esze, ha a szívéről van szó. Annyira naiv tud lenni... hogy az már csodálatra méltó. De tényleg... még mindig hisz. Még mindig képes, minden hercegnek álcázott fajankóra úgy nézni, hogy talán Te leszel az Ő! Bátor. Mennyire kinevetne, ha ezt most elmondanám neki. Ő nem bátor... csak teszi, amit kell. Ezt szokta felelni.
 

- És ő mit mondott?
 

- Semmit. Illetve...azt mondta, hogy szeret.
 

Elhiszi, látom rajta.
 

- Nem mondta el, hogy nős, mert akkor elhagytam volna rögtön. És nem akarta. Persze elválni nem fog. Miért is tenné?
 

Mondok egy merészet:
 

- Mondjuk miattad.
 

Úgy mered rám ,mintha azt találtam volna mondani, hogy Johnny Depp ronda.
 

- Ki vagyok én? Ugyan már...
 

- Tudod, hogy nem vagyok híve a válásoknak. És azokról is meg van a véleményem, akik házasságokat dúlnak szét... De, ha tényleg szeret. És nem csak vicc. Akkor érted igen. Miért ne?
 

- Mert engem elhagynak. Nem értem hagynak el mást.
 

Bumm neki! Nem tud meggyőződni róla, hogy milyen erős, okos, és értékes. Mire egy kicsit felépít magából, jön valami idióta, és lerombolja az egészet. Pedig már egész jól álltunk. Néha már szó szerint ragyogott. Úgyhogy ezt most nem engedem.
 

- Ez a pasi...együtt él egy minden bizonnyal klassz csajjal. Hiszen őt csak dicsérted, tehát nem vehetett feleségül egy akárkit. Mégis megfogtad valahogy, mert kockáztatott érted, mert veled akart lenni. Ráadásul, ha tényleg nem történt több köztetek... Akkor azt hiszem őszintén érzett irántad valamit. Vagy talán érez is.
 

Egyre döbbentebben néz rám. De visszatért valami fény a szemébe. Talán hiszi is amit mondok.
 

- Anya...te megvédted...őt.
 

Most én mosolyodok el. Megiszom a kávém maradékát, és arra gondolok. Dehogy védtem... őt soha. Téged! Csak téged!

New York Blues 3.

Bence

Nem szólt semmit, csak a szeme kérdezett. Abban a nagy barna szempárban ott ült a kérdés, hogy: vele akkor mi lesz? Mi itt, ő ott, aztán én majd elmegyek, te meg maradsz... Mégis mit fogunk csinálni?
Fogalmam sem volt. Nem tudtam volna semmi olyat mondani neki, amivel igazán megnyugtathattam volna, hát csak az igazat feleltem:

- Nem tudom... én … bár tudnám,de …

Nem tudtam befejezni, mert a kezét az arcomhoz emelte, és egyetlen érintésével eldöntötte, hogy ugrunk. Azt nem mondta, mekkorát, azt sem, hol érünk majd földet. Pedig engem is érdekelt volna, hogy mibe rántjuk bele egymást. De nem szólt, csak egyre jobban kapaszkodott belém, és két rémült sóhajtásban csak annyit mondott:

- Vigyél föl a galériára.

Teljesen elvesztettem a fejem, miközben világos volt számomra, hogy végünk van. Vagy legalábbis, ami történik velünk az a végzet. Vagy ahhoz hasonló. Innen nézve a dolgokat... kurvára igazam volt.

Melinda

Majdnem olyan fehér volt, mint az őt körülvevő bútorok. A váró székei, a sterilre mázolt falak, a nővérek ruhái. A kézfejére pillantva megállapította, hogy tényleg nagy baj van. Az összes ér átütött a bőrén. Ha nagyon félt, vagy ideges volt, akkor a combján, és a kézfején a legapróbb hajszálereket is látni lehetett. A lábát nem tudta ellenőrizni, de a kezei elárulták, hogy retteg. Valahányszor orvosnak tűnő személy járt arra riadtan felugrott, de egyikük sem hozzá jött. Hirtelen félelmetesen távol érezte magát az addigi életétől. Olyan volt az egész, mintha egy idegen világban lenne, egy másik ember életét szemlélve, és az a Melinda, akit eddig ismert, vagy ismerni vélt, odakint továbbra is létezne, és valószínűleg épp hazafelé tart, hogy csináljon valamit mire Tomi megjön az edzésről. Annak a Melindának jó. Ez a lány meg itt...Reméli, hogy a srác aki most nincs edzésen, és nem röhög a csapattársaival, és épp élet halál között lebeg, és ez az egész az ő hibája...szóval minden gondolatával abban bízik, hogy ez a fiú meggyógyul. Ha egész hátralévő életükben gyűlölni fogja, akkor is. Próbálta elterelni a gondolatait, legalább egy kicsit, de a feje teljesen kiürült. Csak a lelkét mardosta valami, ami nem lehetett bűntudat, azt ugyanis már érezte korábban néhányszor, ez százszor rosszabb volt annál. Ez valami kegyetlen, mély fájdalom volt, amit nem tudott, igaz nem is akart elnyomni. Ereje sem volt küzdeni ellene, és valahol a fájdalom mélyén úgy érezte megérdemli. Belesodorta Tomit ebbe az egészbe, ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Tomi

Nyugodtan nyomta meg a kicsi fém gombot a Bán B. felirat mellett, mert biztos volt benne, hogy tévedés az egész. Az az arrogáns kretén majd ajtótnyit, Melinda persze nem lesz ott, ő meg majd bebasz neki egyet, keményen mint Clint Eastwood, talán le is köpi, és közli vele, hogy hagyja békén a barátnőjét. Frenki biztos tévedett, Melinda nem lehet itt. Mára hívták be a tervezők, hogy aláírja a szerződést, este ünnepelnek, miért is lenne itt? Talán az iroda is ebben a házban van... ennek a ténynek némileg ellent mondott, hogy egyik csengőn sem szerepelt a pesti körökben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tervezőpáros neve, de Tamást ez most nem érdekelte. Minden áron meg akarta nyugtatni magát, nem érdekelte mekkora kamura van szükség hozzá. Pedig valahol ott mocorgott benne az érzés, hogy igenis baj van. Hogy nem azért mássza meg ezeket a lépcsőket, mert meg akar győződni róla, hogy a barátnője nincs itt, hanem azért, hogy végre beigazolódjon az, amit már hetek óta sejt, hogy végre ne mardossa ez az egész. Megállt az emeleten és bekopogott az ajtón. Pillanatok alatt történt az egész, mégis minden apró részlet a balsejtelmét igazolta. A kopogásra senki nem vakkantotta oda, hogy: „Ki az?!”, sőt...senki nem kérdezett semmit. Nem hallott döngő férfi lépteket, csak azt, ahogy harmincnyoclas talpak szaladnak a parkettán. Az ajtót nem nagy lendülettel nyitották ki, és a küszöbön nem egy rock-sztár állt. Az a fehér fadarab lassan nyílt ki, és paradox módon a számára létező legszebb látvány tárult a szeme elé. Melinda világos kék férfi ingben, mezítláb. Egy századmásodpercre az jutott eszébe, hogy a szépség még sosem volt ennyire fájdalmas. A lány arcán a mosoly legalább ilyen gyorsan alakult át döbbenetté, döbbenetből pedig a világ legkegyetlenebb felismerésévé. Tomi sarkon fordult, nem várt a liftre, csak rohant lefelé a lépcsőn. Fél füllel még hallotta, hogy Melinda a nevét kiáltja, hogy szalad utána, de vére a fülében dübörgött, a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, képtelen volt megállni. Képtelen volt. Képtelen. Aztán... valami tiszta erőből az oldalának vágódott, és minden sötét lett.

Melinda

Az egyik orvos végre megállt előtte. A kétségbeeséstől teljesen kimerült lánynak egy pillanatra az futott át az agyán, hogy ezt a dokit szeretné nőgyógyászának, ha egyszer szülni fog. A legmegnyugtatóbb látvány volt a világon a kopasz fejével, és szemüveges arcával. Higgadtan beszélt, és amennyire Melinda meg tudta állapítani őszinte volt hozzá, nem akart eltusolni előle semmit.

- A barátja nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Törések, belső vérzés... mégis csodával határos módon megúszta, maradandó sérülések nélkül.
Még látta, hogy beszél hozzá, de a doki hangja egyre távolabbról csengett, és egyre vízhangosabb volt. Úgy érezte, ólomsúlyok nehezednek a szemhéjára, a lábában pedig zselévé változnak a csontok. Pillanatokkal később arra ébredt, hogy a jóságos Doktor mellette térdel és finoman pofozgatja az arcát.

- Kisasszony, kisasszony jól van?   

- Igen, azt hiszem megmaradok... - megpróbált feltápászkodni, de a csontjai még mindig nem szilárdultak meg, mert hiába kísérletezett, a karjai nem tartották meg.

- Maradjon fekve egy kicsit, a nővér rögtön hoz magának egy pohár vizet. A nagy izgalom... nem csodálom, hogy elájult.

Ha maga azt tudná doki... A gondolat, hogy nem kell az egész életét mardosó bűntudattal leélni, a lehetőség, hogy Tomi egyszer valamikor nagyon sokára megbocsát neki, és egyáltalán a tény, hogy a srác nem halt meg, túl sok volt egyszerre. Nem a mai nap után volt ez sok...az elmúlt két hónap minden feszültségének, titkolózásának, kis és nagy hazugságának a terhe egyszerre zuhant rá. Más sem tudott volna megállni a lábán. Néhány perccel később erőt vett magán, és először csak a székre ült fel, majd minden erejét összeszedve besétált Tamás szobájába. Természetesen aludt. Jóképű volt, és nyugodt. Melindának hirtelen beugrott milyen érzés is az, mikor álmodból ébredve azt hiszed, minden rendben van, majd eszedbe jut, mi is történt előző este. Tudta, hogy most Tominak is ez következik. Fel fog ébredni, először azt hiszi minden oké. Aztán először csak nem tudja majd, hol van. Később rájön, hogy ez egy kórház. És az is beugrik neki, hogyan került oda. Eltűnik a mosoly az arcáról, és abban a pillanatban tényleg vége lesz köztük mindennek. Ebben a pillanatban fogta fel, hogy mit is tett. Pontosabban, hogy a tettei hova vezettek. Ha minden más reménytelen is volt ebben a pillanatban, megkönnebbült a ténytől, hogy most már tud sírni. Nem lehetett vígasztalni, csak zokogott az ágy mellett állva, és attól, hogy mindenki sajnálta, és próbált együtt érezni vele csak rosszabb lett. Minden kedves gesztus csak a bűntudatát hizlalta. Lerogyott az egyik székre, és csak meredt maga elé. Akarata ellenére is elalhatott, mert egyszer csak erőtlen krákogás ütötte meg a fülét. Tomi felébredt.

Tomi

Melindának igaza lett. Egyetlen percen belül minden változás végbement a fiúban, amire korábban számított. Az imádott mosolyt egy perc alatt valami nagyon komor váltotta fel, és a srác a tőle telhető leghatározottabb hangon csak ennyit mondott:

- Menj el.

- Felhívtam anyukádékat, és megadtam nekik az orvosod számát. Egyelőre nem tudnak hazautazni, de amint lesz lehetőségük gépre ülnek.

Melinda

Ilyen lehet az is mikor meghal valakid. Eszedbe jut, hogy ha legközelebb találkoztok majd ezt meg ezt mondod neki. Majd rögtön az is beugrik, hogy már nem mondhatod. Mert már nem lesz legközelebb. Látsz valamit, amiről tudod, hogy tetszene neki, és meg is jegyzed magadban, hogy majd szólsz neki: nézze meg. De már nincs mit, és nincs kinek megmondani.
Nagyjából ezek a gondolatok jártak Melinda fejében mikor a 4-es villamoson zötyögött Budára, hogy összeszedje a cuccait a lakásból. Hiába érezte meg a lángos illatát mikor leszállt, tudta hogy már nincs kinek venni belőle. Pontosabban szólva nincs miért. Még, ha fizikai értelemben véve mind túl is élték, a kapcsolata, ami egyszer évekkel ezelőtt megmentette, végleg véget ért. Nehézkes léptekkel ment fel az emeletre, a kilincsre tűzve pedig egy levelet talált. A borítékra csak ennyit firkantottak: M. Kézbe vette, megforgatta, majd leült a lépcsőre, és jöjjön, aminek jönnie kell alapon olvasni kezdte.

Kicsilány!
 

Voltam bent a kórházban. Mondták, hogy Tamás fel fog épülni. Remélem te is. És remélem ti is. Nincs értelme tovább itt maradnom. Azzal, hogy hazajöttem pont úgy tönkretettem mindent, mint azzal, hogy elmentem. New Yorkban kellett volna maradnom, ahelyett hogy idejövök és tönkreteszem az életedet. Nem rontok tovább a helyzeten, holnap reggel az első géppel utazok vissza. Ha bármiben a segítségedre lehetek írd meg.
 

Ben.

Első olvasásra fel sem fogta mi van a papíron. Másodjára megértette. Érte áldozta fel az elmúlt néhány évet. A szája keserű mosolyra húzódott, már elkeseredni sem volt kedve. Nem azt kapta amire számított, de ahogy végiggondolta, azt kapta, amit ebben a helyzetben megérdemelt. Mégis igaz, hogy az élet x-re játszik. Belépett a lakásba, majd néhány óra múlva táskákkal, és dobozokkal megrakodva állt a ház előtt.

***

Épp hazaért a diplomaosztójáról, hosszú idő után először érezte magát igazán boldognak. Végzett, letudta az iskolát, és még egy állásajánlatot is kapott. Nehezen ugyan, de egyenesbe jöttek a dolgok. Lerúgta a szandálját, és épp a maradék pezsgőt töltötte pohárba, mikor sms-t kapott. Felemelte az asztalról a telefont, de mikor meglátta a telefonszámot majdnem elejtette a poharát. Nagyon régen nem kapott már üzenetet ettől az embertől, őszintén szólva nem is remélte, hogy még valaha kapni fog. A hajszálerek a kezén épp úgy megjelentek, mint azon a bizonyos délutánon. Fázott, és melege volt egyszerre, mégis megnyitotta kis sárga borítékot.

„Gratulálok! Este szeretném, ha meginnál velem valamit! T.”

Könnybe szaladt a szeme, bár nem tudta mire vélni az ajánlatot. Kiment a gangra végignézett a muskátlikkal szegélyezett korláton, és feltört belőle az első megkönnyebbült sóhaj azóta, hogy elköltözött a budai lakásból.
Majd meglátjuk... - gondolta, és visszasétált a lakásba.

Egy szerelem három éjszakája

Valami bántja. A takaróján át is érzem, hogy valami fáj, valami feszíti, hát miért nem mondja? Engem nem csap be, annál jobban ismerem. Még a gerince is bánatosan görbül. Ébren van tudom, mert csak lökdöste a vacsorát, és éhesen képtelen elaludni. A meccsnek sem örült. A mezt sem vette fel, amit tőlem kapott a születésnapjára, és nem verte ki örömében a könyvet a kezemből pedig a kedvence lőtt gólt. Persze mikor megkérdeztem, hogy mi nyomja a lelkét azt mondta semmi. Semmi, minden rendben van, kicsit fáradt, hosszú napja volt, de nincs gond, vagy ha van is hát reggelre elmúlik. Hát bolondnak néz? Akkora a bánata, hogy kettőnknek is elég lenne, ő meg azt hazudja, hogy minden rendben. Tudom, jót akar nekem, nem akarja, hogy miatta is aggódjak, de könyörgöm miért nem engedi, hogy segítsek?! Vagy ne is engedje, csak mondaná el és akkor már nem csak az övé lenne a baj, hanem az enyém is, és akkor talán nem is lenne olyan rossz. Mert most csak emészt bennünket ez az egész. Én sem alszom, csak hallgatom a saját gondolataimat, és erősen koncentrálok, hátha kihallatszik valami a fejemből és válaszol nekem. Ami ott van a kézen-fogós sétákban, az átlustálkodott délelőttökben, vagy abban a félmosolyban amivel a szoknyámat ''lesegíti'' rólam, az hova tűnik ilyenkor? Hova lesz a „mi”? Most csak ő van, meg én vagyok az ő problémája meg az én gondom, és a közös elveszik... Pedig ezt csak együtt lehet. Nekem nem csak szexi mosolya kell, a jó dumája, meg az illata. Nekem a gondjai is kellenek, a rossz pillanataival együtt is akarom őt. És ha azok a rossz pillanatok rossz órákká, vagy hetekké nyúlnak? Akkor elhúzódnak, nem számít. Legfeljebb veszekszünk egyet, és? Néha zeng a ház, hát van olyan. De most csak hallgat, kizár. Nem enged magához. Ilyenkor még átölelni sem lehet, mert az olyan, mint egy göcsörtös fadarabot ölelgetni. Reggel meg felkel, és úgy csinál, mintha ez az az egész meg sem történt volna, és további két-három hétig béke van. Aztán valami elbúsítja, és én megint ott találom magam egy végtelen hosszú éjszakában, álmatlanul, és azon fog járni az agyam, hogy meddig fekhetek még ébren valaki mellett, aki nem engedi, hogy szeressem.

Még egy ilyen elcseszett napot, mint ez... Egy napot, egyetlen egyet késtem a határidővel, és még szóltam is előre, hogy ennyi haladékot adjanak. Persze, hogy akkor rábólintottak. Ma meg... ma gyakorlatilag kétszáz oldal puhakötésű irodalmat vágtak hozzám. Se pénzem, se munkám, és én barom még anyámékhoz is felmentem. Nem vagyok normális, hogy tőlük kértem pénzt. Egyáltalán mit gondoltam én is? Hogy apám majd együttérzőn megveregeti a vállamat? Anyám, természetesen véletlenül, épp akkor kapott fejgörcsöt, mikor becsengettem hozzájuk. Vagy a csengőtől van, vagy tőlem, de neki mindig akkor fáj a feje, mikor meglátogatom őket. Így nincs más hátra, apám társaságát kell élvezzem. És mindig ugyanaz a lemez. Én a link, akitől csak egy bölcsész diplomára futotta, és így szégyent hoztam a családra, én aki lejáratom őket azzal, hogy színésznővel élek együtt, egy tetőtéri lakásban. Én aki folyton csak csalódást okozok. Nem mintha érdekelné őket bármennyire is, hogy mi van velünk. Hogy szükségünk van-e valamire, hogy boldogok vagyunk-e. Az nem számít. Nem fogadnám el a segítségüket, de legalább tudnám, hogyha kell, akkor ők támogatnak minket. Egyetlen előadását sem nézték meg, pedig gyönyörű és tehetséges, és most itt fekszik ébren mellettem, mert tudja, hogy én sem alszom. És, ahogy felébred már a pillantásával is azt fogja kérdezni, hogy mi bántott engem az éjjel. Én meg nem válaszolok neki, mert nem szokásom lelkizni. Pedig tudom, hogy meghallgatna, hogy segítene. Azt is tudom, hogy nem hagy el, de akkor sem tudom meddig bírja ki velem. Mert ilyenkor dühös. Dühös, mert úgy érzi kizárom az életemből, hogy nem bízom benne annyira, hogy elmondjam a gondjaimat. Pedig én elmondanám ezredjére is, szentségelve, hogy már megint a családom... de annyiszor hallotta már, és nem akarom, hogy úgy érezze, miatta van feszültség nálunk. Végighallgatná ezredjére is tudom. És talán nekem is könnyebb lenne. Talán kisebb lenne a távolság, mert most ez a pár centi takaró, fényévekre viszi tőlem. Mondani kéne neki valamit, akármit. Mert elveszítem őt is. És akkor? Akkor cseszhetem.

Második:

• Mondanom kell valamit.

Ne mosolyogjon már ilyen megkönnyebbülten, nem tudja mit akarok mondani neki.

• Akkor ma végre kialszom magamat, na halljam!

Mitől fél ennyire? Akkora baj nem lehet.

• Szóval, az a helyzet, hogy késtem egy napot a kiadónál, és....

A rohadt életbe, de nehéz...

• És?

Te jó Isten ugye nem...?

• Kirúgtak...

Na most mi lesz? Nem mond semmit, mi ez a sóhajtás? Miért szorítja így a szék támláját?

• Tegnap?

• Tegnap. Felmentem anyámékhoz, és...

• Ne ezt nem kell tovább mesélni, az arcodra van írva, hogy mit mondtak. Miért nem mondtad tegnap? Miért nem szóltál, hogy baj van? Hátha tudtam volna...

• Segíteni?

• Igen segíteni!

Miért kérdezi ilyen ingerülten? Miért? Annyira elképzelhetetlen, hogy tudtam volna valamit tenni érte?

• Mégis mivel? Bemégy a főnökömhöz, kis fekete ruhában,és kárpótolod a csúszásomért? Ő meg nagy kegyesen kiadja a könyvemet? Vagy mégis mit tettél volna?

Segíteni...persze, az állásomat ő sem tudja visszaszerezni.

• Akármivel! Elmentünk volna berúgni, vagy végighallgattam volna, ahogy dühöngsz, vagy csak beülünk a kocsiba, és bele az éjszakába...

• És akkor minden megoldódik igaz?

• Nem ezt mondtam, én csak...

• Te csak mi? Szállj már le a földre! A dolgok nem oldódnak meg varázsütésre! Ez nem így működik. Nekem nincs munkám, és téged sem üldöznek három főszereppel, meg szerződéssel a Nemzetibe.

• Ez nem volt fair.

Uram Isten, hogy tud így megbántani? Hogy csinálja?

• De ez a valóság! Hogy ennyi az életünk! Ez a kis lyuk, és amit te a színházban keresel. Ennyi...

• Ennyi? Neked ennyi? Neked a mi életünk egy kis lakás, és némi pénz? Ennyi az egész?

• Nem persze nem ennyi... De mondd meg, mi lesz később? Huszonévesen még elég a romantikája, de utána? Hova teszel itt egy kiságyat? Hogy nevelsz itt fel egy gyereket? Mikor rajtad nincs aki segítsen, velem meg gyakorlatilag nem állnak szóba a szüleim? Mi lesz, ha egyszer csak eltűnik a varázsa, és ott találjuk majd magunkat a kurva nagy szürke valóságban? Harmincévesen akarod kitalálni az életedet? Az életünket?

• Nem érted igaz? Nem érted, hogy nem csak erről szól az egész? Hogy ha kell akkor igen, harmincévesen fogom újra kitalálni az életemet, és ha nem lesz más, akkor itt nevelünk fel egy gyereket, mert én nem egyedül akarom, hanem veled! Érted idióta? Veled! Sokkal rosszabb körülmények között is nőttek már fel emberek, és lett belőlük valami! Higgy már egy kicsit bennünk! Megoldjuk, eddig is megoldottuk, és ha egy kicsit közel engednél magadhoz talán könnyebben menne.

• Már megint itt tartunk! Mondd neked ettől nagyobb problémád nincsen? Nem engedsz közel magadhoz... mindig csak ezt hallom. Kirúgtak az állásomból! Nincs pénzünk! Nem tudom lesz- e munkám az elkövetkező egy évben! Valódi gondjaink vannak, és te még mindig ezen lovagolsz! Hát tessék most közel engedtelek magamhoz, itt a bajom, itt van amiért nem tudtam aludni tegnap éjjel! És hidd el rohadtul sajnálom, hogy miattam te is ébren maradtál, de fölösleges volt, mert ettől nem jutottunk előrébb. És a születésnapodra nagy valószínűséggel egy szál virágot sem tudok venni, mert nem lesz miből.

• De engem ez nem érdekel!

• Dehogynem érdekel! Ez minden nőt érdekli. Aki nem hoz elég nagy csokrot, aki nem ad elég drága ajándékot, az mehet a lecsóba és …

• Most hagyd abba!

• Ez az igazság könyörgöm....

• Ennyinek látsz engem?

Egy vállrándítás? Ennyi a válasza? Ennyi...? ha nem mond semmit, akkor:

• Lefekszem aludni, holnap próbáljuk meg újra....

• Miért mi lesz más holnap?

• Akármi...

Harmadik

Ma este talán alszunk mindketten. Megérdemeljük, nyolc óra nyugalom kijár. Még nekünk is. Lehet, hogy a világ már leírta a happy endeket, de szerintem még léteznek. Nagyban talán már nem, de kicsiben, mondjuk egy ilyen ötven négyzetméternyi placcon még elfér. Nem, munkát azt nem talált, az ilyen csodák nem egy nap alatt történnek, és véletlenül az én fizetésemet sem duplázták meg, de nem is ez a fontos. Az a szál fehér rózsa, meg az a mini pezsgő, amit a művésznőnek küldött az öltözőbe, na az fontos. És, hogy puszit dobott a nézőtérről. Az meg pláne. De a legfontosabb az, hogy most beleszuszog a nyakamba, és tényleg alszik, nem csak úgy csinál. Szóval lehet, hogy nem a legnagyszabásúbb hely, a „vége főcím”- hez egy egyszobás lakás a hetedik kerületben, de nekem éppen megfelel. Meg neki is azt hiszem. És ez a mi történetünk, olyan befejezést kerekítek neki,amilyet én szeretnék.

Kundera

"Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs."

(Milan Kundera)