Bence
Nem szólt semmit, csak a szeme kérdezett. Abban a nagy barna szempárban ott ült a kérdés, hogy: vele akkor mi lesz? Mi itt, ő ott, aztán én majd elmegyek, te meg maradsz... Mégis mit fogunk csinálni?
Fogalmam sem volt. Nem tudtam volna semmi olyat mondani neki, amivel igazán megnyugtathattam volna, hát csak az igazat feleltem:
Nem szólt semmit, csak a szeme kérdezett. Abban a nagy barna szempárban ott ült a kérdés, hogy: vele akkor mi lesz? Mi itt, ő ott, aztán én majd elmegyek, te meg maradsz... Mégis mit fogunk csinálni?
Fogalmam sem volt. Nem tudtam volna semmi olyat mondani neki, amivel igazán megnyugtathattam volna, hát csak az igazat feleltem:
- Nem tudom... én … bár tudnám,de …
Nem tudtam befejezni, mert a kezét az arcomhoz emelte, és egyetlen érintésével eldöntötte, hogy ugrunk. Azt nem mondta, mekkorát, azt sem, hol érünk majd földet. Pedig engem is érdekelt volna, hogy mibe rántjuk bele egymást. De nem szólt, csak egyre jobban kapaszkodott belém, és két rémült sóhajtásban csak annyit mondott:
- Vigyél föl a galériára.
Teljesen elvesztettem a fejem, miközben világos volt számomra, hogy végünk van. Vagy legalábbis, ami történik velünk az a végzet. Vagy ahhoz hasonló. Innen nézve a dolgokat... kurvára igazam volt.
Melinda
Majdnem olyan fehér volt, mint az őt körülvevő bútorok. A váró székei, a sterilre mázolt falak, a nővérek ruhái. A kézfejére pillantva megállapította, hogy tényleg nagy baj van. Az összes ér átütött a bőrén. Ha nagyon félt, vagy ideges volt, akkor a combján, és a kézfején a legapróbb hajszálereket is látni lehetett. A lábát nem tudta ellenőrizni, de a kezei elárulták, hogy retteg. Valahányszor orvosnak tűnő személy járt arra riadtan felugrott, de egyikük sem hozzá jött. Hirtelen félelmetesen távol érezte magát az addigi életétől. Olyan volt az egész, mintha egy idegen világban lenne, egy másik ember életét szemlélve, és az a Melinda, akit eddig ismert, vagy ismerni vélt, odakint továbbra is létezne, és valószínűleg épp hazafelé tart, hogy csináljon valamit mire Tomi megjön az edzésről. Annak a Melindának jó. Ez a lány meg itt...Reméli, hogy a srác aki most nincs edzésen, és nem röhög a csapattársaival, és épp élet halál között lebeg, és ez az egész az ő hibája...szóval minden gondolatával abban bízik, hogy ez a fiú meggyógyul. Ha egész hátralévő életükben gyűlölni fogja, akkor is. Próbálta elterelni a gondolatait, legalább egy kicsit, de a feje teljesen kiürült. Csak a lelkét mardosta valami, ami nem lehetett bűntudat, azt ugyanis már érezte korábban néhányszor, ez százszor rosszabb volt annál. Ez valami kegyetlen, mély fájdalom volt, amit nem tudott, igaz nem is akart elnyomni. Ereje sem volt küzdeni ellene, és valahol a fájdalom mélyén úgy érezte megérdemli. Belesodorta Tomit ebbe az egészbe, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Tomi
Nyugodtan nyomta meg a kicsi fém gombot a Bán B. felirat mellett, mert biztos volt benne, hogy tévedés az egész. Az az arrogáns kretén majd ajtótnyit, Melinda persze nem lesz ott, ő meg majd bebasz neki egyet, keményen mint Clint Eastwood, talán le is köpi, és közli vele, hogy hagyja békén a barátnőjét. Frenki biztos tévedett, Melinda nem lehet itt. Mára hívták be a tervezők, hogy aláírja a szerződést, este ünnepelnek, miért is lenne itt? Talán az iroda is ebben a házban van... ennek a ténynek némileg ellent mondott, hogy egyik csengőn sem szerepelt a pesti körökben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tervezőpáros neve, de Tamást ez most nem érdekelte. Minden áron meg akarta nyugtatni magát, nem érdekelte mekkora kamura van szükség hozzá. Pedig valahol ott mocorgott benne az érzés, hogy igenis baj van. Hogy nem azért mássza meg ezeket a lépcsőket, mert meg akar győződni róla, hogy a barátnője nincs itt, hanem azért, hogy végre beigazolódjon az, amit már hetek óta sejt, hogy végre ne mardossa ez az egész. Megállt az emeleten és bekopogott az ajtón. Pillanatok alatt történt az egész, mégis minden apró részlet a balsejtelmét igazolta. A kopogásra senki nem vakkantotta oda, hogy: „Ki az?!”, sőt...senki nem kérdezett semmit. Nem hallott döngő férfi lépteket, csak azt, ahogy harmincnyoclas talpak szaladnak a parkettán. Az ajtót nem nagy lendülettel nyitották ki, és a küszöbön nem egy rock-sztár állt. Az a fehér fadarab lassan nyílt ki, és paradox módon a számára létező legszebb látvány tárult a szeme elé. Melinda világos kék férfi ingben, mezítláb. Egy századmásodpercre az jutott eszébe, hogy a szépség még sosem volt ennyire fájdalmas. A lány arcán a mosoly legalább ilyen gyorsan alakult át döbbenetté, döbbenetből pedig a világ legkegyetlenebb felismerésévé. Tomi sarkon fordult, nem várt a liftre, csak rohant lefelé a lépcsőn. Fél füllel még hallotta, hogy Melinda a nevét kiáltja, hogy szalad utána, de vére a fülében dübörgött, a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, képtelen volt megállni. Képtelen volt. Képtelen. Aztán... valami tiszta erőből az oldalának vágódott, és minden sötét lett.
Melinda
Melinda
Majdnem olyan fehér volt, mint az őt körülvevő bútorok. A váró székei, a sterilre mázolt falak, a nővérek ruhái. A kézfejére pillantva megállapította, hogy tényleg nagy baj van. Az összes ér átütött a bőrén. Ha nagyon félt, vagy ideges volt, akkor a combján, és a kézfején a legapróbb hajszálereket is látni lehetett. A lábát nem tudta ellenőrizni, de a kezei elárulták, hogy retteg. Valahányszor orvosnak tűnő személy járt arra riadtan felugrott, de egyikük sem hozzá jött. Hirtelen félelmetesen távol érezte magát az addigi életétől. Olyan volt az egész, mintha egy idegen világban lenne, egy másik ember életét szemlélve, és az a Melinda, akit eddig ismert, vagy ismerni vélt, odakint továbbra is létezne, és valószínűleg épp hazafelé tart, hogy csináljon valamit mire Tomi megjön az edzésről. Annak a Melindának jó. Ez a lány meg itt...Reméli, hogy a srác aki most nincs edzésen, és nem röhög a csapattársaival, és épp élet halál között lebeg, és ez az egész az ő hibája...szóval minden gondolatával abban bízik, hogy ez a fiú meggyógyul. Ha egész hátralévő életükben gyűlölni fogja, akkor is. Próbálta elterelni a gondolatait, legalább egy kicsit, de a feje teljesen kiürült. Csak a lelkét mardosta valami, ami nem lehetett bűntudat, azt ugyanis már érezte korábban néhányszor, ez százszor rosszabb volt annál. Ez valami kegyetlen, mély fájdalom volt, amit nem tudott, igaz nem is akart elnyomni. Ereje sem volt küzdeni ellene, és valahol a fájdalom mélyén úgy érezte megérdemli. Belesodorta Tomit ebbe az egészbe, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
Tomi
Nyugodtan nyomta meg a kicsi fém gombot a Bán B. felirat mellett, mert biztos volt benne, hogy tévedés az egész. Az az arrogáns kretén majd ajtótnyit, Melinda persze nem lesz ott, ő meg majd bebasz neki egyet, keményen mint Clint Eastwood, talán le is köpi, és közli vele, hogy hagyja békén a barátnőjét. Frenki biztos tévedett, Melinda nem lehet itt. Mára hívták be a tervezők, hogy aláírja a szerződést, este ünnepelnek, miért is lenne itt? Talán az iroda is ebben a házban van... ennek a ténynek némileg ellent mondott, hogy egyik csengőn sem szerepelt a pesti körökben egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tervezőpáros neve, de Tamást ez most nem érdekelte. Minden áron meg akarta nyugtatni magát, nem érdekelte mekkora kamura van szükség hozzá. Pedig valahol ott mocorgott benne az érzés, hogy igenis baj van. Hogy nem azért mássza meg ezeket a lépcsőket, mert meg akar győződni róla, hogy a barátnője nincs itt, hanem azért, hogy végre beigazolódjon az, amit már hetek óta sejt, hogy végre ne mardossa ez az egész. Megállt az emeleten és bekopogott az ajtón. Pillanatok alatt történt az egész, mégis minden apró részlet a balsejtelmét igazolta. A kopogásra senki nem vakkantotta oda, hogy: „Ki az?!”, sőt...senki nem kérdezett semmit. Nem hallott döngő férfi lépteket, csak azt, ahogy harmincnyoclas talpak szaladnak a parkettán. Az ajtót nem nagy lendülettel nyitották ki, és a küszöbön nem egy rock-sztár állt. Az a fehér fadarab lassan nyílt ki, és paradox módon a számára létező legszebb látvány tárult a szeme elé. Melinda világos kék férfi ingben, mezítláb. Egy századmásodpercre az jutott eszébe, hogy a szépség még sosem volt ennyire fájdalmas. A lány arcán a mosoly legalább ilyen gyorsan alakult át döbbenetté, döbbenetből pedig a világ legkegyetlenebb felismerésévé. Tomi sarkon fordult, nem várt a liftre, csak rohant lefelé a lépcsőn. Fél füllel még hallotta, hogy Melinda a nevét kiáltja, hogy szalad utána, de vére a fülében dübörgött, a szíve pedig majd kiugrott a helyéről, képtelen volt megállni. Képtelen volt. Képtelen. Aztán... valami tiszta erőből az oldalának vágódott, és minden sötét lett.
Melinda
Az egyik orvos végre megállt előtte. A kétségbeeséstől teljesen kimerült lánynak egy pillanatra az futott át az agyán, hogy ezt a dokit szeretné nőgyógyászának, ha egyszer szülni fog. A legmegnyugtatóbb látvány volt a világon a kopasz fejével, és szemüveges arcával. Higgadtan beszélt, és amennyire Melinda meg tudta állapítani őszinte volt hozzá, nem akart eltusolni előle semmit.
- A barátja nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Törések, belső vérzés... mégis csodával határos módon megúszta, maradandó sérülések nélkül.
Még látta, hogy beszél hozzá, de a doki hangja egyre távolabbról csengett, és egyre vízhangosabb volt. Úgy érezte, ólomsúlyok nehezednek a szemhéjára, a lábában pedig zselévé változnak a csontok. Pillanatokkal később arra ébredt, hogy a jóságos Doktor mellette térdel és finoman pofozgatja az arcát.
- Kisasszony, kisasszony jól van?
- Igen, azt hiszem megmaradok... - megpróbált feltápászkodni, de a csontjai még mindig nem szilárdultak meg, mert hiába kísérletezett, a karjai nem tartották meg.
- Maradjon fekve egy kicsit, a nővér rögtön hoz magának egy pohár vizet. A nagy izgalom... nem csodálom, hogy elájult.
Ha maga azt tudná doki... A gondolat, hogy nem kell az egész életét mardosó bűntudattal leélni, a lehetőség, hogy Tomi egyszer valamikor nagyon sokára megbocsát neki, és egyáltalán a tény, hogy a srác nem halt meg, túl sok volt egyszerre. Nem a mai nap után volt ez sok...az elmúlt két hónap minden feszültségének, titkolózásának, kis és nagy hazugságának a terhe egyszerre zuhant rá. Más sem tudott volna megállni a lábán. Néhány perccel később erőt vett magán, és először csak a székre ült fel, majd minden erejét összeszedve besétált Tamás szobájába. Természetesen aludt. Jóképű volt, és nyugodt. Melindának hirtelen beugrott milyen érzés is az, mikor álmodból ébredve azt hiszed, minden rendben van, majd eszedbe jut, mi is történt előző este. Tudta, hogy most Tominak is ez következik. Fel fog ébredni, először azt hiszi minden oké. Aztán először csak nem tudja majd, hol van. Később rájön, hogy ez egy kórház. És az is beugrik neki, hogyan került oda. Eltűnik a mosoly az arcáról, és abban a pillanatban tényleg vége lesz köztük mindennek. Ebben a pillanatban fogta fel, hogy mit is tett. Pontosabban, hogy a tettei hova vezettek. Ha minden más reménytelen is volt ebben a pillanatban, megkönnebbült a ténytől, hogy most már tud sírni. Nem lehetett vígasztalni, csak zokogott az ágy mellett állva, és attól, hogy mindenki sajnálta, és próbált együtt érezni vele csak rosszabb lett. Minden kedves gesztus csak a bűntudatát hizlalta. Lerogyott az egyik székre, és csak meredt maga elé. Akarata ellenére is elalhatott, mert egyszer csak erőtlen krákogás ütötte meg a fülét. Tomi felébredt.
Tomi
Tomi
Melindának igaza lett. Egyetlen percen belül minden változás végbement a fiúban, amire korábban számított. Az imádott mosolyt egy perc alatt valami nagyon komor váltotta fel, és a srác a tőle telhető leghatározottabb hangon csak ennyit mondott:
- Menj el.
- Felhívtam anyukádékat, és megadtam nekik az orvosod számát. Egyelőre nem tudnak hazautazni, de amint lesz lehetőségük gépre ülnek.
Melinda
Melinda
Ilyen lehet az is mikor meghal valakid. Eszedbe jut, hogy ha legközelebb találkoztok majd ezt meg ezt mondod neki. Majd rögtön az is beugrik, hogy már nem mondhatod. Mert már nem lesz legközelebb. Látsz valamit, amiről tudod, hogy tetszene neki, és meg is jegyzed magadban, hogy majd szólsz neki: nézze meg. De már nincs mit, és nincs kinek megmondani.
Nagyjából ezek a gondolatok jártak Melinda fejében mikor a 4-es villamoson zötyögött Budára, hogy összeszedje a cuccait a lakásból. Hiába érezte meg a lángos illatát mikor leszállt, tudta hogy már nincs kinek venni belőle. Pontosabban szólva nincs miért. Még, ha fizikai értelemben véve mind túl is élték, a kapcsolata, ami egyszer évekkel ezelőtt megmentette, végleg véget ért. Nehézkes léptekkel ment fel az emeletre, a kilincsre tűzve pedig egy levelet talált. A borítékra csak ennyit firkantottak: M. Kézbe vette, megforgatta, majd leült a lépcsőre, és jöjjön, aminek jönnie kell alapon olvasni kezdte.
Kicsilány!
Voltam bent a kórházban. Mondták, hogy Tamás fel fog épülni. Remélem te is. És remélem ti is. Nincs értelme tovább itt maradnom. Azzal, hogy hazajöttem pont úgy tönkretettem mindent, mint azzal, hogy elmentem. New Yorkban kellett volna maradnom, ahelyett hogy idejövök és tönkreteszem az életedet. Nem rontok tovább a helyzeten, holnap reggel az első géppel utazok vissza. Ha bármiben a segítségedre lehetek írd meg.
Ben.
Első olvasásra fel sem fogta mi van a papíron. Másodjára megértette. Érte áldozta fel az elmúlt néhány évet. A szája keserű mosolyra húzódott, már elkeseredni sem volt kedve. Nem azt kapta amire számított, de ahogy végiggondolta, azt kapta, amit ebben a helyzetben megérdemelt. Mégis igaz, hogy az élet x-re játszik. Belépett a lakásba, majd néhány óra múlva táskákkal, és dobozokkal megrakodva állt a ház előtt.
***
Épp hazaért a diplomaosztójáról, hosszú idő után először érezte magát igazán boldognak. Végzett, letudta az iskolát, és még egy állásajánlatot is kapott. Nehezen ugyan, de egyenesbe jöttek a dolgok. Lerúgta a szandálját, és épp a maradék pezsgőt töltötte pohárba, mikor sms-t kapott. Felemelte az asztalról a telefont, de mikor meglátta a telefonszámot majdnem elejtette a poharát. Nagyon régen nem kapott már üzenetet ettől az embertől, őszintén szólva nem is remélte, hogy még valaha kapni fog. A hajszálerek a kezén épp úgy megjelentek, mint azon a bizonyos délutánon. Fázott, és melege volt egyszerre, mégis megnyitotta kis sárga borítékot.
„Gratulálok! Este szeretném, ha meginnál velem valamit! T.”
Könnybe szaladt a szeme, bár nem tudta mire vélni az ajánlatot. Kiment a gangra végignézett a muskátlikkal szegélyezett korláton, és feltört belőle az első megkönnyebbült sóhaj azóta, hogy elköltözött a budai lakásból.
Majd meglátjuk... - gondolta, és visszasétált a lakásba.
Könnybe szaladt a szeme, bár nem tudta mire vélni az ajánlatot. Kiment a gangra végignézett a muskátlikkal szegélyezett korláton, és feltört belőle az első megkönnyebbült sóhaj azóta, hogy elköltözött a budai lakásból.
Majd meglátjuk... - gondolta, és visszasétált a lakásba.
