Ahogy belépett a kávézóba, rögtön láttam rajta, hogy valami baj van. Nem is lépett. Toppant. Kis híján lesodorta az egyik vendég kávéját, de egy bocsánatkérő pillantás elég volt, hogy a másik érezze magát zavarban. Az sem lepett volna meg, ha a férfi feláll és elnézést kér, amiért rossz helyre rakta a poharát.
Mellém ül, ad két puszit, feltolja a napszemüvegét,és akkorát sóhajt, hogy kishíjján leszakad a plafon, a rengeteg fájdalomtól.
- Mi történt?
Rázza a fejét, szemével a pincér után kutat. Helyes, huszonéves fiú, nem az este, hiszen még nem múlt el harminc. Az utóbbi időben, tíz-tizenötévvel idősebb pasik jöttek mentek, már meg sem lepődött rajta senki. Megszoktuk. Meg illettek is hozzá. Illettek volna. Azért megakad a szeme a srácon. A srácé is rajta.
- Egy cappucinot kérek sok tejhabbal, és egy colat.
Mindezt azon a tipikusan lemélyített hangon mondta, amit akkor használ, ha jó benyomást akar tenni valakire. És működik. Most is. Mert illik hozzá. A sötét szemekhez, a puha barna hajhoz. A felszolgálón is fog a rontás, de ezt már csak azért sem veszi észre, mert épp a szomszéd asztalnál ülő párocska miatt fintorog. De a nézése csalódott.
- Nős....
Nem vagyok meglepve. Úgy vonzza a lehetetlen eseteket, mintha mással már nem is tudna mit kezdeni. Másrészt... ijesztő a gondolat, hogy épp ő, és egy nős férfi... Megkérdezném, meddig jutottak, de nem merem. Pár hete találkozgatnak, túl sok minden csak nem történt. Remélem.
- Hogy derült ki?
Legyint. Időközben megérkezik a cappucino. Rámosolyog a fiúra, mintha már csak azért is hálás lenne neki, hogy nincs karikagyűrű az ujján. Az jár a fejemben, hogy mennyit változott néhány hónap alatt. Lefogyott, csontosabb lett, és mégis sokkal nőiesebb. És annyira illik ehhez a helyhez. A sötét hajópadlóval, a világos falakkal, és az összevissza elszórt színes képekkel ez a kávézó olyan, mint ő. Sötét, világos, kis színes pöttyökkel. Megint megrázza a fejét, barna tincsek repkednek az arca körül. Legszívesebben megsimogatnám őket, de most úgysem hagyná.
- A tesója, nem vette észre, hogy mellette állok a pultnál, és el kezdett mesélni egy sztorit, ami valahogy így indult: „Múlt héten a bátyám meg a felesége...”.
Most azt kéne mondanom, hogy talán többen vannak testvérek. Vagy nem kéne.
- Szerencséje annak a rohadéknak, hogy olyan kurva fegyelmezett vagyok.
Felkapom a fejem. Nem tudom megszokni, hogy csúnyán beszél. Pedig csak ritkán teszi.
- Legszívesebben felcsengettem volna hozzá az éjszaka közepén.
- És miért nem tetted?
- Két okból. Egyrészt a felesége engem vert volna meg, ebben biztos vagyok. Másrészt.... elég baj az neki, hogy megcsalják. Nem hiányzik hozzá még egy nagyjelenet is.
Koppanva teszem le a poharam az asztalra. Megcsalják?!
- Csak csókolóztunk...- és égnek emeli a tekintetét, majd rám vet egy olyan „Jaj könyörgöööm”, típusú pillantást.
Csak csókolóztak... Sosem hittem volna, hogy egyszer a csókolózás „csak” lesz. Pedig nem „csak”. Látom rajta. Újabb sóhajtás. Már megint szerelmes lett, két bók, néhány randi, és valamennyi csók után. Az a szemét, sőt rosszabb, meg becsapta, a szemét tudnám kikaparni. Ennek a kis hülyének meg legszívesebben adnék egy nagy fülest. Hogy ne higgyen már el mindent. De huszonhárom éves lányokat már nem pofoznak fel csak úgy. Csalódottan néz a csészéjére, addig beszélt, hogy összeesett a tetején a tejhab. Figyelem, ahogy babrál a kanalával, és próbálja beleforgatni a habok romjait a kávéjába. Kis hülye... mindent olyan okosan csinál, csak akkor megy el az esze, ha a szívéről van szó. Annyira naiv tud lenni... hogy az már csodálatra méltó. De tényleg... még mindig hisz. Még mindig képes, minden hercegnek álcázott fajankóra úgy nézni, hogy talán Te leszel az Ő! Bátor. Mennyire kinevetne, ha ezt most elmondanám neki. Ő nem bátor... csak teszi, amit kell. Ezt szokta felelni.
- És ő mit mondott?
- Semmit. Illetve...azt mondta, hogy szeret.
Elhiszi, látom rajta.
- Nem mondta el, hogy nős, mert akkor elhagytam volna rögtön. És nem akarta. Persze elválni nem fog. Miért is tenné?
Mondok egy merészet:
- Mondjuk miattad.
Úgy mered rám ,mintha azt találtam volna mondani, hogy Johnny Depp ronda.
- Ki vagyok én? Ugyan már...
- Tudod, hogy nem vagyok híve a válásoknak. És azokról is meg van a véleményem, akik házasságokat dúlnak szét... De, ha tényleg szeret. És nem csak vicc. Akkor érted igen. Miért ne?
- Mert engem elhagynak. Nem értem hagynak el mást.
Bumm neki! Nem tud meggyőződni róla, hogy milyen erős, okos, és értékes. Mire egy kicsit felépít magából, jön valami idióta, és lerombolja az egészet. Pedig már egész jól álltunk. Néha már szó szerint ragyogott. Úgyhogy ezt most nem engedem.
- Ez a pasi...együtt él egy minden bizonnyal klassz csajjal. Hiszen őt csak dicsérted, tehát nem vehetett feleségül egy akárkit. Mégis megfogtad valahogy, mert kockáztatott érted, mert veled akart lenni. Ráadásul, ha tényleg nem történt több köztetek... Akkor azt hiszem őszintén érzett irántad valamit. Vagy talán érez is.
Egyre döbbentebben néz rám. De visszatért valami fény a szemébe. Talán hiszi is amit mondok.
- Anya...te megvédted...őt.
Most én mosolyodok el. Megiszom a kávém maradékát, és arra gondolok. Dehogy védtem... őt soha. Téged! Csak téged!
