Mindannyiunk lelkében laknak napelemmel működő,színes buborékok . Minél intenzívebb a színük,annál közelebb állnak hozzánk. Annál frissebbek. Időnként merülésnek indulnak, és ilyenkor a piros inkább emlékeztet valami viharvert eperjoghurtra,mint a tűzre magára, de ha eleget gondolunk helyekre, emberekre, pillanatokra, hangulatokra, akkor máris visszanyerik az erejüket. És ott kavarognak. A kávéban reggel, a kádban,mikor az utolsó csepp víz is eltűnik a lefolyóban, a villamos megállójában, mindenütt. Szívós kis példányok, de néha kellünk ahhoz, hogy életben tartsuk őket.
Persze van,amikor minden árnyalatnyi halványodásért mérhetetlenül hálás az ember. Ilyenkor nem győzzük az árnyékba lökdösni a buborékokat,hátha ott gyorsabban fakulnak.Néha szerencsénk van. Néha sikerül. Addig bújtatjuk őket a sötétben, amíg már annyira elvesztik az erejüket, hogy bármilyen elszántan törekszenek is fény felé, már soha nem lesznek "olyanok". Kicsit mindig ott lesznek,de már nem nem bántják a lelki szemünket. Nem tudják egyetlen borzasztóan kellemetlen pillanat erejéig összeszorítani a gyomrunkat, vagy arra késztetni bennünket,hogy szorosan becsukjuk a szemünket, és várjuk, ameddig elmúlik az a kellemetlen kaparás a szemünk sarkában, a torkunkban, a gyomrunkban stb...
És vannak igazán makacs buborékok. Juszt se hagyják magukat az árnyékvilágba deportálni. Minden elkeseredett próbálkozás ellenére ott lebegnek körülöttünk, és ha úgy hozza kedvük kegyetlenül az arcunkba másznak. Még mindig itt vagyok, csilingelik, és a fej belefájdul az idegesítő kis hangba. Néha persze meghúzzák magukat. Időlegesen akadnak erősebb bubik. Ritkán annyira erősek, hogy tartós győzelmet arassanak, de szorult helyzetben az ember a megnyert csatáknak is örül,nem törekszik rá,hogy az egész háború győztese legyen. Szóval ilyen kegyelmi pillanatokban hajlamosak vagyunk elhinni, hogy végre vége. Hogy minden rendben. Hogy elmúlt. Majd egy óvatlan pillanatban ugranak egyet a kis sunyik bele a napba, aztán úgy szórják a fényüket, hogy kisül tőlük a szemünk. Összeszorul a gyomor, kaparászik a torok, szúr a szem és a többi.
Nincs más hátra, hisztis csapkodások,és az "Ennek már soha nem lesz vége?" kérdés dühös ismételgetése közben várhatjuk, hogy újból árnyék vetüljön rájuk. Közte pedig még mindig lehet bizakodni: egyszer jön egy strandlabda méretű szikrázóan színes buborék,és az összes konkurens példányt áldott szürkeségbe taszítja.
