Kristóffal ide s tova húsz éve voltunk barátok. Nem tudom, hogy az ő tésztájában volt-e só,de benne az volt a csodálatra méltó, hogy nem is érdekelte. Anyám szavaival élve, rajta nem fogott a rontás. De semmilyen. Harminchat évesen még mindig olyan hobós volt a stílusa, amit a legtöbben kinövünk, mihelyt betöltöttük a huszonötöt. De ő nem. Minden reggel úgy nézett ki, mintha előtte a Rolling Stonesszal bulizott volna. De jól állt neki. Semmiért nem lelkesedett látványosan, nem feszült meg, hogy elérjen valamit, és mégis bejöttek a dolgai. A sikereit sosem irigyeltem tőle, mindegyiket megérdemelte, a nemtörődöm látszat ellenére nagyon is sokat tett értük. Csak ezt a flegmaságot... Mindent megadtam volna azért, hogy egy napra kipróbáljam milyen egy olyan ember bőrében lenni, akit igazán semmi és senki nem ejt kétségbe. Leginkább olyankor éreztem ezt, mikor beugrottam hozzá ebédelni az irodájába.
Egy belvárosi épület ötödik emeletén rendezte be a cége főhadiszállását. A lakás kisebbik szobája volt az ő irodája, a nagyobbikban dolgoztak az asszisztensei. Egytől egyig nők. Csinosak, fiatalok, okosak, és lesték Kristóf minden kívánságát. Fülig szerelmesek voltak belé, erre meg mernék esküdni. A hibátlanra manikűrözött kezecskék azért ugráltak olyan gyorsan a billentyűzeten, mert Kristóf azt akarta. Az ebédidők azért nem húzódtak el kínosan sokáig, és azért nem értek véget béna kifogásokkal, mert Kristóf szerette a pontosságot. A szőke,barna, vörös tincsek, azért voltak nap nap után hibátlanra igazítva, mert minden fejecske tulajdonosa bízott benne, hogy majd az ő tökéletes szempillái, makulátlan blúza, Hamupipőkétől koppintott üvegtopánkája töri majd meg a jeget. Kristófot ugyanis az a púderillatú mennyország ami az irodája kétharmadát alkotta, egyáltalán nem érdekelte. Én valószínűleg már csődbe vittem volna a cégemet, ha ilyen közegben kell dolgoznom. Ő viszont erőlködés nélkül létezett Közöttük. A pontos munkát megköszönte, a sikereket elismerte, de nem bókolt, nem dicsért, és még csak véletlenül sem flörtölt. Rejtély volt számomra, hogy képes megállni, hogy akár egy pillantással el ne árulja magát... azt ugyanis nem voltam hajlandó elhinni, hogy ezek a ''jónők'' ennyire hidegen hagyják.
Aznap is együtt kajáltunk, a pincérlány szempillái úgy verdestek,hogy esküszöm éreztem a suhogásukat, mikor megérkezett a kávékkal.
- Hogy csinálod Öreg?
- Mit?
- Hát ezt a leszarom stílust... jóképű, sikeres, harmincas pali vagy
- Te is...
- … és mintha észre sem vennéd, mi zajlik körülötted.
Pofátlanul vigyorogni kezdett. Úgy nézett ki, mint Joker a Batmenből, amire némiképp rásegített az a kocka fazonú RayBen napszemüveg, amit a Kutyaszorítóban is viseltek.
- Észreveszem. Szerinted ezt lehet nem észrevenni?
Egyre türelmetlenebb lettem.
- Hát erről beszélek idióta... Hogy,ha észreveszed,akkor mi ez a pléh pofa?
- Motiváció – válaszolta félig már röhögve.
- Na jó elegem van belőled! - tényleg ott akartam hagyni.
- Jó jó várj haver elmagyarázom.
- Feszülten figyelek...
- Minden nap észreveszem. Észreveszem az eleganciát, a hibátlan frizurát, megérzem az új parfümöt, még az új cipőt is kiszúrom. De nem mondhatom. Az már határátlépés lenne!
- Milyen határátlépés, hülye vagy te!? Ez csak egy bók...
- … lenne az elején. Aztán ha másnap már nem mondanám, el kezdenének kombinálni. Vajon miért nem mondom, és neki miért igen, és mi a baj akkor? Belekerülnék egy ördögi körbe amiből nincs kiút. Átlépném a határokat. A férfi-női határokat. Gyönyörű lányok, bármikor örömmel flörtölnék velük, de nem lehet. Ők odabent nem gyönyörű lányok, és én nem egy pasi vagyok, aki megkaphatná őket... Bent a főnökük vagyok, és ők a beosztottaim. Nincs olyan, hogy kicsit udvarolok valamelyiküknek. Pedig hidd el tudom, látom, hogy mikor lökne egy félmondat akkorát a teljesítményükön, hogy minden csúcsot megdöntenénk. Nem lehet. Nincs olyan, hogy kicsit lépem át a határokat. Ha átléptem, átléptem. Ott vagyok és kész. Érted már?
Bólintottam, aztán másra tereltem a témát. Neki is elege volt belőle, én meg jobban értettem, miről beszél, mint kellene. Megittuk a kávét, és mentünk a dolgunkra. Őt várta a selyembe, és drága parfümbe burkolt iroda, nekem meg ki kellett válogatnom a fotókat, a kiadóm legújabb szakácskönyvéhez. Trendi, fiatalos, minimalista képek, a végére már annyira untam a fehér kockatányérok közepén ücsörgő muffinokat, hogy hetekig még a pékségeket is elkerültem. A lakás üres volt, és mégsem. Ott nyüzsgött az életünk minden sarokban. A széthagyott ruhákban, a konyhapulton felejtett kávéscsészében. A mi három évünk. Amivel összességében elégedett voltam. Szerettem is. Kívántam is. Nem igazán hiányzott semmi. A són kívül. Ő nem volt otthon. Egy hétre vidékre kellett utaznia, ami nem is olyan régen, még mondhatni megviselt volna. Most inkább az viselt meg, hogy nem viselt meg. Estére programom volt. Hivatalosan semmi illegális, és mégis... jobban éreztem magam tőle, hogy nem tud róla. Félig leengedtem a redőnyt, nem tudtam éles napsütésnél dolgozni. Lábak a dohányzóasztalon, laptop az ölemben, a képeket már rég feltöltöttem, csak válogatni kellett. Az órára néztem, fél három volt. Nyögve hátravetettem a fejem. Este nyolc még nagyon messze volt.
Hétre már tiszta ideg voltam. Nem csörgött a telefonom, nem jött sem sms, sem email. Ettől igazából meg kellett volna nyugodnom. Hisz, ha nem szól, akkor áll a találkozó. Baj akkor van, ha jelentkezik. Mégis egyre feszültebb lettem, hát el kezdtem készülődni. Nem tudtam, mihez fogok kezdeni a maradék félórával, de nem bírtam már nyugton ülni a képernyő előtt. Végül az a három átöltözés sikeresen kitöltötte a teljes rendelkezésemre álló időt, sőt, kissé túlzásba is estem. Ráadásul, minden összeesküdött ellenem.
A metróra várni kellett, mert miért ne pont ilyenkor. És minden lámpa épp most volt piros, mert mikor máskor?! És Ő is pont akkor hívott, mikor már majdnem odaértem. Meg kellett állnom, az egyik sarkon, nem akartam Vele a fülemen odaérni. Próbáltam rövidre zárni az egészet, és közben úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Reméltem, hogy nem érez meg semmit. Hogy 250 km távolságban nem érezni a Dior parfümöt, amit csak igazán alkalmi alkalmakkor szoktam használni. Végre letudtam a telefont. Ha pontosan érkezett, akkor már öt perce várt rám. Lassítani kezdtem, mert úgy éreztem meg kell mártózzak ebben az érzésben. Hogy vár rám. Hogy rám vár. Hogy amit ma este tett idáig az nekem szól. Értem, miattam van.
Igazam volt, már ott ült a kávézó teraszán. Pánt nélküli felsőben, világos hosszúnadrágban. Eszembe jutott a Kristóf -féle nemtörődömség. A haja, a ruhája, minden úgy állt rajta mint a parancsolat. Mégis úgy tűnt, mintha különösebb odafigyelés nélkül, felkapta volna az első keze ügyébe kerülő textíliát. Már majdnem odaértem, mikor felnézett, észrevett. Mosolyogva felugrott, megpuszilt, és minden porcikájában szikrázva csacsogni kezdett. Milyen napom volt, milyen napja volt, hogy van, hogy vagyok. Mindenre figyelt, nevetett, válaszolt. Én meg teljesen elzsibbadtam a gondolattól, hogy ekkora hatást gyakorolok rá. Ahogy sötétedett, egyre kevésbé tudtam kifürkészni a tekintetét, de éreztem, hogy a nagy barna szemek ide-oda cikáznak, és épp úgy nevetnek, ahogy ő is elneveti magát időnként.
Éjfél is elmúlt mire elindultunk, Ő közben háromszor próbált hívni. Nem vettem fel. Azt a világot, ebbe a mostaniba nem tudtam beengedni. És nem is akartam.
Hazáig kísértem, és a kapualjban még legalább egy órát beszélgettünk. Mindenről. Vagyis... majdnem mindenről. Nem csókoltam meg, nem vártam, hogy felhívjon magához. De mentem volna, ha hív. Az éjszakain ülve próbáltam megnyugtatni magam. Hisz nem történt semmi.
A lakásba lépve csak szemrehányó hallgatás fogadott. Mintha az utolsó hullámcsattig minden tárgy tudta volna, mit művelek, mire készülök. Felbontottam egy üveg sört, bekapcsoltam a tv-t. Gondolkodtam rajta, hogy visszahívjam-e? Áh, majd holnap. Vagy majd hív, ha megtartotta az előadását. Vissza is tettem a zsebembe. Aztán mégis kivettem. Egyik gomb a másik után. Új üzenet, szöveg bevitel...pár perc és üzenet elküldve. Halk csipogás. Tehát megkapta. Tíz perc, és újabb pittegyés. „Én is szívesen találkoznék. Megint. Éjt-éjt!'. Elégedetten dőltem hátra. Újra éreztem a só ízét a tésztámban. Talán kicsit többet is a kelleténél. Mert eszembe jutott a délutáni beszélgetés.
Igaza volt...nincs olyan, hogy egy szabályt kicsit megszeg az ember. Ha megszegted, mindegy mennyire. Megtetted.
