Dühös vagyok. Nagyon. Haragszom rád. Minden apró
porcikámmal. Ha tehetném, kiabálnék, és veszekednék, és olyan dolgokat vágnék a
fejedhez, amikről pontosan tudom, hogy fájnak. Lehet, hogy meg is ütnélek. De
biztos, hogy nem fognám vissza magam. És elmondanám, hogy magamra vagyok a
legdühösebb, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az elcseszett helyzettel.
Legszívesebben megkérdeztelek volna, hogy Te mit gondolsz? Mit tanácsolsz?
Menjek? Ne menjek? Maradjak? Mit
csináljak az interjún? Szerettelek volna felhívni, és elmondani, mennyire
nevetséges volt az a pojáca, hogy azt a kis pökhendi majmot, meg a kollégáját, legszívesebben
orrba vágtam volna. Ki kellett volna röhögnünk őket egy ital mellett, és
megegyezni abban, hogy valami sokkal jobbat kell csinálnom. De nem hívtalak
fel, még emailt sem írtam, inkább megbeszéltem mással. Mert azt akartam, hogy
tudd meg, vagyis hát ne tudd meg, hogy nem érdekel a véleményed,az életem egy
lényeges kérdésével kapcsolatban. Azt akartam, hogy érezd is meg ne is, hogy
annyira sem érdekel a véleményed, hogy utólag elmeséljem mi volt. Haragszom
rád. Ezt viszont akarom, hogy tudd. És azt is, hogy igazából Te voltál az első,
akit fel akartam hívni. Veled akartam először megbeszélni, milyen nyomorultul
éreztem magam, mikor kijöttem az irodájukból. Most már mindent tudsz. Tudd meg
azt is, hogy nem megyek sehová, mert annyira nem tetszett az egész, hogy
gondolkodni sem vagyok hajlandó rajta. Nem akarom, hogy bármit is mondj, már
nem érdekes. Csak akartam, hogy tudd.
