2014. június 30., hétfő

A harmadik parancsolat



Gyerekkoromban nem szerettem a vasárnapokat. Szerettem a pénteket, mert félig teli volt a pohár, a napnak csak egy részét kellett szabályok, kötelességek, feladatok, szigorú tanári tekintetek  között tölteni. Szerettem a szombatot, mert az a pohár aztán csordultig volt minden jóval, de nem szerettem a vasárnapot, mert azt a poharat aztán csak félig üresnek tudtam látni, azt az ötven százalékot is igen sok erőlködésembe tellett összehozni. 

Később aztán megváltozott a viszonyunk. Ki tudja, talán a vasárnap is olyan dolog, amihez fel kell nőni. De mikor először jött el az életemben egy igazán szabad hétvége, mikor nem siettem sehová, nem volt egy darab muszáj sem az égen, teljes erejével vert le a lábamról az érzés, hogy ez csodás. Azóta úgy őrizgetem egy napos, kávéillatú, ágyban vagy asztalnál,de együtt reggelizős vasárnap ígéretét, mint a legjobb darabot egy pralinés dobozban. Vagy mint az utolsó cseppet az üveg alján, a kedvenc parfümömből.
Igazából, egészen addig ameddig át nem sétáltam a szokásos, vasárnap délelőtti piacra, a Kazinczy utcába, eszembe sem jutott, ez a gondolat, csak most, hogy mindezt le is írom:  előbb utóbb a csoki, még ha az ízében nem is esik kár, kap valami fura,fehér elszíneződést, és már nem lesz olyan, akárhogy ízlelgetem is, és idővel a parfümből sem marad más csak alkohol, ha sokáig őrizgetem. A jó dolgokat nem igazán lehet konzerválni, megjegyzem a rosszakat sem, csak az emléküket lehet eltenni, és elővenni őket, ha kicsit nehezebben indulnak a reggelek. Nagyjából úgy, mint télvíz idején, mama befőttes üvegben pirosló lecsóját. Decemberben is. Akármikor is. 

Úgy szól a harmadik parancsolat, hogy: az Úr napját szenteld meg. Hit kérdése nyilván a kivitelezés. Az én hitem, talán nem szabályos hit, nélkülözi a rutinszerű gyakorlatokat, de igazából a hálán alapszik. Szeretem hinni,hogy van. Mármint,hogy Ő illessék bármilyen névvel is, így legalább van kinek azt mondanom, hogy köszönöm, ha valami zsigeri jó érzés támad bennem. 

Ezt a vasárnapot igazán köszönöm. Jó pár befőttesüvegnyi lecsónak számító érzelmi tartalékot halmoztam fel vele.

Örülök, hogy jó volt a hangulata, és a belvárosba leejtett egy kicsi csodát. Ami nem szemét, nem pisiszag, nem morgós szomszéd és nem konstans marakodás.
Hálásan köszönöm, hogy idevarázsolta a napsütést, a piacot, a meleg péksütit, a tejeskávét, a kedves embereket, a zenét, és a mélyrózsaszín nevetős málnaszemeket. Mert bár nem egészen az a vasárnap volt, aminek a képét hosszú évek kitartó munkájával tökéletesre fazoníroztam a fejemben, hanem valami sokkal jobb. 

Az én boldogságomhoz, úgy látszik, aránylag egyszerű út vezet, ezek a fentebb felsorolt, egyszerű kis hozzávalók másfél-két órányi instant felhőtlenséget generáltak. Nem állítom, hogy mindenki életét szorongásmentes, rétenfutkosássá fogja alakítani egyetlen délelőtt egy termelői piacon. Csak annyit, hogy tuti mindenki őrizget valahol egy utolsó csepp parfümöt, a legjobb napokra. A dolog épp fordítva működik, vegye elő egy átlagos(nak tűnő) napon, és hozza ki belőle a legjobbat.