A '70-es évek végétől rendszeresen jár Erdélybe, az
ottani tapasztalatok indíttatták, hogy írjon a történelméről, vagy a történelme
vonzotta Erdély felé?
Való igaz, hogy egyetemista koromban kezdtem átjárkálni Kolozsvárra, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy Erdély történelméről írjak. A '80-as évek második felében kezdtem el olvasni az erdélyi történetírók munkáit, és anyaggyűjtés közben terelődött a figyelmem Báthory Zsigmond korára. Eredetileg egy későbbi időszak, Apafi Mihály kora érdekelt. Akkor léptek a színre olyan politikusok - például Bánffy Dénes és Béldi Pál -, akiknek fölemelkedését és bukását modell-értékűnek láttam. De aztán észrevettem, hogy a 16. század végén, amikor Báthory Zsigmond uralkodott, sokkal tágabb volt a szemhatár. Ez volt a reneszánsz utolsó évtizede, ekkor alkotott Shakespeare.
Eleve trilógiában akarta feldolgozni a fejedelem történetét, vagy egyszerűen így alakult?
Kezdetben csak abban voltam biztos, hogy Báthory Zsigmondnak kell a történet középpontjában állnia, kiemelve életének egy-egy fontos eseményét. Az is világos volt, hogy egy hagyományos egy estés előadásba nem fog beleférni mindaz, amit el akarok mondani. Aztán a Nagyratörő írása közben kértek fel, hogy írjak egy drámát a Kolozsvári Állami Magyar Színház fennállásának 200. évfordulójára, és akkor magától értetődővé vált számomra, hogyan érdemes lezárni az első részt. Visszagondolva egyáltalán nem trilógiát akartam írni. Úgy gondoltam, hogy ez egy sok részből álló, egészen Básta György rémuralmáig nyúló történet lesz, de írás közben világossá vált, hogy ez nem megoldható. Báthory Zsigmond első távozása után ugyanis annyira kaotikus időszak következett, hogy lehetetlen lett volna megfelelően színpadra állítani. Így megírtam a történet második, majd később harmadik, befejező részét, és 1993. késő őszére drámaciklus elnyerte végleges formáját.
A darab magyarországi sikerében jelentős szerepet játszott és játszik Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza színház igazgató, főrendezője. Ha jól tudom az önök kapcsolata sem mai keletű.
Valóban, én még a szolnoki időszakából ismerem őt, és ezalatt a közel negyedszázadnyi idő alatt nem csak egy kiváló munkakapcsolat, de egy értékes barátság is kialakult közöttünk. Hosszú lenne felsorolni, hány alkalommal dolgoztunk már együtt. Az egyik emlékezetes közös munkánk volt, amikor a Lepkék a kalapon című színművemet rendezte, akkor ugyanis sikerült rávennie, hogy én magam is játsszam a darabban.
Különleges élmény lehetett.
Mindenképpen az volt, mert sokkal közelebbről láthattam az ő rendezői munkáját, mint más próbafolyamatok során. Megtapasztalhattam, hogy a darabelemzés mellett a színészvezetés, és a társulatépítés is erős oldala. Ez később vált különösen fontossá, mikor már A nagyratörő-n dolgoztunk, hiszen ez egy sokszereplős darab, fontos volt, hogy Csizmadia az újonnan beépült fiatal színészeket, és az egri társulat régebbi tagjait egyaránt jól tudja kezelni, össze tudja hangolni őket. Itt egészen különböző színészi felfogású emberek vannak szorosan egymásra utalva. Különleges élmény volt számomra, amint láthattam, hogy a színészek az előző rész tapasztalatait hogyan használják fel a következő részben a szerep megformálásához, és olyan eredményeket érnek el, amikre az előzmények ismerete nélkül talán nem is volnának képesek. Ilyesmit ritkán él át egy szerző.
Csizmadia Tibornál maradva, nem csak önnel, de a Báthory-trilógiával sem 2007-ben találkozott először, gondolok itt például a '92-es rádiójátékára. Hogyan került vissza hozzá, tizenöt évvel később ez a történet?
Én úgy gondolom, hogy mindig is nála volt. Hiszen a rádiójáték mellett a Katona József Színház Kamrájában ez a trilógia már megélt egy felolvasószínházi bemutatót, ahol a harmadik részt, A törött nádszál-at az ő rendezésében láthatta a közönség. Benne tehát rég megvolt az a szándék, hogy mihelyt adottak lesznek a feltételek, színpadra viszi ezt a történetet. Nyilván kellett az is ehhez, hogy úgy érezze, elegendő ideje dolgozik együtt az egri társulattal ahhoz, hogy belevágjanak ebbe a feladatba. Ez ugyanis egy hatalmas vállalkozás, egy sok színészt kívánó, bonyolult darab. Most, hogy az első két rész sikeresnek bizonyult, már könnyű, de mikor A nagyratörő-t próbáltuk, még az sem volt biztos, hogy a trilógia egészében véve színpadképes lesz. Így aztán különösen fontos volt, hogy az egész társulat jól tudjon együtt dolgozni, és itt nemcsak a színészekre gondolok.
Nyilván többen kellenek egy sikeres előadáshoz.
Nem lehet említetlenül hagyni Csanádi Judit díszletterveit és Nagy Fruzsina jelmezeit, de meghatározó volt Radnóti Zsuzsa dramaturg jelenléte is, aki szinte a megírástól kezdve rengetegszer kiállt a trilógia mellett. Mikor pedig elkezdődtek a próbafolyamatok, teljesen világos volt, hogy évtizedes munka van a darab mögött, és hogy Csizmadia Tibor számára ez nem egy hirtelen jött ötlet volt.
Számomra a darab egyik különlegessége, hogy a szereplők nem tipikus hősök és antihősök, nem lehet beskatulyázni őket. Így hozta a történelem, vagy ez volt az írói szándék?
Inkább az utóbbi, én ugyanis nem szeretem a fekete-fehér szembeállítást. A személyiségeket és általában mindent problémák kölcsönhatásaként szeretek látni és bemutatni, íróilag ugyanis ez az érdekesebb. Ebből adódóan érdekelt tehát, hogy miként lehetne ellentmondásos személyiségeket úgy színre vinni, hogy a történet egy nagyszabású tragédia felé haladjon, miközben a komikus elemek sem hiányoznak belőle. Szerintem a fenséges és az alantas, csakúgy, mint az emberi nagyság és aljasság mindig együtt jelenik meg. Az egyik csak úgy érvényesülhet, ha hat rá a másik. Jobb szeretem keverni a stílusokat, mint szétválasztani.
Pedig nem ez jellemző a magyar történelmi drámákra.
A trilógia írása közben felidéztem a magyar drámaírás fénykorát, ami a 19. század első felére esik. Az irodalmi, illetve színpadi történelemszemlélet is ekkor alakult ki. Azt tapasztaltam, hogy nem született sem olyan dráma, sem olyan drámaíró, aki az akkoriban szokásosnál vagy kívánatosnál differenciáltabb hős- és eseményszemléletet vitt volna színre. Írás közben arra is gondoltam, hogy ezt utólag talán pótolni lehetne.
Ön, mint a darab írója, hogy vélekedik a történet aktualitásáról? Mi lehet az oka, hogy Báthory Zsigmond történetének üzenete épp ma ennyire kézzelfogható?
A darab megírásakor nem törekedtem aktualizálásra. Azokat a dilemmákat, konfliktusokat akartam megjeleníteni, amik az akkori, 16. századi államférfiakat valóban érintették. Hogy annak a kornak a problémái más formában, de azóta is vissza-visszatérnek, annak az az oka, hogy a mintáik, amelyek épp a középkor végén alakultak ki, rákényszerítik a következő nemzedék államférfiait, hogy meghatározott módon cselekedjenek. Ez nem örök, és nem változatlan ugyan, de bizonyos problémakörök, mint a korrupció, az árulás, vagy akár a hősiesség, ma újból kiélesednek, és olyan alakzatokat öltenek, amelyeket fel lehet ismerni egy régi történetben. Furcsa, hogy az eltelt tizennyolc év során, a darabba rejtette problémák ma sokkal élesebben hatnak, mint amikor írtam a trilógiát, a kilencvenes évek elején.
Való igaz, hogy egyetemista koromban kezdtem átjárkálni Kolozsvárra, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy Erdély történelméről írjak. A '80-as évek második felében kezdtem el olvasni az erdélyi történetírók munkáit, és anyaggyűjtés közben terelődött a figyelmem Báthory Zsigmond korára. Eredetileg egy későbbi időszak, Apafi Mihály kora érdekelt. Akkor léptek a színre olyan politikusok - például Bánffy Dénes és Béldi Pál -, akiknek fölemelkedését és bukását modell-értékűnek láttam. De aztán észrevettem, hogy a 16. század végén, amikor Báthory Zsigmond uralkodott, sokkal tágabb volt a szemhatár. Ez volt a reneszánsz utolsó évtizede, ekkor alkotott Shakespeare.
Eleve trilógiában akarta feldolgozni a fejedelem történetét, vagy egyszerűen így alakult?
Kezdetben csak abban voltam biztos, hogy Báthory Zsigmondnak kell a történet középpontjában állnia, kiemelve életének egy-egy fontos eseményét. Az is világos volt, hogy egy hagyományos egy estés előadásba nem fog beleférni mindaz, amit el akarok mondani. Aztán a Nagyratörő írása közben kértek fel, hogy írjak egy drámát a Kolozsvári Állami Magyar Színház fennállásának 200. évfordulójára, és akkor magától értetődővé vált számomra, hogyan érdemes lezárni az első részt. Visszagondolva egyáltalán nem trilógiát akartam írni. Úgy gondoltam, hogy ez egy sok részből álló, egészen Básta György rémuralmáig nyúló történet lesz, de írás közben világossá vált, hogy ez nem megoldható. Báthory Zsigmond első távozása után ugyanis annyira kaotikus időszak következett, hogy lehetetlen lett volna megfelelően színpadra állítani. Így megírtam a történet második, majd később harmadik, befejező részét, és 1993. késő őszére drámaciklus elnyerte végleges formáját.
A darab magyarországi sikerében jelentős szerepet játszott és játszik Csizmadia Tibor, az egri Gárdonyi Géza színház igazgató, főrendezője. Ha jól tudom az önök kapcsolata sem mai keletű.
Valóban, én még a szolnoki időszakából ismerem őt, és ezalatt a közel negyedszázadnyi idő alatt nem csak egy kiváló munkakapcsolat, de egy értékes barátság is kialakult közöttünk. Hosszú lenne felsorolni, hány alkalommal dolgoztunk már együtt. Az egyik emlékezetes közös munkánk volt, amikor a Lepkék a kalapon című színművemet rendezte, akkor ugyanis sikerült rávennie, hogy én magam is játsszam a darabban.
Különleges élmény lehetett.
Mindenképpen az volt, mert sokkal közelebbről láthattam az ő rendezői munkáját, mint más próbafolyamatok során. Megtapasztalhattam, hogy a darabelemzés mellett a színészvezetés, és a társulatépítés is erős oldala. Ez később vált különösen fontossá, mikor már A nagyratörő-n dolgoztunk, hiszen ez egy sokszereplős darab, fontos volt, hogy Csizmadia az újonnan beépült fiatal színészeket, és az egri társulat régebbi tagjait egyaránt jól tudja kezelni, össze tudja hangolni őket. Itt egészen különböző színészi felfogású emberek vannak szorosan egymásra utalva. Különleges élmény volt számomra, amint láthattam, hogy a színészek az előző rész tapasztalatait hogyan használják fel a következő részben a szerep megformálásához, és olyan eredményeket érnek el, amikre az előzmények ismerete nélkül talán nem is volnának képesek. Ilyesmit ritkán él át egy szerző.
Csizmadia Tibornál maradva, nem csak önnel, de a Báthory-trilógiával sem 2007-ben találkozott először, gondolok itt például a '92-es rádiójátékára. Hogyan került vissza hozzá, tizenöt évvel később ez a történet?
Én úgy gondolom, hogy mindig is nála volt. Hiszen a rádiójáték mellett a Katona József Színház Kamrájában ez a trilógia már megélt egy felolvasószínházi bemutatót, ahol a harmadik részt, A törött nádszál-at az ő rendezésében láthatta a közönség. Benne tehát rég megvolt az a szándék, hogy mihelyt adottak lesznek a feltételek, színpadra viszi ezt a történetet. Nyilván kellett az is ehhez, hogy úgy érezze, elegendő ideje dolgozik együtt az egri társulattal ahhoz, hogy belevágjanak ebbe a feladatba. Ez ugyanis egy hatalmas vállalkozás, egy sok színészt kívánó, bonyolult darab. Most, hogy az első két rész sikeresnek bizonyult, már könnyű, de mikor A nagyratörő-t próbáltuk, még az sem volt biztos, hogy a trilógia egészében véve színpadképes lesz. Így aztán különösen fontos volt, hogy az egész társulat jól tudjon együtt dolgozni, és itt nemcsak a színészekre gondolok.
Nyilván többen kellenek egy sikeres előadáshoz.
Nem lehet említetlenül hagyni Csanádi Judit díszletterveit és Nagy Fruzsina jelmezeit, de meghatározó volt Radnóti Zsuzsa dramaturg jelenléte is, aki szinte a megírástól kezdve rengetegszer kiállt a trilógia mellett. Mikor pedig elkezdődtek a próbafolyamatok, teljesen világos volt, hogy évtizedes munka van a darab mögött, és hogy Csizmadia Tibor számára ez nem egy hirtelen jött ötlet volt.
Számomra a darab egyik különlegessége, hogy a szereplők nem tipikus hősök és antihősök, nem lehet beskatulyázni őket. Így hozta a történelem, vagy ez volt az írói szándék?
Inkább az utóbbi, én ugyanis nem szeretem a fekete-fehér szembeállítást. A személyiségeket és általában mindent problémák kölcsönhatásaként szeretek látni és bemutatni, íróilag ugyanis ez az érdekesebb. Ebből adódóan érdekelt tehát, hogy miként lehetne ellentmondásos személyiségeket úgy színre vinni, hogy a történet egy nagyszabású tragédia felé haladjon, miközben a komikus elemek sem hiányoznak belőle. Szerintem a fenséges és az alantas, csakúgy, mint az emberi nagyság és aljasság mindig együtt jelenik meg. Az egyik csak úgy érvényesülhet, ha hat rá a másik. Jobb szeretem keverni a stílusokat, mint szétválasztani.
Pedig nem ez jellemző a magyar történelmi drámákra.
A trilógia írása közben felidéztem a magyar drámaírás fénykorát, ami a 19. század első felére esik. Az irodalmi, illetve színpadi történelemszemlélet is ekkor alakult ki. Azt tapasztaltam, hogy nem született sem olyan dráma, sem olyan drámaíró, aki az akkoriban szokásosnál vagy kívánatosnál differenciáltabb hős- és eseményszemléletet vitt volna színre. Írás közben arra is gondoltam, hogy ezt utólag talán pótolni lehetne.
Ön, mint a darab írója, hogy vélekedik a történet aktualitásáról? Mi lehet az oka, hogy Báthory Zsigmond történetének üzenete épp ma ennyire kézzelfogható?
A darab megírásakor nem törekedtem aktualizálásra. Azokat a dilemmákat, konfliktusokat akartam megjeleníteni, amik az akkori, 16. századi államférfiakat valóban érintették. Hogy annak a kornak a problémái más formában, de azóta is vissza-visszatérnek, annak az az oka, hogy a mintáik, amelyek épp a középkor végén alakultak ki, rákényszerítik a következő nemzedék államférfiait, hogy meghatározott módon cselekedjenek. Ez nem örök, és nem változatlan ugyan, de bizonyos problémakörök, mint a korrupció, az árulás, vagy akár a hősiesség, ma újból kiélesednek, és olyan alakzatokat öltenek, amelyeket fel lehet ismerni egy régi történetben. Furcsa, hogy az eltelt tizennyolc év során, a darabba rejtette problémák ma sokkal élesebben hatnak, mint amikor írtam a trilógiát, a kilencvenes évek elején.
