Csak színház van. Vagy nincs.

Interjú Nagy Zsolttal

A Kontroll, a Szezon,és a Terápia című sorozat, tíz év Krétakör,és két év Nemzeti után, egy Zsótér Sándor rendezésben láthatjátok Nagy Zsoltot, az Örkény színházban. A premier előtt, este tízkor, egy erkélyen ücsörögve beszélgettünk Meggyeskerten innen és túl,midnenről.

     

-          Woody Allen egyszer azt nyilatkozta, hogy odavan Csehovért,Te hogy vagy ezzel így néhány nappal a premier előtt?

-          Ugyanúgy, mint mindig.  Egy zseninek tartom Csehovot, minden művét óriási élmény eljátszani, még akkor is, ha nagyon fárasztó. Nála ugyanis nincs mellékszerep, nincsenek mellékszereplők, mindenkitől ugyanolyan intenzív jelenlétet kíván meg a karaktere. Épp ezért nagyon szeretek Csehovot játszani, ugyanúgy, ahogy szerettem a főiskolán, szerettem a Krétakörben, és szeretem most is a Meggyeskertnél.

-          Pedig elég nyomasztó véget ér a történet. Az utolsó bezárja az ajtót és kész.

-          Sándor (Zsótér Sándor a darab rendezője) erre azt mondta, hogy ők a jövő nélküli emberek, mármint a darab szereplői. Bár az én véleményem az, hogy minden ember itt a földön jövő nélküli. Jövő mint olyan nincs,egyszerűen nem létezik. Annyira kiszámíthatatlan a világ, annyira bizonytalan minden, hogy egyszerűen felesleges tervezni. Tűzhetünk ki célokat,  lehetnek elképzeléseink  az életről,de hát ez pillanatok alatt felülíródhat.

-          Ezek az emberek Csehovnál már le is mondtak a jövőjükről, vagy azért még bíznak valamiben?

-          Attól függ, melyik szereplőről beszélünk. Olyan időszakban született a darab, amikor épp kialakulóban volt egy egészen új társadalmi rend, átformálódtak a viszonyok, és ezt mindenki másként élte meg. Az egyik a lehetőséget látta meg benne, a sanszot arra, hogy változtathat a sorsán, a másik meg fel sem tudta fogni, hogy mi történik vele, épp ezért, különösebb jövőképet sem tudott kitalálni.

-          Mi a helyzet a Te karaktereddel?

-          Lopakin, akit játszom, a parasztfiúból lett milliomos,aki szeretne még előrébb jutni. Szemben vele ott vannak a kékvérűek, akik el sem tudják képzelni az ő világát, vagy az új világot,mert nem ehhez szoktak, nem ez az ismert közegük. Óriási különbség van ember és ember között attól függően, hogy miben nőtt fel, még akkor is, ha ezt nem,vagy nem szívesen mondjuk ki.

-          Mire gondolsz?

-          Lopakin egy intelligens, okos ember,de nem művelt ezt ő maga is kimondja, és megtehet bármit, sosem lesz olyan, mint egy hetedik generációs értelmiségi, aki könyvek között nőtt fel, aki egy olyan kulturális örökséget kapott a családjától, amilyen neki sosem lesz.  Amilyen nekem sem lesz. Én vagyok a Tuzsérról jött elsőgenerációs értelmiségi, és egy szavam sem lehet, mert a szüleim mindenre megtanítottak, és én is próbálok kapaszkodni, folyamatosan fejlődni, de te is tudod, hogy ez nem ugyanaz, mint mikor valaki gyerekkorától egy ennyire művelt közegben szocializálódik. És soha nem is lesz ugyanaz. Ezt talán nem éreztetik veled, de benned mindig ott lesz, te mindig érezni fogod.  Hiába kapod meg a szabadságot, meg az egyenjogúságot, ahogy megkapja Lopakin is,nem tudsz mit kezdeni vele. A hirtelen jött szabadság nagyon le tudja blokkolni az embert.

-          Hiszen a szabadságnak is kellene, hogy legyenek szabályai. Vagy nem?

-          Ezt mindenki magának dönti el. Te állítod fel a saját szabályrendszeredet, és eldöntöd, hogy mi fér bele a szabadságodba.

-          Téged például korlátoz, vagy korlátozott valaha a kőszínházi közeg? Hiszen tíz évet töltöttél a Krétakörben Schilling Árpáddal.

-          Eltörölném ezt a szétválasztást, hogy kőszínház meg alternatív. Ilyen nincs, ez egy végtelenül nagy ostobaság. Színház van. Vagy el tudtál mesélni valamit, vagy nem tudtál, és innentől kezdve mindegy a közeg. Ahogy mindegy az is, hogy ezt húsz forintért, vagy kétszázmillióért csináltad.  Színház van. Vagy nincs.

-          Ennyire egynemű lenne a kettő?

-          Ha valamiben mégis van különbség, akkor az a pénz, abban az értelemben, hogy egyáltalán nem mindegy, mennyiből gazdálkodhat egy produkció. Olyan ez, mint a profi színész meg az amatőr színész. Az egyik ebből él, a másik meg éjszaka fölszolgál. De ettől mindkettő ugyanolyan színész, ugyan azt csinálják. Jó színész van, aki odateszi magát, foglalkozik a darabbal, meg rossz színész. Ennyi.

-          Tíz éven át egy rendezővel dolgozni azért adhat egy nagyfokú biztonságérzetet. Ez nem hiányzik?

-          Kíváncsian várom az új embereket, az új találkozásokat, hogy kivel milyen lesz majd együtt dolgozni, ez egy kihívás. Van, amikor ez kifejezetten szerencsésen alakul, máskor meg nem működnek a dolgok, de én akkor sem szeretem, ha a kudarcot a „hülye rendezőre” fogják. Hát ott vagy te is ember! Tessék hozd ki belőle a maximumot, más nem fogja megcsinálni helyetted. Ráadásul nem ő áll ott a színpadon estéről, estére, hanem én. Én viszem vásárra a bőrömet,ezért majdhogynem mindegy,milyen a rendezőhöz fűződő viszonya a színésznek, neki magának akkor is a maximumot kell nyújtani.  Ráadásul, ez egy nagyon pici ország, ahol előbb utóbb úgyis mindenkinek lesz közös munkája mindenkivel, nem tudjátok kikerülni egymást. Ezt jó lenne, ha azok sem felejtenék el, akik épp most túlnyerték magukat, és próbálnak szeparálódni. Magyarország annál sokkal sokkal kisebb, hogy te szeparálódni tudj.

-          Az Örkény igazgatójával Mácsai Pállal például tavaly nagyon sokat találkoztál, hiszen együtt forgattatok a Terápiában. Hívtak a szerepre,vagy jelentkeztél?

-          Is-is, ez egy nagyon tragikus történet. Elmentem a Terápia castingjára, de végül Huszár Zsoltot választották ki a szerepre. Mikor őt elütötte a villamos, akkor kerültem én újra képbe. Az eset keserűségén túl persze, örültem ennek a lehetőségnek, nagyon izgatott ez a munka, ráadásul régóta szerettem volna Gigor Attila rendezővel dolgozni, és a Terápiában ez is megadatott.

-          Te magad édesapa vagy, és eljátszottál egy olyan férfit, aki apuka akarna lenni. Egyáltalán a sorozatnak, jellegéből adódóan, volt bármiféle terápiás hatása rád?

-          Pontosabban újra apuka szeretne lenni, hiszen nekik van egy Misi nevű kisfiuk. Aztán egyszer csak a terápia közepén jön egy vetélés, ami hatalmas krízis egy családnak. A miénkben ilyen nem történt, viszont ott álltam én, a férj és apa,akinek a házassága épp akkor bomlott fel,vagy kezdett felbomlani, ami ugyanígy egy veszteség érzés, egy kritikus pont, amiből,hát ha keserűen is,de lehet táplálkozni egy ilyen szerephez. Amúgy sem tudok másból meríteni,csak az életemből. Persze a fantáziámhoz tudok nyúlni, de sosem ugyanaz elképzelni, hogy milyen lehet valami, mint közvetíteni, hogy te milyennek élted meg.  De ettől még ebben semmilyen terápiás jelleg nincs, nem segít semminek a feldolgozásában. Hozzásegít a munkádhoz persze, de nem használhatod a végtelenségig, nem maradhatsz benne. A III. Richárdot sem viszed ki az utcára. Viszont, amikor csinálod, akkor száz százalékosan benne kell lenned. Hiszen ezért járnak az emberek színházba. Látnak egy élő embert aki elsírja magát a színpadon,és összefacsarodik a szívük. De csak akkor, ha tényleg sír. Az kevés, hogy eljátssza. 

Little red Corvette...baby you're much too fast

Hogy hajnali kettőkor miért látok még neki blogbejegyzést írni, magam sem értem. Reggel fel kell kelnem, be kell mennem a rádióba, késő este pedig a tv-be, és kilátásom sincs pihenésre a kettő között. És minden porcikám sírva kér,hogy aludjak egy kicsit, pedig még a SimonMarci féle, dupla nescafé strong trükköt is bedobtam. De most eszembe jutott valami, és esküszöm lehetetlen magamban tartani. Illetve érlelhetném reggelig, párolhatnám a zuhany alatt a gőzben, de akkor már nem lenne ugyanaz.

Szándékosan nem úgy kezdem a mondatot, hogy ti voltatok-e már úgy,hogy… ugyanis tudom, hogy voltatok. Mind. Egytől egyig. Mindenkinek volt olyanja, és jó eséllyel lesz is még, hogy rákattan egy dalra, és akkor azt ájulásig. Ötször, tízszer, százszor egymás után. Mint mikor gyerekként körbeforogtál a tengelyed körül, szédülésig, rosszabb esetben hányásig.

Péntek óta pörögtem az ABBA Head over heels című dalán. Magam sem értem, ennyire nagy ABBA fan nem vagyok azért. Mégis, péntek délelőtt beégett az agyamba, ahogy a rádióban hallgattam, este is ez szólt készülődés közben…egyszóval a nyakamon maradt.  Na,de.  Azóta találtam új ismétlésgenerátort. Fehér lovon érkezett, menthetetlenül rabul estem. Ne is akarjatok segíteni.

Jött a Herceg, pedig azt hittem már nem tud meglepni (karnyújtásnyira énekelte tőlem a Purple Raint,mindent tudunk egymásról,de tényleg).  Youtube-on tallóztam, mikor rátaláltam a VOICE US egyik döntőjének videójára,ahol a négy zsűritag adott elő egy egyveleget Prince dalaiból. Meglepetésemre egyébként nem a gigamega slágerekből. Mikor azonban Cee-Lo Green belekezdett a Little Red Corvette-be, olyan érzésem volt, mintha az első dallamtól ismerném a dalt, pedig szerintem most hallottam először. Mégis annyira régről ismert érzés fogott el,hogy őrült sebességgel kezdtem el kutatni utána, és némi szövegfoszlány segítségével sikerült is ráakadnom. Hogy aztán újra,újra,újra és újra meghallgathassam.

Miért?

Azért, mert a refrén dallama maga a szabadság. Az a friss, felrázós, vérátömlesztéssel felérő bizsergés, amit akkor érez az ember-lánya egy pasi mellett, mikor még nem szerelmes, de köldöktájékról sugárzik az érzés,egészen a feje búbjáig, hogy ez akár még VALAMI is lehet. Hallgatom, teljes hangerőn, és mosolyognom kell, mert tele van lendülettel, mint egy nem is tudom képzelt bíztatás, hogy jó vagy kislány!

Meg azért is,mert ha figyeled a szöveget, ez a dal olyan polír az egódnak, hogy jobb sem kell. Prince ugyanis egy kis piros corvette-ben eltöltött kellemes estéről énekel, és arról, hogy mennyire zavarba hozta A lány.

Hogy elbizonytalanodott, és érezte, hogy talán nem kéne, na de szombat este van,és ilyenkor minden megtörténhet.

És amúgy aggódott, hogy hányan voltak már előtte, és mi van,ha ő nem olyan „ügyes”, na de mikor Miss Little Red Corvett megkérdezte, hogy „…van-e még nálad ””””üzemanyag””” ”, hát rögtön rávágta, hogy igen.

 Akinek nem szexi,az tekintsen el Prince személyétől, de őszintén…ki nem vágyott már életében arra, hogy (nem nem feltétlenül egy könnyű estére egy kispiroscorvetteben,de akár arra is…) a kiszemeltet így összezavarja? Hogy egy kétértelmű pillantást vethessen az anyósülésen feszengő férfira/nőre, aztán egy magabiztos mosollyal rálépjen a gázpedálra? Még én is bírnám,pedig jogsim sincs J

Tudom,hogy nem fog mindenkinek tetszeni a dal (nem is értelek titeket egyébként… [humor-irónia]), de ha van ilyen dalotok, mármint amit akármikor,akárhányszor újra tudtok hallgatni, vegyétek elő, és érezzétek jól magatokat együtt. Mert minden giccselési szándék nélkül mondom, ilyen dalt találni,majdnem akkora élmény mint szerelmesnek lenni. Vagy száguldani egy kis piros Corvette-ben. Vagy mindkettő.