Spíler

Hetente egy két alkalommal, csak fájdalmasan későn végzek a munkával. Nem mintha nem szeretném, nem mintha nehezemre esne, de este tízkor már minden komolyabb koncentrációt igénylő feladattól ráz a hideg (és akkor hol van még ugye a vizsgaidőszak). Viszont ezeknek az estéknek is megvan a maguk tagadhatatlan bája. Egyszer majd talán azt is leírom, milyen lélekmelengető érzés, az egész esté zsizsegés után, hazaérni a csöndbe, és nyugalomba, de most valami egész másról szeretnék szólni.

Kőbányáról a belvárosba aránylag hosszú út vezet, ráadásul azon ritka utak közé tartozik, melyek esetében nem érvényesül a népszerű mondás, hogy igazán az út a fontos nem a végállomás. Kérem szépen, ha az ember január közepén, szeretne Kőbányáról eljutni a Deák térre, akkor igenis a végállomás fontos, nem a fagyhalál ígéretével kecsegtető húsz-huszonöt percnyi robogás. Bár kétség kívül lehet nagyon izgalmas jelenségekkel találkozni útközben. Szóval megérkezni a belvárosba, az még repkedő mínuszok között is vérpezsdítő élmény. Tudom, most nem egy ismerősöm fogja azt mondani, hogy Pestet képtelen elviselni, a forgalmat, a büdöset (jó a büdös, tényleg NAGYON büdös tud lenni), a sok embert, a zajt és így tovább, és ha már muszáj a fővárost választani, akkor jöjjön valami külsőbb kerület, én viszont nagyon, de nagyon szeretem ezt a zajos, színes, mozgalmas világot. Biztos eljön az a nap is, mikor ráunok, ígérem, arról is be fogok számolni. Visszatérni a belvárosba tehát nem csak azért felemelő érzés, mert ott a tudat, hogy már csak néhány lépés választ el az ágyamtól, hanem azért is, mert tudom, hogy ha a választásom mégsem az ágyamra esne, bőven van miből válogatni. Nem, nem másik ágyra gondolok, hanem arra a rengeteg kocsmára, bárra, pubra, wine barra (nem fogom a borozó szót használni, mert számomra egészen mást jelent, mint ezek a helyek) és étteremre, amelyek közül választhatok, ha úgy döntenék, hogy most kivételesen később kezdődjön a szépítő alvás.

A belvárosban töltött lassan három év alatt, volt alkalmam nem egy helyet tesztelni. Ezek között vannak jók és rosszabbak, olyanok, amikhez remek esték emlékei kötődnek, és persze akadnak olyan zenéstáncosmulatók is, amelyekhez az első találkozás után nem tértem vissza többet.  Álljon hát itt néhány emlékezetes este krónikája, kis nosztalgiával, kis helyajánlással, kis ezzel, kis azzal.

A múlt csütörtök kivételesen korán véget ért, már ami a munkát illeti, fél nyolckor már le is tehettem a lantot, és bár a barátnői agitáció már délután elkezdődött, ez volt az az este, amit szigorúan a kanapémmal, és egy jó filmmel kettesben akartam eltölteni. Hosszú, és tempós hét állt már addigra mögöttem, nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy törölközőbe bugyolálva toporogjak a komódom előtt, hiszen nincs egy rongyom, amit felvegyek… Fájt a fejem, és úgy éreztem, annyira fáradt vagyok, hogy az arcomon már a csoda sem segíthet, az én hiányos sminktudásom meg pláne nem. Aztán láss csodát, evés közben, megjött az étvágy is, hazafelé tartva ugyanis, annyi jókedvű, szórakozó fiatalt láttam, hogy egyből feltámadt bennem a mehetnék, ráadásul Anitát sem akartam cserbenhagyni, hiszen már délután négytől tervezte, hogy megyünk este valahová (hiába, na, vészhelyzetben nagyon bajtársias tudok lenni). Igazi: beülünk valahova, aztán majd meglátjuk, mi legyen estének néztünk elébe… Általában ugye ezek az alkalmak, nagy kollektív unatkozásba torkollanak, vagy hajnalig tartó tánccal végződnek. Na, mi valahol a kettő között félúton fejeztük be az egészet, de térjünk vissza egyelőre oda, hogy elkezdtük.

A csütörtök estét, mint olyat tehát egy szerettük volna egy olyan helyen nyitni, ami alapvetően az iszogatásról-beszélgetésről szól, de adott esetben meg tudja hozni az ember kedvét ahhoz is, hogy belehúzzon az éjszakába, és meg se álljon a pulton-táncolás haladó fokozatáig. Mi a Spílert választottuk részben kényelmi okokból (villám gyorsan át tudok sétálni otthonról J ), másrészt pedig, mert itt még nem jártunk, végül pedig azért, mert arról, hogy Spíler, nekem személy szerint a Rock’n’Rolla című film magyar címadása jut eszembe, a filmről pedig Gerald Buttler. És, ha az ember lánya egy hely kapcsán Gerald Buttlerre asszociál, az azért nem rossz ajánlólevél. Kivéve, ha valakinek nem esete a fiatalember, akkor kifejezetten hátrányos, és akkor inkább gondoljon valaki másra. Na, szóval. A hely logójáról nekem a manhattani ír bevándorlók ugrottak be első ránézésre, és be kell, valljam, odavagyok ezért az ír-amerikai világért, amiben minden vörös téglával van kirakva, whiskeyben pácolódott, és amiben a nadrágtartót és fehér inget viselő férfiak hanyagul a földre dobják a cigi csikket. A Spílerben ugyan senki nem dobált csikkeket a földre, de máris kaptak egy jó pontot tőlem, hiszen az egész atmoszférával, stílussal megvettek maguknak. Hiszen egy olyan közeg hangulatát idézték fel, amit nagyon nagyon szeretek. Gyere hozzánk, mert a pasik csibészek, a nők csinosak, az italok finomak, a kaja pedig egyszerű, de ízletes. És még a zene is jó. Őszintén, ki tudna/akarna ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Lévén, hogy mi nem tudtunk, le is ültünk egy kétszemélyes asztalhoz. A hely elrendezése egyébként tetszetős. Van egy kisebb és egy nagyobb terasz, látványkonyha, pultból mindjárt kettő, hangulatos farakások a hátsó traktusban, és egymáshoz aránylag közel elhelyezett asztalok, amik ugyan maximálisan passzolnak a hely jellegéhez, de nem feltétlenül szerencsés, ha az ember túl közel ül a szomszéd asztalhoz. Főleg, ha a szomszédhoz vendég érkezik, aki nem ül le, csak két percre marad, majd a két percből tíz lesz, és neked folyton azzal a vizuális élménnyel kell megbirkóznod, hogy az élénken gesztikuláló alkalmi vendég feneke rálóg az asztalodra. Ezzel együtt a dizájnt sikerült eltalálni. Passzolt az én fiktív ír világomhoz, és mégsem éreztem azt, hogy egy olyan díszletben ülök, ahol igazából minden papírmaséból van, és amint vége a forgatásnak el is pakolják az egészet.

Ha már a hangulatteremtésnél tartunk, meg kell, dicsérjem a zeneválasztást. Nem a rádió szólt, nem is valami jellegtelen kamu-jazz… Kezdésnek a legeslegjobb soul, r’n’b dalok voltak, minden, amit jó értelemben véve feketezenének hívunk. Say a Little Prayer For You Aretha Franklintől, All Green – Can’t Get Next To You, a klasszikus Man’s world… szóval minden, ami fülnek ingere, aztán később bedobtak néhány kortárs pop-rock darabot is, de azok közül is inkább a minőséget. Szóval nem volt nehéz hangulatba kerülni.

Ami a kínálatot illeti. A hely alapvetően sörre specializálódott, legalábbis ezt vagyok kénytelen megállapítani, az alapján, hogy az itallapon számos különféle sörkülönlegesség szerepel. Nekem a sör-szakkifejezések ránézésre nem sokat mondanak, és okosabb most sem lettem, lévén, hogy bort ittam, de érdemes a felszolgálók segítségét kérni, ha valaki ínyenckedni szeretne. A na akkor toljunk egy korsó borsodit gondolatmenetet, pedig ma estére inkább felejtse el mindenki, és próbáljon ki valami újat. Ha már a bort emlegettem, a borválaszték aránylag szűkre szabott, ami nem probléma, hiszen alapvetően nem egy bor centrikus helyről beszélünk, amit viszont kínálnak az minőségi. A balatoni borvidék szerelmesinek van Figula, aki csak az ízéért kóstolna, választhatja Miklós Csabit, az egri leánykák/legények, meg ízlésüktől függően koccinthatnak Bolyki Jani vagy Lőrincz Gyuri boraival. A koktélkínálat is szimpatikus volt, ugyanis bár megtaláltam rajta a klasszikusokat is, az volt a benyomásom, hogy noha nem koktélbárban vagyok, mégis igyekeznek helyi specialitásokat kitalálni, de mint ahogy azt a koktéllista alján meg is jegyzik, igény szerint bármit elkészítenek. Koktéloknál maradva, hogy szó is érje a ház elejét, nem ártana, ha a felszolgálók tisztában lennének azzal, hogy miben mi van, már arra az esetre, ha vendég érdeklődik. Mi például megtettük, és ahhoz képest elég sokat kellett várnunk a válaszra, hogy csak annyit kérdeztünk miből áll a Pssszzzt…! fantázianevet viselő ital. Ezután már csak arra lettünk volna kíváncsiak, hogy a Cosmopolitan dark edition,miben különbözik a sima Cosmopolitantől. Mivel újabb perceken át tartó várakozás árán deríthettünk volna csak fényt a titokra, ott maradtunk tudatlanul, már ami a cosmo koktél sötét oldalát illeti.

Az étlap első ránézésre igazi bisztró étlap, mártogatós, kenegetős előételekkel,burgerekkel, és persze steak-kel, az amerikai hagyományoknak megfelelően. Erről az oldalról mi most nem rendeltünk semmit, de az orrunk előtt sétáltatott hamburgerek határozottan ígéretesnek tűntek, úgyhogy nem kétség, legközelebb ezekkel is teszünk egy próbát.

A hely tehát első nekifutásra elég jól vizsgázott nálam tízből hét pontot kap, a maradék háromból egy a felszolgálói talpraesettségnek, vagyis inkább a hiányának szól, kettő pedig a rutintalanságomnak, hiszen még nem próbáltam mindent. Ígéretes kezdés mindenesetre.