Gyerekkoromban nem szerettem a vasárnapokat. Szerettem a
pénteket, mert félig teli volt a pohár, a napnak csak egy részét kellett
szabályok, kötelességek, feladatok, szigorú tanári tekintetek között tölteni. Szerettem a szombatot, mert
az a pohár aztán csordultig volt minden jóval, de nem szerettem a vasárnapot,
mert azt a poharat aztán csak félig üresnek tudtam látni, azt az ötven
százalékot is igen sok erőlködésembe tellett összehozni.
Később aztán megváltozott a viszonyunk. Ki tudja, talán a
vasárnap is olyan dolog, amihez fel kell nőni. De mikor először jött el az
életemben egy igazán szabad hétvége, mikor nem siettem sehová, nem volt egy
darab muszáj sem az égen, teljes erejével vert le a lábamról az érzés, hogy ez
csodás. Azóta úgy őrizgetem egy napos, kávéillatú, ágyban vagy asztalnál,de
együtt reggelizős vasárnap ígéretét, mint a legjobb darabot egy pralinés
dobozban. Vagy mint az utolsó cseppet az üveg alján, a kedvenc parfümömből.
Igazából, egészen addig ameddig át nem sétáltam a szokásos,
vasárnap délelőtti piacra, a Kazinczy utcába, eszembe sem jutott, ez a
gondolat, csak most, hogy mindezt le is írom: előbb utóbb a csoki, még ha az ízében nem is
esik kár, kap valami fura,fehér elszíneződést, és már nem lesz olyan, akárhogy
ízlelgetem is, és idővel a parfümből sem marad más csak alkohol, ha sokáig
őrizgetem. A jó dolgokat nem igazán lehet konzerválni, megjegyzem a rosszakat
sem, csak az emléküket lehet eltenni, és elővenni őket, ha kicsit nehezebben
indulnak a reggelek. Nagyjából úgy, mint télvíz idején, mama befőttes üvegben
pirosló lecsóját. Decemberben is. Akármikor is.
Úgy szól a harmadik parancsolat, hogy: az Úr napját szenteld
meg. Hit kérdése nyilván a kivitelezés. Az én hitem, talán nem szabályos hit,
nélkülözi a rutinszerű gyakorlatokat, de igazából a hálán alapszik. Szeretem
hinni,hogy van. Mármint,hogy Ő illessék bármilyen névvel is, így legalább van
kinek azt mondanom, hogy köszönöm, ha valami zsigeri jó érzés támad bennem.
Ezt a vasárnapot igazán köszönöm. Jó pár befőttesüvegnyi
lecsónak számító érzelmi tartalékot halmoztam fel vele.
Örülök, hogy jó volt a hangulata, és a belvárosba leejtett
egy kicsi csodát. Ami nem szemét, nem pisiszag, nem morgós szomszéd és nem
konstans marakodás.
Hálásan köszönöm, hogy idevarázsolta a napsütést, a piacot,
a meleg péksütit, a tejeskávét, a kedves embereket, a zenét, és a mélyrózsaszín
nevetős málnaszemeket. Mert bár nem egészen az a vasárnap volt, aminek a képét
hosszú évek kitartó munkájával tökéletesre fazoníroztam a fejemben, hanem
valami sokkal jobb.
Az én boldogságomhoz, úgy látszik, aránylag egyszerű út
vezet, ezek a fentebb felsorolt, egyszerű kis hozzávalók másfél-két órányi
instant felhőtlenséget generáltak. Nem állítom, hogy mindenki életét
szorongásmentes, rétenfutkosássá fogja alakítani egyetlen délelőtt egy termelői
piacon. Csak annyit, hogy tuti mindenki őrizget valahol egy utolsó csepp
parfümöt, a legjobb napokra. A dolog épp fordítva működik, vegye elő egy
átlagos(nak tűnő) napon, és hozza ki belőle a legjobbat.
