Csacsi öreglány, tűsarkú cipőben

Olyan szívdobogással ébredtem,hogy azt hittem, ki is ugrik mindjárt a helyéről. Úr Isten elaludtam! - kiáltottam bele a lakás csendéjbe, a tojássárga falak pedig úgy mosolyogtak rám, mint szülő a mulya gyerekére. Ők már tudták, amit én kontaktlencse nélkül nem is sejtettem: van még egy órám. Nekem ehhez az kell,hogy a telefonomat, érintőképernyős mi más is lehetne, mindig elnyomkodok rajta valamit, de mindez nem számít, az orromig emeljem. Ásítás után, hanyatlás. Párnák közé, álmokba. Próbálom visszakeresni, hol hagytam abba. Már nem emlékszem. Nem vesztegethetek perceket, már nem is kerek hatvan, csak ötven valamennyi.
 

Kelés hétkor, ébredés nyolckor. A kettő között kávét, zuhany, testápolás. Legújabb csodakence, úgy hidratál, el sem hiszem, hét napig tart a hatás. Pillanatnyi zavar: a francia gyártó, fehér köpenyes tudorai feltételezik, hogy egy hétig nem fürdök? Nem számít, este a várossal együtt, ezt is lemosom magamról.
Szekrény kitárva, mit vegyek fel? Fogalmam sincs. Tegnap elszámoltam magam fáztam mire hazaértem, ha most viszek zakót száz fok lesz árnyékban, és hurcolhatom fölöslegesen. Olyan ez, mint az esernyő. Szoknya kéne, de nem lehet, egy hete nem úgy zár a zip-zár, mint illene. Nadrágkosztüm? Kizárva, megfelelő topán bűnbánóan bukdácsol az ajtó mellett. Tudja, hogy haragszom. Haragszom én, haragszik a seb is a sarkamon. Úgyis megbékélek. Mire a heg halványodik már elfelejtem az afférunkat, bátran fogok billegni tűsarkaimon, és csak estére lesz világos, miért is nem működik a kapcsolatunk. Összeveszünk, kibékülünk így megy ez. Leakasztok egy fehér inget, egy pillanatra elgondolkodom: még mindig a cipőről beszélünk?
Smink, gyorsan, mintha ott sem lenne, de azért lássák, hogy van. Pilla göndörítés, pilla festés, hiper modern, ilyen kollagén, olyan sűrűség, ezerszeres hosszúság. Ha most el kezdem rebegtetni őket, az irodában meghallják a surrogást. A rúzs tartós, de az első benti kávé mindig elbánik vele. Piros. Úgy nézek ki,mint egy Chanel reklám, csak a gyöngysor hiányzik.
 

Pillantás az órára, már majdnem késő. Ajtó bevág, loholás a lépcsőn, mire bezuhanok a munkába tartók tömegébe már se frizurám se sminkem. Elegáns futónő lehetnék nem vitás. A megállónál küzdelem. Nem állnak arrébb, nem engednek, nem is küzdök, egy idő után lesodor a tömeg. Sebaj. Legalább visznek. Két percig nem a lábaim cipelnek. Inogva állok meg egy boltajtóban. Tükröződő felület hurrá! Rendszert viszek a hajam életébe, tiltakozásnak helye nincs. Wonder woman, a kezemből csak a lasszó h iányzik. A fejemről meg a tiara. Sebaj, bent úgysem tudják, hogy ezekre igazából szükség lenne.
 

A nap mosolya a recepciósnak, nem veszi észre, hogy elhagytam a mágneskártyám. Már megint. Új kártya leolvasva, küzdelem az ajtóval, érkezik a lift, kiszállás a harmadikon. A szék még mindig kényelmetlen, az iroda sem az igazi, de van egy kép az asztalomon. Feldob. Eszembe juttatja, hogy vége lesz a napnak. Egyszer legalábbis. Akkor pedig hazamehetek. Haza és... És telefon. Hivatalosan is elrajtolt a mai futam. Egyik hívás a másik után. Ahány arcomat ma felvillantottam, az jut eszembe, hogy akár call girlnek is elmehetnék. Kedves vagyok, aztán határozott, aztán flegma,mert az kell. Délre elegem lesz magamból, gyors ebéd, kollegiális csevegés, hülye flört, ugyan minek? Hazatelefonálnék. Fél három, még korai. Kimutatás, számlahegyek, adminisztratív áradat, és unom. De az irodában lehet mezítláb mászkálni. És a szőnyeg puha és süpped. Behozom a kávém, leülök a polc mellé az ablakkal szemben. Nagy levegő, szem becsuk, egész békés itt. És mindjárt vége. Ha nem veszik észre, hogy van némi szabad kapacitásom, akkor időben elmehetek. Nem úgy, mint tegnap. Már arra sem volt időnk,hogy...Vége az álmodozások korának, valaki megint engem akar. Vagy csak a szemközti dróton ülő apró szárnyasok szórakoznak velem. Fülemhez nő a telefonkagyló, óvatosan sandítok az órára,meg ne sejtsék, mire készülök. Remegő kézzel nyúlok a számítógéphez, mert ha létezik az a központi rendszer, ami figyeli, hogy mikor kapcsolom ki és be, akkor lebukok, hogy kerek három perccel a munkaidőm vége előtt, már szöknék. Csodával határos módon ma senki nem lustább nálam. Nem jelentek meg kérlelő tekintetek az ajtómban, hogy ugyan, ezt még vállald már át tőlem.
 

Mikor a liftajtó bezáródik, már nem zúg a fejem. Mikor kilépek az ajtón, már nem vagyok ideges. A hídon át, már egész könnyű, a kerületben könnyű a lelkem, az utcában már mosolygok. A kapu is velem van, úgy nyílik a nagy, nehéz fadarab mintha vajon csúszna. Az emelet, ma lentebb van. Határozottan érzem. Ott állok a cél előtt. Csak be kéne mennem. Lenyomni a kilincset. Tenyér a rézen, nem merem megtenni. Ha visszafeszül a tenyerembe, az azt jelenti, háború van. Ha enged a zár, minden rendben. Boldogság elunja a teketóriázást. Megindul a lépcső felé. Igaza van, az időhúzás nem kedvez neki. A fenyegetettségtől bátor leszek, megszorítom a fémdarabot, minden pici ér átüt a bőrömön. Fülemben dobol a vér, rázkódnak az ékszereim. Remegős levegő, boldogság visszanéz az utolsó lépcsőfokról. Na Mackó mi lesz? Ez cseng a fülembe, valahonnan húsz év távlatából. Mellé hallom, ahogy recseg egy bakelitlemez. Egy pillanatra minden olyan furcsa lesz, majd felbukok a küszöbben. A sajátomban, mert nem számítok rá. Zuhanva érkezés a konyhába, ismételten inogok a sarkaimon. A pulton áll egy újság, két láb lóg ki alóla papucsban, mellőle zöld üvegpalack figyel. Hallom, ahogy súgnak neki, hogy megjöttem. Nem néz rám. Valami fontos dolog történik az amerikai tőzsdén, legalábbis erre gyanakszom. Felmászok mellé, most az egész túl magasan van, légszomj tör rám, mire odaérek. Négyéves kori bizonytalanság, büntiben vagyok-é avagy sem? Ránézni sem merek, ez meg az első randink mása. Elindul a keze, odatolnám a sörét, de kikerüli az üveget. Bizonytalanul integet, végül megtalálja a vállamat. Váll örül, engem megráz egy nagy sóhajtás. Tényleg nagy, hallom, hogy összekoccannak tőle a poharak a szekrényben. Az órára nézek, egy perc múlva hat. Szem becsuk, fej a vállon... Végre elkezdődhet a nap.