Látni és láttatni

A következő interjút Burger Barna fotográfussal készítettem. Első körben egy tisztán szakdolgozati interjúnak szántam,de láss csodát,sokkal több van benne. Kis érdekesség látás és láttatás lehetőségeiről, mindarról amit a fotós észrevesz.

Grecsó Krisztián. Fejős Éva. Rácz Zsuzsa. Nekem mint olvasónak három különböző írói karakter. Három hang. Önnek három arc, három egyéniség. Mit tapasztalt, mikor velük dolgozott?

       Haladjunk sorban, és kezdjük Krisztiánnal.  2004-ben mentem le hozzá Békéscsabára, ahol dolgozott és ott fotóztam, most pedig nem rég az Élet és Irodalom szerkesztőségében csináltam róla pár képet. A kettő között, nyilván hatalmas különbség van, hisz eltelt nyolc év. De ami számomra fotósként érdekes, az az, hogy Krisztián meg tudta tartani az őszinteségét,ebben nem változott. Az ő médiában látott arculatának a „kialakítása”, sok más szerzővel ellentétben, koránt sem annyira tudatos.  Ő azonos azzal az emberrel, akit akkor megismertem, és még, ha ő maga változott is, a fényképezőgéphez, és ehhez az egész önmegmutatáshoz, médiaszerepléshez való viszonya az ugyanolyan maradt. Számomra az önazonosság egy nagyon éles határvonalat jelent az emberek között, ugyanis megjelenítés szempontjából sem mindegy, hogy az, akit én le akarok fotózni, az önmaga tud-e maradni. Krisztián képes erre, egész egyszerűen azért, mert ő ilyen.  Ha együtt dolgozunk, akkor őt magát fotózom, és nem egy kialakított karaktert. Véleményem szerint ezért is kérdezik meg a médiában sok mindenről, ezért kérik ki a véleményét, mert nem szerepekhez igazodva beszél, hanem mindig azt mondja el, amit gondol.  Ugyanezt nem feltétlenül lehet elmondani azokról a szerzőkről, akik teljes tudatossággal építgetik az arculatukat, mert az ő esetükben már nem az lesz a fontos, hogy mit mondanak, hanem hogy hogyan mondják.  Fejős Éva például mindig helyzetből beszél. A regényíró Fejős Éva helyzetéből, még akkor is, amikor ő valahol épp újságíróként jelenik meg, például interjút készít valakivel, vagy riportot ír egy eseményről. Krisztián is megjelenik a különböző médiumokban mint regényíró, de ettől függetlenül, mikor mondjuk az Élet és Irodalomba ír, akkor ő nem egy regényíró, hanem egy teljesen autoriter személyiség. Rácz Zsuzsát, bár vele egyáltalán nem dolgoztam még együtt, nagyon érdekes jelenségnek tartom. Külső szemlélőként azt kell mondjam, hogy nagyon tudatosan, nagyon jól átgondolva építette fel ezt az egész őt körülvevő világot. Tulajdonképpen létrehozott egy brand-et, amiből ő igyekezett kivenni mindazt, ami benne volt, de nem akarta a végtelenségig vinni. 

        Miben más a közös munka egy olyan szerzővel, aki a korábban említett két írónőhöz hasonlóan tudatosan alakítja ki a maga írói arculatát?

      A már említett tudatosságból kifolyólag nagyon ügyelnek arra, hogy hol, és hogyan jelennek meg. Ők már a fotózás pillanatában befolyásolják azt, hogy milyen kép készüljön róluk, és elejétől a végéig határozottan kézben tartják a dolgokat. Vagyis, hogy melyik fotó jelenhet meg róluk, melyik nem, melyik az, ami igazolja a róluk kialakult képet, és melyik az, ami alapvetően talán valóságosabb, de mégsem jó, hisz szembe megy azzal, amit láttatni kívánnak. Példának említhetném megint Fejős Évát, de hasonló típus volt Tisza Kata is. Fotóztam az egyik könyvéhez, ahol az volt a koncepció, hogy őt, mint a helyes, fiatal, értelmiségi lányt kell megjeleníteni a képeken. Innentől kezdve ő egy póz felvételére van kényszerítve, én pedig arra, hogy segítsem őt ilyennek látszani. Sokszor egyébként nem annyira hiúsági kérdés ez az erős kontroll, mint inkább óvatosság. Előfordul, hogy valakivel készül egy interjú, ahhoz az adott újság fotósa csinál képeket, aztán az interjúalany kérésétől függetlenül lehet, hogy olyan kép jelenik meg róla, amit egyáltalán nem szeretne viszontlátni. Én alapvetően igyekszem tiszteletben tartani azt, akit fotózok, ezért jobban rám merik bízni magukat a közös munkák során. Elfogadják azt, ahogy én jónak gondolok egy képet főleg azért, mert meg is tudom indokolni, hogy azt a fotót, miért épp úgy szeretném elkészíteni. Ez a fajta együttműködés pedig nem túl gyakori napjainkban. Korábban már említettem Fejős Évát, nos, ő részben ugye azért igyekszik ennyire határozottan kézben tartani a dolgokat, mert újságírói és szerzői oldalról is ismeri ezt a helyzetet, és tudja, mire számíthat. 

-          Van olyan is, akit nem lehet megjeleníteni?

-      Persze természetesen. Van, akinek az egész arculatát a titokzatosság határozza meg, és akkor őt nem lehet fotózni, vagy csak nagyon szigorú szabályok szerint. A cél egyébként itt is ugyanaz, beszéljenek az emberről, foglalkozzanak vele, legyen valamiféle jellegzetessége, amiről be lehet azonosítani. Bartis Attila például nem engedi megjeleníteni magát, ő nagyon tudatosan és határozottan tol el magától minden ilyen maga-mutogatást. Bár ez az ő esetében nem annyira image-építés. Ő egyszerűen ilyen.

-       Másképp kell fotózni egy szerzőt, a könyve fülszövegéhez, és másképp egy egyszerű portréhoz?

-        A jelenlegi gazdasági helyzet, a média állapota sajnos egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy ez a kettő élesen különváljon. Előfordulhat, hogy egy adott esemény kapcsán fotózok egy szerzőt, akinek aztán megtetszik az egyik kép, és megbeszéljük, hogy akkor ő ezt használja a könyveinél is. Ellenpélda mondjuk, bár más generációhoz tartozik, Nádas Péter, akivel mostanában sokat dolgoztam együtt, hisz külföldön is jelentek meg a közelmúltban könyvei. Ezekhez csináltam róla egy fotót, és ő például határozottan kikötötte, nemzetközileg elismert szerzőként ezt meg is teheti, hogy róla csak ezt a fotót használhatják. Nyilván, ha interjú készül vele, akkor fényképezhetik, de a fordításban megjelenő műveiben, vagy a könyvekhez kapcsolódó bármilyen reklámban csak azt az egy képet használhatják. Szerintem fontos lenne, hogy a kiadók is, a szerzők is felismerjék ennek a jelentőségét, de nem gazdaságos, hogy külön fotóst tartsanak csak a könyvekkel kapcsolatos megjelenéseikhez, ezért nem is igazán foglalkoznak ezzel. Pont a fiatal írói generáció kezdi amúgy felismerni ennek a jelentőségét, hogy igenis számít az, hogy valaki, hogy néz ki, hogyan jelenik meg.

-                   Miért pont ők?

-          Mert ők azok, akik már azzal is sokkal tudatosabban foglalkoznak, hogy milyen képet alakítanak ki magukról a szerepléseik, különböző megjelenéseik által. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik az is, hogy a róluk készült fotókon, hogy néznek ki, különösen azokon, amik a könyveiket kísérik. Például, ha egy írónő a műveivel egy fiatalos attitűdöt képvisel, abba semmilyen szinten nem fér bele az öregedés, fotón sem. Neki, akkor a képeken is fiatalnak kell látszani. Számomra fotósként, borzasztóan érdekes lenne egyébként a hosszú távú folyamatok, a változások megörökítése, de nyilván ha más az igény, akkor ahhoz kell alkalmazkodni.

-          A magas irodalom – bestseller irodalom közötti feszültséggel az olvasó nyilván sűrűn szembesül, megjelenítőként Ön is találkozik ezzel az ellentéttel?

-          Nyilván tudja mindenki, hogy van az az irodalom, amit az irodalmárok is annak tartanak, meg hát van az az irodalom, ami kívül esik ezen, de hogy ez mennyire létező felállás, azzal én a könyvem készítése kapcsán szembesültem. 100 íróról szerettem volna portrét készíteni, és megmutattam a szerkesztőnek, hogy kikre gondoltam. Majd egy szerkesztő rávilágított, hogy ezt az egész rendszert koncentrikus körökként lehet elképzelni. Van egy nagyon szűk belső kör, amibe beletartozik tíz-tizenöt szerző, akik itthon is meghatározó egyéniségei az irodalomnak, külföldön is sikerült nevet szerezni maguknak ők alkotják ennek az úgynevezett magas irodalomnak is a magasabb részét. Aztán ezek a körök el kezdenek szélesedni, és az ember eljut a korábban már említett, a megjelenéseikre nagyon ügyelő, arculatukat nagyon tudatosan tervező szerzőkhöz, akiknél már nem annyira az lesz a fontos, hogy mit írnak, hanem hogy hogyan. Tehát, eljön az a pont, ahol az irodalom háttérbe szorul.

-          Az olvasónak fontos egyébként, hogy kit lát a könyvborító belső oldalán?

-          Persze, nagyon is fontos. Egyrészt egy nagyon erősen vizualizált világban élünk, ahol a közönség nagyon is igényli a láthatóságot. Másrészt pedig az emberek azért olvasnak, mert el akarnak valamit hinni, bele akarják helyettesíteni magukat abba az adott történetbe. Ez a fajta belehelyezkedés pedig sokkal könnyebb akkor, ha a szerző, akit lát, szimpatikus, és azonosítható a főszereplővel. Innentől kezdve összemosódik a szerző a regényével, amiről lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de attól még egy létező jelenség. Ez a média felelőssége is egyébként, hogy képes-e önállóan kezelni a szerzőt, vagy beszáll ebbe az összemosásba.

-          A szerzők használják a különböző médiumokat arra, hogy kialakítsák a maguk arculatát. Csupán eszköz ma már a média, vagy egy olyan közeg, ami akár önállóan is képes alakítani a szerzőkről kialakult képet?

-          Abszolút vissza tud hatni rájuk. Ez így volt húsz éve is, és így van ma is, csak a körülmények változtak. Érdemes megnézni, hogy húsz éve a klasszikus értelemben vett nyomtatott sajtónak milyen meghatározó véleményformáló ereje volt. Akár egy irodalmi folyóiratnak, akár egy Nők Lapjának nagyon komoly intellektuális súlya volt, és ha ott valaki jót – rosszat írt egy könyvről, az igenis nagy hatással volt az olvasók választására. Most itt az internet. Egy olyan felület, ahol millió és egy olyan oldalt talál az ember, ahol mások érdek nélkül nyilvánítanak véleményt egy – egy szerzőről. Sokkal alaposabban lehet tehát tájékozódni, és bizonyos ellentmondások sokkal inkább kiütköznek. Ugyanis, ha egy szerzőt pusztán az általa (is) kontrollált médiaszereplései alapján vizsgálunk, majd összevetjük mindezt azzal, amit a tulajdon olvasói fogalmaznak meg róla mondjuk a világhálón, akkor nagyon hamar fény derülhet arra, ha valaki teljesen más karakter akar lenni, mint amilyen valójában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a különböző fórumokat feltétlenül mértékadó, kritikai felületnek kell tekinteni, de semmi esetre sem elhanyagolhatóak.