Izzik Budapest. Lerohant minket a hőség,nem kopogtatott, nem
szólt, semmi előjáték. Döbbenetes, leigázó, izzasztó hőség. Persze én egy szót
sem szólok. Erre vártam. Ezért a pillanatért vacogtam át az őszt, a telet, azt
a hosszúra nyúlt és szürke „tavaszt”. Persze fanyalgás az mindig van. Mert
mégsem járja, hogy mondjuk Nőként lépek ki a lakásból,és mire
megérkezem……akárhova, már nem Nő vagyok.
Csak egy tépett tollú, ázott csirke (igen tudom majdnem tyúk,de addig is még
tyúkosodom,csirke). Nagy spórolás ez az összes kenceficékkel. Hiszen minek
felkenni,ha öt perc múlva egyetlen úrilányos kézmozdulattal foltosra kenem
magamon az egészet?! Egyszál lenge
játszós ruhámban kéne minden hová járni. Boltba, bulizni,
munkába,enni,inni,aludni… Mindent. Vagy csak pancsolni naphosszat. Ahhoz meg a
bikini is bőven elég.
Fővárosi tűzforróságba toppan be A Férfi. A férfias,
százszor megálmodott, százszor sírós éjszakákba elsutyorgott kívánság. Ilyet,
mint ő. Pont ilyet. Arcra, mosolyra, testre,hangra, foglalkozására nézve nekem
teremtetett. Kötekedést kéretik visszafogni, talán még nem tudja, de ha
elrendeltetett, hát akkor úgyis rájön. És igen, tudom én ezt anélkül, hogy
valaha egy szót is váltottunk volna. Válaszol a kérdéseimre igen. Péntek jó?
Jó. Mikor jó. Őszinte válasz,hogy neki bármikor, diplomatikus,hogy két műszak
között. Mert nekem kettő van. Amúgy három,mára kettő jut. Kettő között neki is
jó lesz.
Órahosszas válogatás. Kedvencszoknya reményvesztetten landol
a földön. Min is agyalok én? Hát a bkv-n töltött első perc után olyan az
egész,mintha fel sem vettem volna. Szegény,bánatos,forróságtól elgyengült
józanságom halkan emlékeztet, tán ő is tudja,hogy nyár van. Tán ő is sejti,hogy
nehéz Audrey Hepburnt játszani negyvenegy és fél fokban. Ugyan már. Marhaság
(józanság elmorzsol egy két könnycseppet,már megint letorkollták).
Tükör előtt állva testesülnek meg az előítéletek. Mind egy
szálig. Ő túl jó. Túl szép. Túl,túl,túl minden. Biztos tudja is. Biztos olyan
is. Biztos egy önelégült majom. Nem is egy majom. Legalább kettő. Kettő az
egyben. Akkor én most ennek öltözködöm? Minek? Ő már a csók utáni herceg, neki
én csak békalány. (Józanság már nem próbálkozik,érzi,hogy ez a meccs
elveszett). Lesz, ami lesz. Különben is.
Neki kell érdekesnek lenni,nem nekem. Munka szempontjából. Minden egyéb
szempontjából olyan érdekesnek kell lennem,hogy arra talán fokozat sincs.
Egy szoknya,egy trikó. Haj tarkóra kontyolva, eggyel kevésbé
fog szakadni rólam a víz. Próbálom eldönteni,villamoson imbolyogva, hogy a
hőségtől szédelgek-e, vagy a fáradtságtól. Próbálom felidézni az előre
kigondolt kérdéseket. Semmi nem jut eszembe. Miről fogunk beszélgetni? Betudná
a hőség által generált végzetes agylágyulásnak,ha arra kérném,hogy csak
üljön,én meg nézem? Talán. Vagy nem. Nem tudom. Állítólag ő is sokat van
mostanában napon. Na majd meglátjuk.
Ülök. Várom. Nagyon várom. Dafke se nézek fel,ha nyílik az
ajtó. Találjon meg engem. Egy szem nő vagyok a cukrászsütemények illatától dús
levegőjű kávéházban, ha így nem ismer fel, akkor nem is olyan jó pasi. Sőt.
Hív,hogy késik. Elcsodálkozom. Nem sokkal korábban még abban
is biztos voltam,hogy elfelejtette. Most meg elnézést kér telefonban. Ismerősen
szól a hangja. Valakiére emlékeztet,percekig jár az agyam,újra pörgetek
szavakat, a sok forgatástól kezdenek értelmetlenül csengeni, mire végre
rájövök. M-nek is ilyen. Ő is ebben a nyugodt,mély tónusban kommunikál. Nem
összekeverhető igazából. De meg tudnának zavarni. M is egy csoda. Nem konkrétan
az én csodám,de állandó csodálatomat élvezi.
Érkezik. Honnan tudom,ha nem néztem fel? Tudom. Ki más
járkálna körbe,körbe tanácstalanul? Látszik ,hogy nem nézett meg fészbúkon.
Küönben tudná. Hogy a karmikus vonzásról már ne is szóljak.
Végre odatalál. Puszi az orcákra, be sem mutatkozunk.
Beszéltünk tán már háromszor is telefonon, ismerjük egymást. Nyilván. Az
emeletre hozza a kávémat, nem is értem. Majd én hozom. Majd én segítek. Ilyen
szavak bukfenceznek ki a száján. Az enyémen meg majdnem az,hogy „ez most
komoly?”. Szerencsére az én szavaim gyengék talajtornából. A nyelvem hegyén
maradnak.
Ülünk,nézünk,kérdezem, válaszol. Először röviden. Aztán már
egész mondatokban. Aztán hosszan. Egyre hosszabban. Végül már nem válaszol.
Beszél. Józanság kábán felemeli a fejét. Nocsak. Mintha valami ismerőset
hallana. Az előítéletek csöndben sisteregnek. Nem,csak nem azt mondja,amit
hallani szeretnénk. Csak nem úgy viselkedik,ahogy elképzeltük. Más. Nagyon más.
Nem is értjük. Mármint az előítéletek meg én. Hogy lehet ez? Józanság egyre
jobban kárörvend. A buliba meghívja régi ismerősét Optimizmust is. Nem mindig
jönnek ki egymással,de most erős az ellen,fel kell lépni ellenük. Határozottan.
Optimistán. Lelkesen. Ha nem vigyázok… eltátom a számat. Még jó,hogy azt
kérdezem,amit kérdezni akarok,és nem azt,hogy ez most komoly,vagy csak
szórakozol? Bámulok. Férfi, aki élvezi,
hogy vannak határok. Férfi,aki olyan egyszerűen megmagyaráz mindent. Férfi olyan,amilyennek
lennie kell. Hibázni szabad szerinte. Ez a szabadság. Hogy jogunkban áll. Nem
rágódni rajta viszont kötelesség. Különben lemaradsz. Ha még sokat pillogsz
hátra. Jó tanítványa lennék. Nem pillogok csak előre. Rá. Még mindig nem értem.
Fizetésnél diszkrét kézmozdulattal int. Tegyem el a
kispirost. A vendége voltam. Elhaló köszönöm bukik ki a számon. Csak megy az a
bukfenc. Megnyugodtam.
Elpilledve sétálok a Körúton. Tele van a fejem vele. Józanság mellém szegődik. Együtt választunk
fagyit. Oldalba bök.
- - Na, milyen volt?
- - Hagyjál…
- - Naaaaaaaaaaaaa- kárörvendő kis dög.
- - Jól van na… - megvonom a vállam és belekanalazok
a vakítóan fehérlő bodzás gombócba.
- - Igazam van?
- - Nem mindig.
- - Na,de most?
- - Most igen.
- - Tehát vannak?
- - Tehát vannak.
- - Mondd ki rendesen. Kérlek.
- - Vannak. Vannak csodálatos Férfiak.
