Már az ajtón való bejutás is komoly lelki tehernek tűnt.
Pedig már százszor,ezereszer léptem be ezen a zöldre mázolt ajtón, ismertem a
hangokat,az illatokat,az embereket… Tudtam, mi hol van,mik a szokások, hogy
kell viselkedni, köszönni… Azért most mégis nagyon féltem. Mert ez a belépés
most azt jelentette, hogy kívülállóból belső emberré kell válnom, és ha
valamiben,hát abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű feladat. És nem is
fogják megkönnyíteni. De,ha sikerül,ha meg tudom csinálni,ha kiderül,hogy képes
vagyok rá, akkor …
… akkor, ahogy
Apa mondta, lesz egy hely,ahova mindig tartozom majd. Akkor is,ha már
abbahagytam. Akkor is,ha majd csak nézem az egészet. Akkor lesz egy olyan
állandó kapcsolódási pontom a világban. Bárhova menjek is. A bárhovát pedig
szószerint értette. A világon mindenhol érteni fogják,hogy mit mondok, mit
csinálok, mindenütt ismerős leszek, nem baj,ha sosem láttak korábban.
Hajnalban jöttem
rá,hogy mennyire igaza volt.
Negyed hatkor
csak abban voltam egészen biztos,hogy pocsék zene szól a rádióból. Na meg
abban,hogy képtelen vagyok felkelni. Felkelni,és elkövetni minden mást utána.
Nem,nem kizárt. Nem muszáj. Nem áll ott senki,hogy számonkérje rajtam,ha nem
megyek. Nincs kényszerítés,visszaalhatok. Lemászok a galériáról,kikapcsolhatom
a rádiót,és visszafekhetek. De,ha már lementem…Akkor akár fel is öltözhetek. El
is indulhatok. Felszállhatok a négyeshatosra, figyelhetem az embereket, és
Sadeval a fülemben igazán utazhatok néhány megállót. Szám szerint kettőt a
Nyugatitól.
És,ha már ott
vagyok… besétálhatok a Hajósig.
Nem tudom,ki ül
a pénztárban, fogalmam sincs,hogy ki a kabinos néni. De az illatot ismerem. Ezt
a párás,klóros levegőt bárhol,bármikor be tudom azonosítani. Tudom, hogy kell
úgy pakolni az icipici szekrényekben,hogy minden beférjen, hogy a papucsomat
már kint le kell venni. Nem azért,mert ki van írva. Csak,mert így illik. Mert
piszkos talpú lábbelivel nem járkáljuk össze az öltöző kövét.
Átöltözni,
sapkát venni, szembesülni azzal a kialvatlan szemű ufóval,aki korábban én
voltam. Tudni, hogy az első csobbanás pokoli lesz,és nagyon hideg. Tudni, hogy
az első ötszáz méter után a halálomat fogom kívánni. Aztán mégis ugrani.
Beindulnak a régi reflexek. Egy-két-há levegő jobbra. Egy-két-há levegő balra.
Alhasból indul az egész spicc,végig a combon, a vádlimon,egészen a lábfejemig.
Forduló,siklás,egykéthá… Hallom a sípszót a másik medence felől. Az első adag
négyszer négyszáz… Milyen ismerős. Mintha nekem is mondták volna, minha nem is
én lettem volna,de mégis ismerem. Négyszáz után,mekkora megváltás a tízszer
ötven. És nekik milyen sok van még odáig. Én ezeröt után kiszállok. Háromszor
ötszáz kellett,hogy elmúljon az ólmosság a tagjaimból,és jól essen az úszás.
Reflex szerűen húzom le a sapkát, pihegve állok be a zuhany alá. Csak a
csacsogás hiányzik. A többiek. Biztos,ami biztos áthajolok a szomszéd
zuhanyzóba,de nincs ott senki. A lányok sincsenek. Kár.
A klór szaga
egész napra beleeszi magát a hajamba, a bőröm még hosszas kenegetés után is
száraznak tűnik. Rég volt ilyen,de nem zavar. Ismerős. Ismerős a zsibbadás is a
vádlimban,és az a jóleső kitisztultság is a fejemben. Vízben lenni tényleg
olyan,mintha átmosnák az embert. Ezt az egyet még a leggyilkosabb edzésekben is
szerettem. A test akkora fegyelmet-figyelmet kívánt, hogy nem gondolhattam
másra. Nagy guruk is megirigyelhetnék ezt a boldog gondolatnélküliséget.
Hazamegyek a
Szigetről,mégis olyan,mintha otthonról indulnék el. Ha még várnék egy kicsit,
biztos felbukkantak volna ismerősök,vagy olyanok,akik ismerik azokat,akiket én
ismerek. Akikkel közösek a sztorik, az élmények,akik értik,mit beszélek.
Apának igaza
volt. Aki egyszer lement az uszodába, az utána bárhol járjon is, mindig otthon
lesz a medence mellett. Nem tudom,ő emlékszik-e még,de egyszer azt mondta, ha
külföldön kéne élnie, első alkalommal biztosan lemenne az ottani usziba,mert
biztosan találkozna ismerősökkel. Sőt… talán egriekkel is J.
Hat év alatt
nekem is sikerült elérni, hogy mindenhol legyen a világon egy kicsi otthon.
Ötven méter legalább. Az összes pokolba kívánt edzéssel, vesztett meccsel, és
öltözői balhéval együtt is, sosem fogom bánni,hogy majdnem tíz évvel ezelőtt
lementem az első edzésre a nyitott uszodába. Második családot választani
magamnak.
Nem lehet erről többet írni úgy,hogy az a giccs határán kívül
maradjon,talán már így is túlmentünk rajta. És,aki ezt nem próbálta,az talán
nem is érti ezt a másfél oldalt. Tőlük most elnézést kérek. Ez a pár sor most
Nekünk szólt. Nekünk,akik tudjuk mi az az ötös, a kiszorító, a kihagyó, a
svédcsavar, a Hajós,a Komi, a Csaszi és a többi… Ez egy kicsi köszönöm tőlem,
egyszerűen mindenért. 
