- De a kávé...?
- Nélkülünk nem lesz kész? Na, üljél már lefelé, kitaláltam, hogy oldjuk meg a helyzetedet. Figyelj rám.
Összpontosítottam, már amennyire három alvással töltött óra lehetővé tette, de egyelőre azon járt az agyam, vajon miként lehet az,hogy mialatt én még mindig csak alapvető funkciók ellátására vagyok képes, ő már egy komplett tervet kovácsolt a problémáim megoldására? Amint belekezdett a mesélésbe tudtam, hogy a rám vonatkozó lényegi részhez úgy kb. húsz perc múlva fogunk elérni, hát intettem neki, hogy folytassa csak, én kimegyek a fürdőszobába összekapni magam. Alapos gyanúm szerint fel sem tűnt neki, hogy kimentem, mert ugyan azzal az ellenállhatatlan lelkesedéssel magyarázott, mint egy perccel korábban, mikor még ott ültem vele szemben. Nyitva hagytam a fürdő ajtaját, mialatt ő otthonosan tett vett nálam. Széthagyott dolgokat kapkodott össze a földről, berakta a szekrénybe a ruhákat, és egy lélegzetvételnyi szünet nem sok, annyit sem tartott. Halványan kezdett körvonalazódni az elmélet, miszerint nekem valamilyen ezoterikus közbenjárásra lenne szükségem. Ettől az ötlettől csak egy dolgot találtam ijesztőbbnek: a saját tükörképemet. Színtelen bőr, elmázolt szemfesték, meg egy nagy bozont, ami valamikor a hajam volt, most már leginkább csak egy nagy kupac akármi. Elnézve ezt az absztarkt festményre emlékeztető összképet arra jutottam, hogy talán már tényleg csak egy boszorkány segíthet. Ideiglenesen meg jó lesz egy fésű is. Némileg rendszerezettebben,de még mindig darabajaimra hullva visszaültem a heverő sarkába. Tíz perc alatt rendbe rakta a szobát, behozta a kávét, és úgy suhant jobbra balra, mint valami szőke tündér, piros ruhában. Engem alapvetően halálra idegesítenek a hozzá hasonló hiperaktív emberek. Mert egyszerűen mindig van megoldás a tarsolyukban. Némi jóleső önsajnálatra sosincs sansz mellettük. Egyszerűen lehetetlen. Ez a vitalitás pillanatok alatt az agyamra tud ám menni, de ha ő csinálta sosem zavart. Tudtam amúgy miért... Ezek az örökké vibráló, überoptimista fazonok, egy idő után el szokták várni, hogy rám is átragadjon valami a lendületükből,aztán ha bedől a terv sértődötten továbbállnak. Ő nem. Meggyőződése volt, hogy a pörgése kettőnknek is bőven elég, fáradtabb pillanataimban ráadásul hagytam,hogy kezébe vegye az irányítást, mostanában sok ilyen pillanatom volt, ő meg mi tagadás, imádta ezt. Annyi megvalósításra váró ötlet cirkulált benne, hogy odavolt, ha talált valakit, aki hagyta, hogy a megvalósítás alanyává tegye. Én is hagytam. Nem mindig, néhány hónapja még hevesen ellenálltam, teszem hozzá, teljesen jogosan, mert elintéztem a dolgaimat, de újabban igencsak rámfért a dirigálás. Utálom beismerni,de ettől még így van. Vegetálok mint valami egyszerű növény. Alszom,eszem,fotoszintetizálok és alszom egy kicsit. Kis víz, kis fény...egész jól elvagyok. Nyilván nem mehet ez így tovább,de de mint megtudom itt jön a képbe a boszorkány, mindjárt helyreteszi a dolgaimat.
- Fekete macskája is van? Mert akkor nem megyek el hozzá! Tudod,hogy...
-...allergiás vagy a macskaszőrre. Én meg a hülyeségedre. Elmész, nincs hiszti. Illetve nem mész, viszlek.
- Ettől majd minden megoldódik?
- Frászt! De kezdésnek jó lesz.
- Mikor?
A kávéscsésze fölött rápillantott az órájára:
- Egy óra múlva. Úgyhogy értékelném, ha felvennél valami emberszabásút. Ne érts félre, semmi bajom a takarítós szerkóddal, csak ne gyere benne emberek közé. Tempó, tempó, Budára megyünk, és a hídon tuti dugó lesz.
A kocsija felé tartva elgondolkodtam rajta, hogy tényleg szükségem van-e erre az egészre? Sütött a nap, az évben először éreztem, hogy a fényének ereje is van. Melegsége. Ez volt az az első tavaszi nap, mikor a széltől már nem csordul ki a könnyem, mert nem is szél inkább szellő. Mikor az ég már nem olyan mosogatólé szürke, hanem valóban kék. Mikor a levegőnek illata van. Nem az a csípős hideg-szag, hanem valami minden élettel megtöltött illat. Valamiféle esszencia.
- Menjünk gyalog!
- Eszeden vagy? Látod mi van a lábamon?
Lepillantottam a tőlem kapott magassarkúra, aztán feltoltam a napszemüvegemet, és a gyakori bőgicséléstől bedagadt szemeimre mutattam.
- Jól van, jól van... a táskáid tényleg ütik a topánkáimat.
Útközben vettünk egy újabb kávét, beszélgettünk, úgy mint régen. Filmről. Zenéről. A pasiról... csak ámultam. Miközben én a múltamat sirattam, hozzá beállított Pasi. Bocsánat. Nem jól mondom. A Férfi. Mérges lettem magamra, hogy észre sem vettem. Ahogy az elmúlt két hónapban semmit sem vettem észre azon kívül, hogy milyen rossz nekem. Álltunk a zebránál, és valami naiv lelkesedés kezdett fészkelődni bennem, jól estek a napsugarak, és szinte éreztem, hogy a vérem megfáradt bordója élénk pirossá változik.
- Jó ötlet volt ez a séta, egész emberi színe lett a képednek.
A lábunkat lejártuk, mire elértük a boszorkány kastélyát. Emeletes kastély, legfelülső emeletének, legeldugottabb sarkában, rácsos ajtó mögé rejtve élt egy törékeny barna nő. Hatalmas barna szemekkel nézett rám, és mindenttudóan elmosolyodott, mikor meglátta „bájos kísérőmet”.
- Hát elhoztad?
- Megmondtam,nem?
- Kerülj beljebb. Te kint maradsz! - rémülten hátrapillantottam,hát én ezt egyedül nem merem.... - Ma csak veled kell foglalkoznom. Gyere csak.
A lakás tele volt füstölő, és tea illatával, meg nyugalommal. Ami engem már csak azért is nagyon meglepett, mert én a sajátomat úgy feltöltöttem rémülettel, és idegességgel, hogy már el sem tudtam képzelni más milyet. Mialatt a teát készítette, alaposabban szemügyre vettem a házigazdámat. Elegáns volt. Minden gesztusában. Finom, puha, nőies mozdulatokkal tett-vett és egy szót sem szólt hozzám. De mikor bögrékkel a kezében rám mosolygott, átfutott rajtam a gondolat: talán mégis itt van elrejtve a megoldás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése