Spíler

Hetente egy két alkalommal, csak fájdalmasan későn végzek a munkával. Nem mintha nem szeretném, nem mintha nehezemre esne, de este tízkor már minden komolyabb koncentrációt igénylő feladattól ráz a hideg (és akkor hol van még ugye a vizsgaidőszak). Viszont ezeknek az estéknek is megvan a maguk tagadhatatlan bája. Egyszer majd talán azt is leírom, milyen lélekmelengető érzés, az egész esté zsizsegés után, hazaérni a csöndbe, és nyugalomba, de most valami egész másról szeretnék szólni.

Kőbányáról a belvárosba aránylag hosszú út vezet, ráadásul azon ritka utak közé tartozik, melyek esetében nem érvényesül a népszerű mondás, hogy igazán az út a fontos nem a végállomás. Kérem szépen, ha az ember január közepén, szeretne Kőbányáról eljutni a Deák térre, akkor igenis a végállomás fontos, nem a fagyhalál ígéretével kecsegtető húsz-huszonöt percnyi robogás. Bár kétség kívül lehet nagyon izgalmas jelenségekkel találkozni útközben. Szóval megérkezni a belvárosba, az még repkedő mínuszok között is vérpezsdítő élmény. Tudom, most nem egy ismerősöm fogja azt mondani, hogy Pestet képtelen elviselni, a forgalmat, a büdöset (jó a büdös, tényleg NAGYON büdös tud lenni), a sok embert, a zajt és így tovább, és ha már muszáj a fővárost választani, akkor jöjjön valami külsőbb kerület, én viszont nagyon, de nagyon szeretem ezt a zajos, színes, mozgalmas világot. Biztos eljön az a nap is, mikor ráunok, ígérem, arról is be fogok számolni. Visszatérni a belvárosba tehát nem csak azért felemelő érzés, mert ott a tudat, hogy már csak néhány lépés választ el az ágyamtól, hanem azért is, mert tudom, hogy ha a választásom mégsem az ágyamra esne, bőven van miből válogatni. Nem, nem másik ágyra gondolok, hanem arra a rengeteg kocsmára, bárra, pubra, wine barra (nem fogom a borozó szót használni, mert számomra egészen mást jelent, mint ezek a helyek) és étteremre, amelyek közül választhatok, ha úgy döntenék, hogy most kivételesen később kezdődjön a szépítő alvás.

A belvárosban töltött lassan három év alatt, volt alkalmam nem egy helyet tesztelni. Ezek között vannak jók és rosszabbak, olyanok, amikhez remek esték emlékei kötődnek, és persze akadnak olyan zenéstáncosmulatók is, amelyekhez az első találkozás után nem tértem vissza többet.  Álljon hát itt néhány emlékezetes este krónikája, kis nosztalgiával, kis helyajánlással, kis ezzel, kis azzal.

A múlt csütörtök kivételesen korán véget ért, már ami a munkát illeti, fél nyolckor már le is tehettem a lantot, és bár a barátnői agitáció már délután elkezdődött, ez volt az az este, amit szigorúan a kanapémmal, és egy jó filmmel kettesben akartam eltölteni. Hosszú, és tempós hét állt már addigra mögöttem, nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy törölközőbe bugyolálva toporogjak a komódom előtt, hiszen nincs egy rongyom, amit felvegyek… Fájt a fejem, és úgy éreztem, annyira fáradt vagyok, hogy az arcomon már a csoda sem segíthet, az én hiányos sminktudásom meg pláne nem. Aztán láss csodát, evés közben, megjött az étvágy is, hazafelé tartva ugyanis, annyi jókedvű, szórakozó fiatalt láttam, hogy egyből feltámadt bennem a mehetnék, ráadásul Anitát sem akartam cserbenhagyni, hiszen már délután négytől tervezte, hogy megyünk este valahová (hiába, na, vészhelyzetben nagyon bajtársias tudok lenni). Igazi: beülünk valahova, aztán majd meglátjuk, mi legyen estének néztünk elébe… Általában ugye ezek az alkalmak, nagy kollektív unatkozásba torkollanak, vagy hajnalig tartó tánccal végződnek. Na, mi valahol a kettő között félúton fejeztük be az egészet, de térjünk vissza egyelőre oda, hogy elkezdtük.

A csütörtök estét, mint olyat tehát egy szerettük volna egy olyan helyen nyitni, ami alapvetően az iszogatásról-beszélgetésről szól, de adott esetben meg tudja hozni az ember kedvét ahhoz is, hogy belehúzzon az éjszakába, és meg se álljon a pulton-táncolás haladó fokozatáig. Mi a Spílert választottuk részben kényelmi okokból (villám gyorsan át tudok sétálni otthonról J ), másrészt pedig, mert itt még nem jártunk, végül pedig azért, mert arról, hogy Spíler, nekem személy szerint a Rock’n’Rolla című film magyar címadása jut eszembe, a filmről pedig Gerald Buttler. És, ha az ember lánya egy hely kapcsán Gerald Buttlerre asszociál, az azért nem rossz ajánlólevél. Kivéve, ha valakinek nem esete a fiatalember, akkor kifejezetten hátrányos, és akkor inkább gondoljon valaki másra. Na, szóval. A hely logójáról nekem a manhattani ír bevándorlók ugrottak be első ránézésre, és be kell, valljam, odavagyok ezért az ír-amerikai világért, amiben minden vörös téglával van kirakva, whiskeyben pácolódott, és amiben a nadrágtartót és fehér inget viselő férfiak hanyagul a földre dobják a cigi csikket. A Spílerben ugyan senki nem dobált csikkeket a földre, de máris kaptak egy jó pontot tőlem, hiszen az egész atmoszférával, stílussal megvettek maguknak. Hiszen egy olyan közeg hangulatát idézték fel, amit nagyon nagyon szeretek. Gyere hozzánk, mert a pasik csibészek, a nők csinosak, az italok finomak, a kaja pedig egyszerű, de ízletes. És még a zene is jó. Őszintén, ki tudna/akarna ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Lévén, hogy mi nem tudtunk, le is ültünk egy kétszemélyes asztalhoz. A hely elrendezése egyébként tetszetős. Van egy kisebb és egy nagyobb terasz, látványkonyha, pultból mindjárt kettő, hangulatos farakások a hátsó traktusban, és egymáshoz aránylag közel elhelyezett asztalok, amik ugyan maximálisan passzolnak a hely jellegéhez, de nem feltétlenül szerencsés, ha az ember túl közel ül a szomszéd asztalhoz. Főleg, ha a szomszédhoz vendég érkezik, aki nem ül le, csak két percre marad, majd a két percből tíz lesz, és neked folyton azzal a vizuális élménnyel kell megbirkóznod, hogy az élénken gesztikuláló alkalmi vendég feneke rálóg az asztalodra. Ezzel együtt a dizájnt sikerült eltalálni. Passzolt az én fiktív ír világomhoz, és mégsem éreztem azt, hogy egy olyan díszletben ülök, ahol igazából minden papírmaséból van, és amint vége a forgatásnak el is pakolják az egészet.

Ha már a hangulatteremtésnél tartunk, meg kell, dicsérjem a zeneválasztást. Nem a rádió szólt, nem is valami jellegtelen kamu-jazz… Kezdésnek a legeslegjobb soul, r’n’b dalok voltak, minden, amit jó értelemben véve feketezenének hívunk. Say a Little Prayer For You Aretha Franklintől, All Green – Can’t Get Next To You, a klasszikus Man’s world… szóval minden, ami fülnek ingere, aztán később bedobtak néhány kortárs pop-rock darabot is, de azok közül is inkább a minőséget. Szóval nem volt nehéz hangulatba kerülni.

Ami a kínálatot illeti. A hely alapvetően sörre specializálódott, legalábbis ezt vagyok kénytelen megállapítani, az alapján, hogy az itallapon számos különféle sörkülönlegesség szerepel. Nekem a sör-szakkifejezések ránézésre nem sokat mondanak, és okosabb most sem lettem, lévén, hogy bort ittam, de érdemes a felszolgálók segítségét kérni, ha valaki ínyenckedni szeretne. A na akkor toljunk egy korsó borsodit gondolatmenetet, pedig ma estére inkább felejtse el mindenki, és próbáljon ki valami újat. Ha már a bort emlegettem, a borválaszték aránylag szűkre szabott, ami nem probléma, hiszen alapvetően nem egy bor centrikus helyről beszélünk, amit viszont kínálnak az minőségi. A balatoni borvidék szerelmesinek van Figula, aki csak az ízéért kóstolna, választhatja Miklós Csabit, az egri leánykák/legények, meg ízlésüktől függően koccinthatnak Bolyki Jani vagy Lőrincz Gyuri boraival. A koktélkínálat is szimpatikus volt, ugyanis bár megtaláltam rajta a klasszikusokat is, az volt a benyomásom, hogy noha nem koktélbárban vagyok, mégis igyekeznek helyi specialitásokat kitalálni, de mint ahogy azt a koktéllista alján meg is jegyzik, igény szerint bármit elkészítenek. Koktéloknál maradva, hogy szó is érje a ház elejét, nem ártana, ha a felszolgálók tisztában lennének azzal, hogy miben mi van, már arra az esetre, ha vendég érdeklődik. Mi például megtettük, és ahhoz képest elég sokat kellett várnunk a válaszra, hogy csak annyit kérdeztünk miből áll a Pssszzzt…! fantázianevet viselő ital. Ezután már csak arra lettünk volna kíváncsiak, hogy a Cosmopolitan dark edition,miben különbözik a sima Cosmopolitantől. Mivel újabb perceken át tartó várakozás árán deríthettünk volna csak fényt a titokra, ott maradtunk tudatlanul, már ami a cosmo koktél sötét oldalát illeti.

Az étlap első ránézésre igazi bisztró étlap, mártogatós, kenegetős előételekkel,burgerekkel, és persze steak-kel, az amerikai hagyományoknak megfelelően. Erről az oldalról mi most nem rendeltünk semmit, de az orrunk előtt sétáltatott hamburgerek határozottan ígéretesnek tűntek, úgyhogy nem kétség, legközelebb ezekkel is teszünk egy próbát.

A hely tehát első nekifutásra elég jól vizsgázott nálam tízből hét pontot kap, a maradék háromból egy a felszolgálói talpraesettségnek, vagyis inkább a hiányának szól, kettő pedig a rutintalanságomnak, hiszen még nem próbáltam mindent. Ígéretes kezdés mindenesetre.

What I Miss About Me

Van egy nagyon remek Katie Melua dal. Illetve nem egy remek dala van, de ezt különösen szeretem. What I miss about you a címe, vagyis Amit hiányolok belőled. Nem feltétlenül kritika, hanem az az érzés, amit az ember egy kapcsolat végén érez. Mikor kicsit haloványabban látod az elmúlt idők rossz pillanatait, és hajlamos vagy csak arra gondolni, hogy mennyi klassz pillanatotok volt,mennyi minden hiányzik a másikból, a közös életetekből. 

Erről énekel Katie is. Hogy hiányzik a közös reggeli kávézás, hiányzik, hogy együtt várjanak a buszra reggel, hiányzik egy csomó minden. Aztán a dal végére elér oda,hogy igen, rossz,hogy mindez már nincs. De amikor társaságban a srác, mindig az ő kárára sütött el poénokat az nem hiányzik. És az sem  hiányzik, hogy kicsinek és értéktelennek érezze magát mellette. És egyáltalán, így már ez a kapcsolat sem hiányzik.

Mikor egész nap rohangáltam, mint a mérgezett egér, jó úgy hazaérni, hogy a lakásban csönd van, és senki nem piszkál. És leülhetek pihegni a kanapéra, és telhetnek el órák úgy, hogy csak a saját lélegzetemet hallom. 

Jó, hogy senkit nem zavar, ha a délelőttöt pizsamában töltöm, csak azért, mert ráérek. 

Jó, hogy tudom, ha valamit A-helyre raktam le, az reggel is ott lesz. 

Jó, hogy csak a saját bolondériáimmal kell együtt élnem.  

Jó, hogy erre az icipici területre, nem kell még egy élet minden apró-nagyobb hozadékát bezsúfolnom. 

Jó, hogy ez az enyém, és itt én vagyok én. 

De, mikor egy rohangálós, fáradt nap után hazaérek, és nincs senki, akivel beszélgethetnék, az nem jó. 

Ahogy az sem, hogy egyedül kell nevetnem a filmeken. És sírnom is. És egyáltalán mindent. 

Nem tudok kire szépen nézni, hogy ugyan csináljon már nekem egy teát, mert létezni is fáradt vagyok, cserébe reggel ágyba viszem a kávét. 

Félnem is egyedül kell. Az sem jó. 

Az otthonnak csak én illata van. Ha haza megyek, Eger-haza, akkor mindhármunkat érzem a lakásban. Függetlenül attól, hogy hányan vagyunk jelen. Ha belépek az RS7-be csak magamat érzem. Az én illatomat, az én lelkemet, az én örömömet, az én bánatomat. Nincs meglepetés,  minden olyan, amilyennek ott hagytam.

Egyedül lenni kényelmes. Egyedül lenni sokszor praktikus. Egyedül lenni nehéz.  Egyedül lenni félelmetes. Egyedül lenni, minden látszat ellenére,borzasztó összetett dolog. 

Egy csipetnyi Grecsóság

                               Mit a véleményed a kultúra médiajelenlétéről? Van ilyen egyáltalán? 

     Van persze, csak sokkal érdekesebbé lehetne tenni.  Nem azzal van a gond, hogy kap-e helyet a médiában, mert szerintem kap, hanem azzal, hogy miként tálalják. Vagy túl komolyan veszik, és akkor azért nem foglalkoznak vele a nézők, vagy nagyon leegyszerűsítik, akkor meg kikérik maguknak, hogy hülyének nézzék őket, amiben megjegyzem, igazuk van. Meg kellene találni egyfajta arany középutat, ebben még fejlődhetnénk. Ha érdekesebb lesz a tálalás, nagyobb lesz az érdeklődés is.

         Személyes benyomásom szerint, a férfiírók nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, mint a női szerzők, nagyobb szabadsággal mozoghatnak a műfajok között, anélkül, hogy a kritika ítéletétől kéne tartaniuk. Te mint szabadon mozgó férfi író,hogy látod ezt?

Szerintem ez sokkal inkább társadalmi, semmint irodalmi jelenség. Ha körül nézel, láthatod, hogy a férfiak inkább megkapnak magasabb pozíciókat, jobb fizetést és így tovább… A nők hátrányban vannak nagyon sok mindenben. Kissé nyers példa, de még egy olyan abszolút női terepen is, mint mondjuk egy nőgyógyász rendelője. Elmegy egyedül, és szinte semmibe veszik. Elmegy a férjével és máris más a megítélése. Nagyobb a becsülete. Ezzel együtt szerintem számukra, mármint az írónők számára is kiterjeszthető a mozgástér, nem kell feltétlen hagyniuk, hogy beskatulyázzák őket, de az biztos, hogy sokkal többet kell ezért küzdeniük.

    

    Egy másik ellentát-pár: magas-irodalom kontra bestseller irodalom. Miért a feszültség? 

      Rossznak tartom a közelítést. A probléma egyébként létezik, kár lenne tagadni, de szerintem ott mennek   félre a dolgok, hogy sokszor már műfaj alapján eldöntik, hogy egy – egy szerző műve egyszerűen nem lehet eléggé színvonalas. Pedig mindenről lehet jól írni. Nem a műfaj alapján kéne tehát dönteni a minőségről, hanem a minőségnek kéne meghatároznia a műfajokat, mindegyiket kivétel nélkül. Ez egyfajta velünk élő sznobizmus, nehéz elszakadni tőle, pedig nagyon le lehetne egyszerűsíteni a dolgokat: van jó könyv, és van rossz könyv. Ennyi.

    Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, mit gondolsz, Neked miért szabad az átjárás? Kirándulsz műfajokon, orgánumokon keresztül, és sem a közönséged sem a kritikusok nem fordulnak el tőled.

     Azt hiszem azért, mert ugyan szoktam műfajt váltani, de hangnemet soha. Illetve abban az értelemben persze váltok, hogy másképp beszél az ember aktuálpolitikáról, és másképp mondjuk a gyerekkoráról, megint másképp a szerelmeiről, de annyiban mégis mindig ugyanaz, hogy ez az egész az én hangomon szólal meg, az én mindenkori véleményemet tükrözi. Nem szoktam igazodni ahhoz, hogy most egyik lap keres meg akkor ezt mondom, most a másik akkor azt. Nem kérdeztem rá például, hogy miért épp az én véleményemre kíváncsiak azzal kapcsolatban, hogy milyen is a jó nő. Megkérdeztek és elmondtam a véleményemet. De, ha a konditeremben kérdeznek meg, ott is ezt fogom mondani. Ha a Nők Lapja újságírója kérdez, neki is ez lesz a válaszom. Egyszerűen azért, mert én így gondolom. Elmondom, ha kell százszor is, ugyanazt és remélem, hogy elfogadják tőlem. Egyelőre úgy tűnik igen.

Fontosnak tartod, hogy egy szerző tudatosan alakítsa ki a maga arculatát, karakterének jellegzetességeit? Vagy a művei által előbb-utóbb úgyis beazonosíthatóvá válik?

Azt tartom fontosnak, hogy egy szerző hiteles legyen. Amiről az előbb is beszéltem. Ne váltogassa az egyéniségeit, és arra a közönség előbb-utóbb reagál. Ha úgy tetszik, beazonosítja arról, hogy ez egy hiteles ember. Fontos dolog ez, és meghatározó folyamatokat tud elindítani.

      Megválogatod egyébként, hogy milyen médiumokban szerepelsz? Van olyan orgánum, ahol – bármilyen okból – nem vállalna szereplést?

Magyar Hírlap, Echo Tv ez az a két fórum, ahol jelen állás szerint biztos, hogy nem állnék ki semmilyen apropóból. De idetartozik egyébként, mindenféle szélsőséges orgánum. Elveim ellen való dolgokat képviselnek, ezért semmilyen formában nem adom a nevem a produkcióikhoz. Igaz, nem is kérik, hogy tegyem. Az elveimmel együtt nemkívánatos személy vagyok számukra. Nem is baj, ennek örülök

    Mostanában egyre fontosabb kérdés a művészek, közéleti személyiségek körében a társadalmi szerepvállalás. Te például fontosnak tartod, hogy egy szerző az irodalmon túli dolgokkal kapcsolatban is vállalja a véleményét, vagy elég, ha „csak” író marad?

Nem hiszem, hogy egy író esetében el kéne feledkezni arról, hogy ő egyúttal magánember is, akinek véleménye, elképzelései vannak. Az már más kérdés, hogy nem biztos, hogy ki akar, ki tud állni velük a nyilvánosság elé, erőltetni nem szabad semmit. De, ha jól tud „szerepelni”, akkor miért ne. Ráadásul olyan időket élünk, amikor nekünk írástudóknak óriási felelősség nyomja a vállunkat, hogy kiálljunk azokért, akik esetleg nem tudják hallatni a hangjukat. Én is ezt teszem, ha úgy látom, hogy a fórum, ahol szerepelhetek alkalmas erre. Biztos vannak olyan békés idők is, amikor egy írónak egyebet sem kell tennie, csak írogatnia, de alapvetően a külső benyomásokból táplálkozunk mi is, gyakorlatilag minden, amit teszünk egyfajta reakció, véleménynyilvánítás a részünkről, mindegy hogy egy könyv lapjain, vagy egy televíziós műsorban. 

NE állítsátok meg Terézanyut!

1.      Mi a véleménye a kultúra, azon belül is az irodalom reprezentációjáról a kultúrában? Mik a pozitívumai, és mi az, amiben még lehetne fejlődni?

Először is mindenképp a kínálat sokszínűségét emelném ki. Gondolok itt például a számtalan irodalmi folyóiratra, mint mondjuk a Bárka, a Café Babel, a Balkon, a Liget, a Kortárs és még hosszan sorolhatnám… Itt vannak ezek a színvonalukban is jelentős lapok, amiket nyilvánvalóan nem a piac tart el, amik, sajnos, nem az olvasóikból élnek, mégis működnek. Ezt a jelenséget tehát mindenképp bíztatónak tartom.

A közszolgálati média ügye már egy egészen másik kérdés. Személy szerint a rádiós műsorkínálatról tudok érdemben nyilatkozni, mert azt ismerem a legjobban, de úgy vélem, hogy kellő mértékben ad teret a kultúrának. Azon már lehet vitatkozni, hogy mennyire kiegyensúlyozott  tájékoztatás, egyenlő arányban jelennek- e meg valóban a különböző művészeti ágak művelői,  azok szerepelnek- e benne, akik igazán megérdemlik…  A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem,de ez megint egy másik kérdés, ami külön fórumot érdemelne.

Amiben fejlődni lehetne alapvetően a szemlélet, azok részéről , akik a kultúrát kvázi előállítják, azokéról is, akik finanszírozzák, meg persze a befogadói oldal részéről is. A kultúra finanszírozása nagyon ellentmondásos ma Magyarországon, és az is, ahogy a kulturális élet szereplői ehhez hozzáállnak.  Én úgy vélem, hogy egyáltalán nem kell mindent az adófizetők pénzén finanszírozni, és attól a megközelítéstől is el kéne szakadni, hogy az államnak, enm pedig a piacnak kell eltartania  a  művészeket, művészetet. Nyilván minden ország kell, hogy fordítson költségvetési pénzeket is a kultúrára, de egyrészt ezt jóval átláthatóbban kellene a jelenleginél, másrészt tetszik vagy sem, meg kell tanulni megélni a piacon, mert piacgazdaságban élünk. A kultúra is egy termék, amit eladhatóvá, érdekessé kell tenni, aminek meg kell találni a közönségét. Félreértés ne essék,  nem kell leértékelni, meg mindenáron alkalmazkodni a tömegigényekhez- bár a tömegkultúrának ugyanúgy van létjogosultsága, mint a magasnak-  hanem a kulturális termékek fogyasztásában kell érdekeltté tenni a fogyasztót. Ez nyilván egy sor új készség- marketing, branding, stb- elsajátítását is kellene hogy jelentse a kulturális termékek előállítói számára. Ezt a szemlélet- váltást látom a legkevésbé elfogadottnak, sokan várnak a sült galambra.

2.      Személyes benyomásom szerint, a férfiírók nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, mint a női szerzők, nagyobb szabadsággal mozoghatnak a műfajok között, anélkül, hogy a kritika ítéletétől kéne tartaniuk. Mi erről a véleménye?

Igaz ugyan, hogy a férfi szerzőknek némileg nagyobb mozgásteret kínálnak, azt azonban hozzá kell tennem, hogy szerintem ez nem csupán az irodalmi élet sajátossága. Egész társadalmunkra jellemző ez a szemlélet, nem kultiválják különösebben a sokoldalúságot. Aki egyszer bizonyított valamiben, az lehetőleg maradjon is annál. Mivel ez egy általános jelenség, ezért nyilván beszűrődik az irodalomba is.

3        Mi a véleménye a bestseller irodalom és a magas irodalom közötti feszültségről? Miből fakad, miért ez az éles elhatárolódás?

Erről a kérdésről nagyon hosszan lehetne beszélni, mert nagyon sokféle szempontból lehet közelíteni.  Egyfelől van egy nagyon prózai vetülete, mégpedig az, hogy nagyon nehéz szerzőként ma Magyarországon megélni, akinek tehát anyagi sikere is van, azt könnyen megirigylik és leszólják a kollégák. Egy közönségsikerre esélyes könyv megírásának lehetnek  egzisztenciális okai is, ez nem bűn, Magyarországon azonban ez nem elfogadott hozzáállás.

Másfelől nyilván létezik egyfajta elitizmus, amit Bourdieau is megfogalmaz: a tudás monopolizálása. Az, hogy a tudásnak, a magas kultúrának vannak letéteményesei megint egy kvázi általános jelenség, ami ennél fogva megjelenik az irodalmi életben is.  A szerzőknek mindig volt, így most is van egy zárt, belterjes világa, az elefántcsonttoronyban élők. Az övék külön világ, külön nyelvezettel, kód-és normarendszerrel, amiknek meg kell felelni ahhoz, hogy befogadjanak. És talán nem is kell mondanom, hogy ez nem női világ, hanem kifejezetten zárt férfi klub, mindig is az volt, és tartok tőle, még sokáig az is marad. A siker ide nem belépő, sőt.

Ugyanakkor örömteli fejlemény, hogy a fiatalabb, a rendszerváltás után feltűnt szerzők már    tudatosan szakítanak az elefántcsonttorony- léttel, és kezdik elsajátítani, hogy  milyen módokon tudják/érdemes megmutatniuk magukat, a műveiket, hogyan tudnak élő párbeszédet fenntartani az olvasóikkal.

Magyarországon nagyon ritka, hogy a kritikai és a közönségsiker egybeesik egy szerző életében. Ilyen ritkaság például Grecsó Krisztián, aki úgy tűnik, meg tudja azt csinálni, hogy miközben megmarad a kritika kegyeiben, az olvasóközönség köreiben is népszerű. Ugyanakkor az ő esetében az is sokat számít, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőjeként Mo legnagyobb presztizzsel rendelkező, egyetlen irodalmi hetilapja jelenti a szakmai hátterét, ami önmagában is belépő a magasirodalom berkeibe. Oda Nők lapjától érkezett, ami pedig a legnagyobb és legbefolyásosabb női hetilap- szóval tökéletes lépések egy pálya felépítésére. Ez persze nem von le semmit a teljesítménye kivételes értékéből, bár több ilyen inspiráló példa lenne.

4.      Miért ez a sikerellenesség?

A mi kultúránk nem egy elismerés- központú kultúra- az individuális sikert nem szokás  értékelni.  Ha valaki kiugróan nagyot alkot, vagy kiugróan sikeressé válik azt eleve távolságtartással szokás kezelni – kivéve talán az élsport esetében, mert az megkérdőjelezhetetlenül mérhető- sőt, gyanakvással. A „siker gyanús”- tétel, gondolom, részben a szocializmus öröksége, amikor sikeres – a közfelfogás szerint- csak az lehetett, aki „ lepaktált a hatalommal”. Gondolom, ez fokozottan igaz volt az irodalmi életre, hiszen a 3 T rendszere nem igazán támogatta a valós teljesítmények létrejöttét- akit támogattak, az egzisztenciát tudott teremteni íróként, társadalmi megbecsülést ( még ha látszólagosat is) akit tűrtek, annak sokkal nehezebb volt, tehát semmiképpen nem volt egy tiszta pálya ez, viszont kétségtelen, hogy – a mai helyzettel ellentétben- írónak lenni nagyobb presztizst, és ha megalkuvással is járt, de akár stabil egzisztenciát is jelenthetett.  

Ma a publicitásért, a jó kiadókért, a magas példányszámért öldöklő harc folyik a szerzők között, de sokan, ahogy már korábban is említettem, nem hajlandók elfogadni, hogy ezért tenni kell. Akadnak szerzők, akik belátták: ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, szüksége van bizonyos készségekre. Például arra, hogy tudjon nyilatkozni, tudjon szerepelni, képes legyen kiállni az olvasói elé. Ezek elsajátítható dolgok, aki hajlandó erre időt és energiát fordítani, az könnyebben eléri a vágyott sikert. A sikerrel együtt pedig mindig jönnek az irigyek és a kétkedők is, mint az élet minden más területén.

5.      A különböző médiumokban szereplő Rácz Zsuzsa mennyire azonos a civil önmagával? 

Ezt inkább az engem ismerők tudnák megmondani, de véleményem szerint nincs nagy különbség.  Az, hogy engem sokat hívnak szerepelni, szerintem alapvetően abból fakad, hogy hiteles vagyok, és a szerkesztők számíthatnak rá, hogy a kamera, vagy a mikrofon előtt ugyanazt fogom hozni, mint mindenhol máshol.  Köztudott hogy szókimondó vagyok, és egyenesen fogalmazok, írásban is, élőben is. Abban az értelemben tehát nincs tudatosság a szerepléseim között, hogy nem egy konstruált egyéniséget viszek a közönség elé.  Olyan értelemben viszont van, hogy mint korábban említettem, a szereplést is tanulni kell. Tudni kell, hogyan beszéljen úgy valaki, hogy a mondandója el is jusson a közönséghez. Abból a szempontból előnyöm van néhány kollégámmal szemben, hogy tíz évet töltöttem a Magyar Rádiónál, és volt időm megtanulni, hogyan viselkedjen az ember nyilvánosság előtt.

A tudatos, fegyelmezett imázs építés tehát nem jellemző rám. Bár úgy vélem, ahhoz, hogy valaki önmaga merjen, és tudjon lenni a szereplései során, legalább akkora önfegyelemre van szükség, mintha szerepet játszana.

6.      Megválogatja, hogy milyen médiumokban szerepel? Van olyan orgánum, ahol – bármilyen okból – nem vállalna szereplést?

Olyan médiumban, sajtóorgánumban nem szerepelnék, ami antiszemita, rasszista, vagy kirekesztő. Szóval semmihez nem adnám a nevem, amit az ember józan ésszel gondolkodva amúgy is elutasítana. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kell sokat dilemmáznom ezen, mert nem nagyon keresnek hasonló fórumoktól.

7.      Fontosnak tartja, hogy egy szerző az irodalmon túli dolgokkal kapcsolatban is vállalja a véleményét, vagy elég, ha „csak” író marad?

Szerintem van olyan társadalmi helyzet, amikor egy írónak kötelező az irodalmon túl is véleményt nyilvánítani. Az író véleményvezér minden korban, és minden társadalomban. Az ő szava mérvadó. Békeidőben nem feltétlenül kell állást foglalni, de bizonyos időszakok, ahogy mondtam is, igenis megkívánják a kiállást.

Ennek én magam mondok  leginkább ellent, mert mostanában például nem emeltem fel a szavam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy kellene. Bár ennek is több oka van. Egyrészt, a korábban már érintett férfi-női kérdés. Ha egy női szerző megszólal fontos társadalmi kérdésekben, akkor azt hajlamosak lekezelni, félvállról venni. Másrészt, aki egyszer nyilvánosság elé áll a véleményével, annak utána le kell nyelnie a nem feltétlenül pozitív reakciókat. Én ezt nem kockáztattam, mert tudom, hogy milyen nehezen viselem. 

Igaz, nem csak én egy személyben hallgattam olyan pillanatokban, amikor nekünk, írástudóknak fel kellett volna emelni a szavunkat, és szerencsére többen fel is emelték.

De magyar PEN Klub például, aminek az első női főtitkára voltam, hallgatott az elmúlt időszakban, amikor sorra születtek olyan intézkedések, rendeltek, amik súlyosan sértették a magyar sajtó- és véleményszabadságot. A horvát PEN szót emelt a magyar sajtószabadságért, mi pedig itthon, nem mondtunk semmit. Pedig a PEN elsődleges küldetése a véleménynyilvánítás szabadságának megőrzése. Régen rossz, ha egy ilyen szervezet épp akkor burkolózik hallgatásba, mikor a vezérelvét támadja a regnáló hatalom.

Hasonló volt a helyzet most, 2012 elején is akkor is, mikor éppen a PEN élére Szőcs Géza kulturális államtitkárt választották meg. Nem tartom helyesnek, ha egy független szervezet élére az aktuális politikai kurzus államtitkárát állítják. Nem szavaztam rá, de nem is csináltam botrányt. És ez azóta is bánt, bár tudom, hogy a botrányokkal sokra nem megyünk.

8.      Lényegében márkát teremtett Terézanyu című regényeivel. Ez egy tudatos döntés volt, vagy idővel ismerte fel a karakterben rejlő lehetőségeket?

Az első Terézanyu után én hét évre kvázi eltűntem, tehát nemhogy nem láttam a lehetőségeket, de nem is igazán akartam foglalkozni velük. Pedig megszámlálhatatlan olvasói visszajelzés érkezett hozzám. Rengeteg nő írta meg a saját történetét, amiket nyilván nem lehetett figyelmen kívül hagyni, csak akkor még nem tudtam, mit kezdjek velük.  Nem levelezhetek egyszerre ezer emberrel, ugye. Majd 2009-ben megjelent a Nesze Neked Terézanyu, ami a különböző visszacsatolások újabb hullámát indította el, és akkor már számomra is világos volt, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. Így jött létre az egész Terézanyu Klub. Nem én erőltettem rá az elképzeléseimet a közönségre, hanem ők jelezték a számtalan e-maillel, levéllel felém, hogy van egy igény, amire nekem reflektálnom kell.

9.      Fontosnak tartja az online jelenlétet?

Az online jelenlét napjainkban elengedhetetlen, ugyanis csak ezen az úton lehet párbeszédet folytatni az olvasókkal. Mármint rendszeresen. Ez most kicsit megint az elefántcsonttorony – nem elefántcsonttorony kérdése. Szerintem fontos, hogy legyen az embernek kapcsolata az olvasóival,  sokak szerint rendes író ilyet nem csinál. Nem jön össze havonta az olvasóival, pláne úgy nem, ahogy én teszem: az általam írt regénytől teljesen függetlenül. A találkozóink igazából már rég nem az irodalomról szólnak, hanem női sorsokról, élethelyzetekről.  Ez nyilván nem az én írói márkám épülését szolgálja, hanem egy közösségét, ami szerintem sokszor fontosabb is.  Olykor nekem is dilemmát okoz ugyan, hogy hol vagyok én ebben az egész rendszerben íróként, de utána belegondolok, hogy alapvetően  is sokkal inkább vagyok csapatjátékos, mint egy világtól elvonuló magányos farkas. Lehet, hogy ez rombolja az írói imázsomat, a kritika szemében legalábbis mindenképp, de ez is egyfajta társadalmi szerepvállalás, ami nekem fontos.

Ennek köszönhetően ráadásul a médiában is számítanak a véleményemre. Elfogadják, hogy különösen a nőket érintő társadalmi kérdésekről jól tudok beszélni, és értek is a témához. Végül mégis eljutottunk oda, hogyha nehezen is, de létezik az átjárás a különböző szerepek között. Még az irodalmi életben is.