NE állítsátok meg Terézanyut!

1.      Mi a véleménye a kultúra, azon belül is az irodalom reprezentációjáról a kultúrában? Mik a pozitívumai, és mi az, amiben még lehetne fejlődni?

Először is mindenképp a kínálat sokszínűségét emelném ki. Gondolok itt például a számtalan irodalmi folyóiratra, mint mondjuk a Bárka, a Café Babel, a Balkon, a Liget, a Kortárs és még hosszan sorolhatnám… Itt vannak ezek a színvonalukban is jelentős lapok, amiket nyilvánvalóan nem a piac tart el, amik, sajnos, nem az olvasóikból élnek, mégis működnek. Ezt a jelenséget tehát mindenképp bíztatónak tartom.

A közszolgálati média ügye már egy egészen másik kérdés. Személy szerint a rádiós műsorkínálatról tudok érdemben nyilatkozni, mert azt ismerem a legjobban, de úgy vélem, hogy kellő mértékben ad teret a kultúrának. Azon már lehet vitatkozni, hogy mennyire kiegyensúlyozott  tájékoztatás, egyenlő arányban jelennek- e meg valóban a különböző művészeti ágak művelői,  azok szerepelnek- e benne, akik igazán megérdemlik…  A válasz nyilvánvalóan az, hogy nem,de ez megint egy másik kérdés, ami külön fórumot érdemelne.

Amiben fejlődni lehetne alapvetően a szemlélet, azok részéről , akik a kultúrát kvázi előállítják, azokéról is, akik finanszírozzák, meg persze a befogadói oldal részéről is. A kultúra finanszírozása nagyon ellentmondásos ma Magyarországon, és az is, ahogy a kulturális élet szereplői ehhez hozzáállnak.  Én úgy vélem, hogy egyáltalán nem kell mindent az adófizetők pénzén finanszírozni, és attól a megközelítéstől is el kéne szakadni, hogy az államnak, enm pedig a piacnak kell eltartania  a  művészeket, művészetet. Nyilván minden ország kell, hogy fordítson költségvetési pénzeket is a kultúrára, de egyrészt ezt jóval átláthatóbban kellene a jelenleginél, másrészt tetszik vagy sem, meg kell tanulni megélni a piacon, mert piacgazdaságban élünk. A kultúra is egy termék, amit eladhatóvá, érdekessé kell tenni, aminek meg kell találni a közönségét. Félreértés ne essék,  nem kell leértékelni, meg mindenáron alkalmazkodni a tömegigényekhez- bár a tömegkultúrának ugyanúgy van létjogosultsága, mint a magasnak-  hanem a kulturális termékek fogyasztásában kell érdekeltté tenni a fogyasztót. Ez nyilván egy sor új készség- marketing, branding, stb- elsajátítását is kellene hogy jelentse a kulturális termékek előállítói számára. Ezt a szemlélet- váltást látom a legkevésbé elfogadottnak, sokan várnak a sült galambra.

2.      Személyes benyomásom szerint, a férfiírók nagyobb mozgástérrel rendelkeznek, mint a női szerzők, nagyobb szabadsággal mozoghatnak a műfajok között, anélkül, hogy a kritika ítéletétől kéne tartaniuk. Mi erről a véleménye?

Igaz ugyan, hogy a férfi szerzőknek némileg nagyobb mozgásteret kínálnak, azt azonban hozzá kell tennem, hogy szerintem ez nem csupán az irodalmi élet sajátossága. Egész társadalmunkra jellemző ez a szemlélet, nem kultiválják különösebben a sokoldalúságot. Aki egyszer bizonyított valamiben, az lehetőleg maradjon is annál. Mivel ez egy általános jelenség, ezért nyilván beszűrődik az irodalomba is.

3        Mi a véleménye a bestseller irodalom és a magas irodalom közötti feszültségről? Miből fakad, miért ez az éles elhatárolódás?

Erről a kérdésről nagyon hosszan lehetne beszélni, mert nagyon sokféle szempontból lehet közelíteni.  Egyfelől van egy nagyon prózai vetülete, mégpedig az, hogy nagyon nehéz szerzőként ma Magyarországon megélni, akinek tehát anyagi sikere is van, azt könnyen megirigylik és leszólják a kollégák. Egy közönségsikerre esélyes könyv megírásának lehetnek  egzisztenciális okai is, ez nem bűn, Magyarországon azonban ez nem elfogadott hozzáállás.

Másfelől nyilván létezik egyfajta elitizmus, amit Bourdieau is megfogalmaz: a tudás monopolizálása. Az, hogy a tudásnak, a magas kultúrának vannak letéteményesei megint egy kvázi általános jelenség, ami ennél fogva megjelenik az irodalmi életben is.  A szerzőknek mindig volt, így most is van egy zárt, belterjes világa, az elefántcsonttoronyban élők. Az övék külön világ, külön nyelvezettel, kód-és normarendszerrel, amiknek meg kell felelni ahhoz, hogy befogadjanak. És talán nem is kell mondanom, hogy ez nem női világ, hanem kifejezetten zárt férfi klub, mindig is az volt, és tartok tőle, még sokáig az is marad. A siker ide nem belépő, sőt.

Ugyanakkor örömteli fejlemény, hogy a fiatalabb, a rendszerváltás után feltűnt szerzők már    tudatosan szakítanak az elefántcsonttorony- léttel, és kezdik elsajátítani, hogy  milyen módokon tudják/érdemes megmutatniuk magukat, a műveiket, hogyan tudnak élő párbeszédet fenntartani az olvasóikkal.

Magyarországon nagyon ritka, hogy a kritikai és a közönségsiker egybeesik egy szerző életében. Ilyen ritkaság például Grecsó Krisztián, aki úgy tűnik, meg tudja azt csinálni, hogy miközben megmarad a kritika kegyeiben, az olvasóközönség köreiben is népszerű. Ugyanakkor az ő esetében az is sokat számít, hogy az Élet és Irodalom szerkesztőjeként Mo legnagyobb presztizzsel rendelkező, egyetlen irodalmi hetilapja jelenti a szakmai hátterét, ami önmagában is belépő a magasirodalom berkeibe. Oda Nők lapjától érkezett, ami pedig a legnagyobb és legbefolyásosabb női hetilap- szóval tökéletes lépések egy pálya felépítésére. Ez persze nem von le semmit a teljesítménye kivételes értékéből, bár több ilyen inspiráló példa lenne.

4.      Miért ez a sikerellenesség?

A mi kultúránk nem egy elismerés- központú kultúra- az individuális sikert nem szokás  értékelni.  Ha valaki kiugróan nagyot alkot, vagy kiugróan sikeressé válik azt eleve távolságtartással szokás kezelni – kivéve talán az élsport esetében, mert az megkérdőjelezhetetlenül mérhető- sőt, gyanakvással. A „siker gyanús”- tétel, gondolom, részben a szocializmus öröksége, amikor sikeres – a közfelfogás szerint- csak az lehetett, aki „ lepaktált a hatalommal”. Gondolom, ez fokozottan igaz volt az irodalmi életre, hiszen a 3 T rendszere nem igazán támogatta a valós teljesítmények létrejöttét- akit támogattak, az egzisztenciát tudott teremteni íróként, társadalmi megbecsülést ( még ha látszólagosat is) akit tűrtek, annak sokkal nehezebb volt, tehát semmiképpen nem volt egy tiszta pálya ez, viszont kétségtelen, hogy – a mai helyzettel ellentétben- írónak lenni nagyobb presztizst, és ha megalkuvással is járt, de akár stabil egzisztenciát is jelenthetett.  

Ma a publicitásért, a jó kiadókért, a magas példányszámért öldöklő harc folyik a szerzők között, de sokan, ahogy már korábban is említettem, nem hajlandók elfogadni, hogy ezért tenni kell. Akadnak szerzők, akik belátták: ahhoz, hogy valaki sikeres legyen, szüksége van bizonyos készségekre. Például arra, hogy tudjon nyilatkozni, tudjon szerepelni, képes legyen kiállni az olvasói elé. Ezek elsajátítható dolgok, aki hajlandó erre időt és energiát fordítani, az könnyebben eléri a vágyott sikert. A sikerrel együtt pedig mindig jönnek az irigyek és a kétkedők is, mint az élet minden más területén.

5.      A különböző médiumokban szereplő Rácz Zsuzsa mennyire azonos a civil önmagával? 

Ezt inkább az engem ismerők tudnák megmondani, de véleményem szerint nincs nagy különbség.  Az, hogy engem sokat hívnak szerepelni, szerintem alapvetően abból fakad, hogy hiteles vagyok, és a szerkesztők számíthatnak rá, hogy a kamera, vagy a mikrofon előtt ugyanazt fogom hozni, mint mindenhol máshol.  Köztudott hogy szókimondó vagyok, és egyenesen fogalmazok, írásban is, élőben is. Abban az értelemben tehát nincs tudatosság a szerepléseim között, hogy nem egy konstruált egyéniséget viszek a közönség elé.  Olyan értelemben viszont van, hogy mint korábban említettem, a szereplést is tanulni kell. Tudni kell, hogyan beszéljen úgy valaki, hogy a mondandója el is jusson a közönséghez. Abból a szempontból előnyöm van néhány kollégámmal szemben, hogy tíz évet töltöttem a Magyar Rádiónál, és volt időm megtanulni, hogyan viselkedjen az ember nyilvánosság előtt.

A tudatos, fegyelmezett imázs építés tehát nem jellemző rám. Bár úgy vélem, ahhoz, hogy valaki önmaga merjen, és tudjon lenni a szereplései során, legalább akkora önfegyelemre van szükség, mintha szerepet játszana.

6.      Megválogatja, hogy milyen médiumokban szerepel? Van olyan orgánum, ahol – bármilyen okból – nem vállalna szereplést?

Olyan médiumban, sajtóorgánumban nem szerepelnék, ami antiszemita, rasszista, vagy kirekesztő. Szóval semmihez nem adnám a nevem, amit az ember józan ésszel gondolkodva amúgy is elutasítana. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kell sokat dilemmáznom ezen, mert nem nagyon keresnek hasonló fórumoktól.

7.      Fontosnak tartja, hogy egy szerző az irodalmon túli dolgokkal kapcsolatban is vállalja a véleményét, vagy elég, ha „csak” író marad?

Szerintem van olyan társadalmi helyzet, amikor egy írónak kötelező az irodalmon túl is véleményt nyilvánítani. Az író véleményvezér minden korban, és minden társadalomban. Az ő szava mérvadó. Békeidőben nem feltétlenül kell állást foglalni, de bizonyos időszakok, ahogy mondtam is, igenis megkívánják a kiállást.

Ennek én magam mondok  leginkább ellent, mert mostanában például nem emeltem fel a szavam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy kellene. Bár ennek is több oka van. Egyrészt, a korábban már érintett férfi-női kérdés. Ha egy női szerző megszólal fontos társadalmi kérdésekben, akkor azt hajlamosak lekezelni, félvállról venni. Másrészt, aki egyszer nyilvánosság elé áll a véleményével, annak utána le kell nyelnie a nem feltétlenül pozitív reakciókat. Én ezt nem kockáztattam, mert tudom, hogy milyen nehezen viselem. 

Igaz, nem csak én egy személyben hallgattam olyan pillanatokban, amikor nekünk, írástudóknak fel kellett volna emelni a szavunkat, és szerencsére többen fel is emelték.

De magyar PEN Klub például, aminek az első női főtitkára voltam, hallgatott az elmúlt időszakban, amikor sorra születtek olyan intézkedések, rendeltek, amik súlyosan sértették a magyar sajtó- és véleményszabadságot. A horvát PEN szót emelt a magyar sajtószabadságért, mi pedig itthon, nem mondtunk semmit. Pedig a PEN elsődleges küldetése a véleménynyilvánítás szabadságának megőrzése. Régen rossz, ha egy ilyen szervezet épp akkor burkolózik hallgatásba, mikor a vezérelvét támadja a regnáló hatalom.

Hasonló volt a helyzet most, 2012 elején is akkor is, mikor éppen a PEN élére Szőcs Géza kulturális államtitkárt választották meg. Nem tartom helyesnek, ha egy független szervezet élére az aktuális politikai kurzus államtitkárát állítják. Nem szavaztam rá, de nem is csináltam botrányt. És ez azóta is bánt, bár tudom, hogy a botrányokkal sokra nem megyünk.

8.      Lényegében márkát teremtett Terézanyu című regényeivel. Ez egy tudatos döntés volt, vagy idővel ismerte fel a karakterben rejlő lehetőségeket?

Az első Terézanyu után én hét évre kvázi eltűntem, tehát nemhogy nem láttam a lehetőségeket, de nem is igazán akartam foglalkozni velük. Pedig megszámlálhatatlan olvasói visszajelzés érkezett hozzám. Rengeteg nő írta meg a saját történetét, amiket nyilván nem lehetett figyelmen kívül hagyni, csak akkor még nem tudtam, mit kezdjek velük.  Nem levelezhetek egyszerre ezer emberrel, ugye. Majd 2009-ben megjelent a Nesze Neked Terézanyu, ami a különböző visszacsatolások újabb hullámát indította el, és akkor már számomra is világos volt, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. Így jött létre az egész Terézanyu Klub. Nem én erőltettem rá az elképzeléseimet a közönségre, hanem ők jelezték a számtalan e-maillel, levéllel felém, hogy van egy igény, amire nekem reflektálnom kell.

9.      Fontosnak tartja az online jelenlétet?

Az online jelenlét napjainkban elengedhetetlen, ugyanis csak ezen az úton lehet párbeszédet folytatni az olvasókkal. Mármint rendszeresen. Ez most kicsit megint az elefántcsonttorony – nem elefántcsonttorony kérdése. Szerintem fontos, hogy legyen az embernek kapcsolata az olvasóival,  sokak szerint rendes író ilyet nem csinál. Nem jön össze havonta az olvasóival, pláne úgy nem, ahogy én teszem: az általam írt regénytől teljesen függetlenül. A találkozóink igazából már rég nem az irodalomról szólnak, hanem női sorsokról, élethelyzetekről.  Ez nyilván nem az én írói márkám épülését szolgálja, hanem egy közösségét, ami szerintem sokszor fontosabb is.  Olykor nekem is dilemmát okoz ugyan, hogy hol vagyok én ebben az egész rendszerben íróként, de utána belegondolok, hogy alapvetően  is sokkal inkább vagyok csapatjátékos, mint egy világtól elvonuló magányos farkas. Lehet, hogy ez rombolja az írói imázsomat, a kritika szemében legalábbis mindenképp, de ez is egyfajta társadalmi szerepvállalás, ami nekem fontos.

Ennek köszönhetően ráadásul a médiában is számítanak a véleményemre. Elfogadják, hogy különösen a nőket érintő társadalmi kérdésekről jól tudok beszélni, és értek is a témához. Végül mégis eljutottunk oda, hogyha nehezen is, de létezik az átjárás a különböző szerepek között. Még az irodalmi életben is.