Josephinnek szeretettel

Az aprócska lakás békéjét látszólag semmi sem törhette volna meg. Az ablakok nyitva voltak, hegedűszó hallatszott, keveredve az éjszaka minden zörejével, a függönyök hol felemelkedtek, hol visszalibbentek, és fényfoltok tarkították a padlót. Az ablak mellett álló széken ruhák hevertek, a szoba közepén egy pár cipő, az ágy mellett nagynak mondható könyvkupac, a falakon, pedig egyszerű fakeretbe foglalt képek. A képeknek nem sok köze volt ugyan egymáshoz, itt egy tájfotó, ott egy portré, a másik, pedig egy újságkivágás, mégis valami leírhatatlan egységet alkottak a maguk furcsa módján. A szoba levegője friss volt, mégis ha valaki belépett ide parfüm és cigaretta füst illatának különös elegye csapta meg az orrát. Kétség sem fért hozzá, hogy aki itt él, nem megy ki az erkélyre, vagy a folyosóra, azért hogy rágyújtson. Erre lehet azt mondani, hogy rossz szokás, hogy igénytelenség, bár Josephine, aki ide s tova öt éve élt ebben a lakásban cseppet sem tartotta igénytelennek magát. Sőt… Mindig csinos volt, ha barátai átjöttek rendbe szedte a lakást, és finom vacsorát készített, ha munkája volt azzal időben elkészült, egyszóval úgy látta, semmi sincs az életében, ami arra utalna, hogy ő igénytelen. És rossz szokásnak sem tartotta a dohányzást. Tudta, hogy nem egészséges, sőt a tulajdon nagymamája, akit mindenkinél jobban szeretett, most épp emiatt fekszik kórházban, de ez az egész valahogy hozzá tartozott az életéhez, a mindennapjai részét képezte. Csak úgy, mint a kétórai ebéd Marie-val, vagy a telefonok minden szerdán fél hétkor a New Yorkban tanuló öccsétől, úgy a reggeli cigaretta is elengedhetetlen napirendi pont volt Josephine számára. Reggelente elkészítette a kávéját, köntösben leszaladt a pékségbe valami finomságért, kiürítette a postaládáját, hogy a reggelije mellé elolvashassa a Le Humanite legfrissebb számát, mert mégsem kezdheti úgy a napját, hogy nem tudja, mi történik a világban. Miközben tájékozódott, kávézott, keze már szinte magától nyúlt a cigis doboz után, az öngyújtó a keze ügyében volt, és az első slukkal végre igazán kezdetét vette a napja. Mielőtt belépett volna az üzletébe, Josephine ugyanis egy fiatal tervezők ruháit árusító bolt tulajdonosa volt, még egyszer rágyújtott, mert a ruhák között soha nem dohányzott. A keskeny zöld papírdoboz, legközelebb csak kettőkor került elő újra, annál a bizonyos ebédnél, amit Marie-val, gimnáziumi barátnőjével fogyasztottak el.  Ebben a bő egy órában legalább háromszor vette elő az öngyújtóját, hiszen hatig ismét az üzletben lesz. Este pedig, este nem volt határ… Hol többet szívott, hol kevesebbet, de a reggel még teli doboz, tíz óra tájt, már biztosan üres volt. Így „füstölögtek” a napok egymás után Josephine életében, egész addig még imádott nagymamája kórházba nem került.

Sophie nagyi, ahogy unokája nevezte, ünnepelt énekesnő volt Párizsban. Olyan lágyan, szépen tudott énekelni, hogy egy csapásra kizökkentette az embereket a hétköznapok mókuskerekéből. Ezt Josephine is igazolhatta, kicsiként csak a nagymamája hangjától hagyta abba a sírást. Mindig úgy csodálta ezt az asszonyt. Aki mindig mindenre tudott neki válaszolni. Legyen szó szívügyekről, iskoláról, vagy egyszerűen csak egy kamaszlány gondjairól, Sophie mindig segített. Ha az unokája beállított hozzá, kiültek az erkélyre, egy kis tálcán sütit hozott, teát töltött a lány ütött kopott Disney mintás bögréjébe, és cigarettára gyújtott. Bár váltig állította, hogy nem a nagyanyja hatására szokott rá a dohányzásra, legbelül Josephine is érezte, hogy ők ketten annyira hasonlítanak egymásra, hogy szinte elkerülhetetlenné vált, hogy előbb vagy utóbb, ő is el ne kezdje. És elkezdte. Mikor tizenhat éves volt, és nyáron egy étteremben dolgozott, egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is füstöt eregetve ül a hátsó lépcsőn a többi pincérrel együtt. Azóta le sem tette. Találkozott éppen elég elrettentő reklámmal, ijesztő óriásplakáttal, de egy sem hatott rá igazán. Benne csak Sophie örökké mosolygós arca élt, hogy az ő hangján semmit sem változtatott ez a szenvedély, hogy a bőre nem lett csúnyább, a fogai még mindig hófehérek voltak, és a megfázós időszakoktól eltekintve egyszer sem halotta köhögni. Mivel, hogy efféle jelek rajta sem mutatkoztak, hát nem aggódott.

Fél évvel ezelőtt azonban történt valami. Sophie és Josephine épp az erkélyen üldögéltek, a fiatal lány elmélázva figyelte az Eiffel tornyot, az idős hölgy, pedig mesélt neki, a régi időkről. Azokról az időkről, mikor minden reggel rózsacsokor fogadta a küszöbén, mikor Josephine nagypapája még bolond diák volt a Sorbonne-ról, és reménytelenül beleszeretett abba a fiatal lányban, akit előző este halott énekelni a Cartier Latin egyik bárjában, hogy milyen volt az első manzárdlakás, amit megvehetett magának, és Josephine csak hallgatta, hallgatta, még nem egyszer csak a nagyanyja köhögni nem kezdett. A lány egyből odakapta a fejét. Mert ez a köhögés más volt. Mélyről jövő, fájó köhögés, amit ebben a lakásban ő egyáltalán nem szokott meg.

- Nagyi jól vagy?- kérdezte, és életében először igazi félelmet érzett.

- Nos igazából, nem.

Josephine nagy levegőt vett, és próbált nem megijedni, de a szemében látszott, hogy már most kétségbeesett.

- Hetek óta rosszul érzem magamat. Kifulladok a lépcsőn, köhögök, fájdalmat érzek, ha mély levegőt veszek… Én azt hiszem, valami nincs rendben.

Ha valamiben igazán hasonlítottak, az az volt, hogy egyikük sem fogadta el a nemet válaszként, ezért Sophie minden tiltakozása ellenére azonnal kocsiba ültek, és meg sem álltak a kórházig, ahol megszületett az eredmény, amire álmukban sem mertek volna gondolni: Sophie tüdőrákban szenved, és ami még ennél is rosszabb, túl későn vették észre. Josephine nem bírt megnyugodni, orvostól orvosig járt, a leletekkel, de mindenhol csak ugyanazt mondták: legyen együtt annyit a nagymamájával, amennyit csak lehet, ezt már nem tudják megváltoztatni. Attól kezdve minden nap találkoztak, és megtettek mindent, amit csak elképzeltek maguknak. Utaztak, színházba jártak, Sophie igyekezett megmutatni az unokájának azt a Párizst, amit ő ismert. Az éttermeket, színházakat, Monmart őrült világát, hogy valamit igazán adhasson Josephinnek.

Egy hete azonban már olyan fájdalmai voltak, hogy kórházba került, ahol napról napra csak romlott az állapota. Valahányszor Josephine telefonja megcsörrent, a gyomra öklömnyire húzódott össze, mert azt hitte a kórházból, hívják. Esténként alig bírt elaludni, most is nyugtalan álmai voltak, és csak hánykolódott az ágyában. Már épp elaludt volna, mikor a telefon megcsörrent, megtörve az este nyugalmát, és tudta, hogy miért hívják.

Felült az ágyában, és még fel sem emelte a kagylót, a szemét már elöntötték a könnyek, és olyan mély szomorúság lett úrrá rajta, amilyet korábban soha sem érzett. A vonal túlsó végén, a Doktor úr, közölte, hogy Sophie, az éjjel elhunyt.

Másnap Josephine nem nyitott ki, nem ment újságért, se csokis croissant-ért. Csak ült az asztalnál, egyik cigarettát a másik után szívta, és sírt. Voltak már nehéz helyzetek az életében, de még soha, soha egyetlen hozzá közel álló embert sem veszített el. Azt hitte Pierre New Yorkba költözésétől rosszabb, nem érheti, most azonban rájött, hogy mégis. Mert a tesója visszajöhet, amikor eszébe jut, repülőre ül és már itthon is van. De Sophie már nem tér vissza. Nem látogathatja meg többet, nem fog többé arra hazaérni, hogy a nagymamája átrendezi a lakását, nem olvasgathatnak már együtt a Luxemburg kertben, nincs több közös séta szombat reggel a Louvre-ban, egészen egyszerűen azért, mert Sophie már nincs. Képtelen volt felfogni, nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy valami ennyire végleges legyen, hogy ennyire megváltoztathatatlan dolgokkal kelljen szembenéznie. Csak járkált fel-alá a lakásban, és próbálta összeszedni a gondolatait. Ahogy ott állt az ablakban, és figyelte a nyüzsgő várost, arra gondolt, hogy ha még sokáig itt fog üldögélni és egyik cigit a másik után szívja, akkor előbb vagy utóbb megőrül. Így hát fogta magát, felöltözött, és meg sem állt Sophie lakásáig. Ahogy belépett az ajtón, ugyan az az illat csapta meg az orrát, mint a saját otthonában. Parfüm és cigarettafüst. Szokatlanul csöndes, és üres volt így a lakás. Nézegette a könyvespolcon sorakozó fényképeket. Sophie esküvői képét, amin olyan fiatalok, és olyan boldog voltak a nagyapjával. Vagy azt a fekete-fehér fotót, amin a büszke nagymama először tartja a karjában Josephine-t. és végül azt a gyűrött, sárgult képet, amin Sophie egy merész fekete ruhát viselt, fején kalap, és belekacsintott a kamerába. A kezében cigarettát tartott. Josephine el kezdte nagyon rosszul érezni magát. Ez tette tönkre a nagyanyját, ez az őrült szenvedély, amiről sehogy sem tudott leszokni. Az asztalhoz sétált, amin egy boríték hevert, rajta az ő nevével. Remegő kézzel bontotta fel, és azonnal ráismert nagymamája dőltbetűs, írására.

Drága Kicsi Unokám,

Holnap úgy tűnik végleg be kell feküdnöm a kórházba, és van egy olyan kellemetlen megérzésem, hogy nem fogok többet ide visszajönni. Nehogy el kezdj sírni, ez az élet rendje, egy Idős Hölgy, aki immár jócskán elmúlt húszéves, ahogy Te szoktad mondani, ha a korom után érdeklődtek, tudja, hogy minden nap ajándék. Az én életem azóta egyetlen nagy ajándék, hogy Téged megismertelek, és egyre jobban élvezem, mióta látom, hogy milyen felnőtt lett belőled. Nem hinném, hogy sok buktatót tartogathat számodra az élet. A szüleid mindenre megtanítottak, amit tudnod érdemes, és azt hiszem, én is hozzá tettem a magamét. Csak egyre kérlek: sose félj! Ne félj attól, hogy beismerd, ha tévedtél, ne félj segítséget kérni, ha bajba kerülsz, vagy segíteni azon, aki bajban van. Ne félj megismerni valami újat, és mikor már úgy érzed, hogy valami véglegessé vált az életedben, akkor is merj változtatni! És tanulj Josephine! Tudom, hogy jártál már egyetemtől kezdve mindenhová, de hidd el, még rengeteg mindent fogsz megismerni, és Neked minden egyes új tapasztalatból tanulnod kell. Legyenek fantasztikus periódusaid, vagy mélyrepüléseid, mindenből tanulhatsz valamit. Abból is, ha más hibázik, mert Te legalább már át fogod lépni azt a gödröt, amibe ő még beleesett. Őszintén szólva azt hiszem, én most egy igen mély gödörbe estem, de benned megbízom, Te képes vagy átlépni. A boríték alján találsz egy kis ajándékot, erről mindig ez a „beszélgetés” jusson eszedbe, bár tudom, hogy csak olvasod, amit írtam Neked.

Josephine-nek sok szeretettel:

Sophie nagyi

Josephine arcán patakokban folytak a könnyek. Olyanfajta megkönnyebbülést érzett, amire néhány órával ezelőtt még nem is számított. A boríték alján Sophie jegyűrűje lapult. Az a vékony kis karikagyűrű, picike virággal a közepén, amit soha sem vett le az újáról. Josephine a hamutartóba fektette a cigijét, és az ujjára húzta a gyűrűt. Csak nézegette, nézegette, és tudta, hogy amit Sophietól tanult, az mindig vele lesz. A mellette füstölgő cigarettára nézett. Hosszan, gondolkodva figyelte, hogyan száll a füst a plafon felé, hogyan parázslik a vékony papír csík, hogyan hullik a hamu a kis cserépedény aljára. Egyszer csak kézbe vette, és egyetlen mozdulattal elnyomta. Tudta mi lett volna az igazán nagy lépés: ha mindezt magáért teszi, és nem azért, mert a nagymamája erre kérte. Ebben a pillanatban azonban úgy gondolta, ez is bőven elég.