A harmadik parancsolat

Gyerekkoromban nem szerettem a vasárnapokat. Szerettem a pénteket, mert félig teli volt a pohár, a napnak csak egy részét kellett szabályok, kötelességek, feladatok, szigorú tanári tekintetek  között tölteni. Szerettem a szombatot, mert az a pohár aztán csordultig volt minden jóval, de nem szerettem a vasárnapot, mert azt a poharat aztán csak félig üresnek tudtam látni, azt az ötven százalékot is igen sok erőlködésembe tellett összehozni. 

Később aztán megváltozott a viszonyunk. Ki tudja, talán a vasárnap is olyan dolog, amihez fel kell nőni. De mikor először jött el az életemben egy igazán szabad hétvége, mikor nem siettem sehová, nem volt egy darab muszáj sem az égen, teljes erejével vert le a lábamról az érzés, hogy ez csodás. Azóta úgy őrizgetem egy napos, kávéillatú, ágyban vagy asztalnál,de együtt reggelizős vasárnap ígéretét, mint a legjobb darabot egy pralinés dobozban. Vagy mint az utolsó cseppet az üveg alján, a kedvenc parfümömből.

Igazából, egészen addig ameddig át nem sétáltam a szokásos, vasárnap délelőtti piacra, a Kazinczy utcába, eszembe sem jutott, ez a gondolat, csak most, hogy mindezt le is írom:  előbb utóbb a csoki, még ha az ízében nem is esik kár, kap valami fura,fehér elszíneződést, és már nem lesz olyan, akárhogy ízlelgetem is, és idővel a parfümből sem marad más csak alkohol, ha sokáig őrizgetem. A jó dolgokat nem igazán lehet konzerválni, megjegyzem a rosszakat sem, csak az emléküket lehet eltenni, és elővenni őket, ha kicsit nehezebben indulnak a reggelek. Nagyjából úgy, mint télvíz idején, mama befőttes üvegben pirosló lecsóját. Decemberben is. Akármikor is. 

Úgy szól a harmadik parancsolat, hogy: az Úr napját szenteld meg. Hit kérdése nyilván a kivitelezés. Az én hitem, talán nem szabályos hit, nélkülözi a rutinszerű gyakorlatokat, de igazából a hálán alapszik. Szeretem hinni,hogy van. Mármint,hogy Ő illessék bármilyen névvel is, így legalább van kinek azt mondanom, hogy köszönöm, ha valami zsigeri jó érzés támad bennem. 

Ezt a vasárnapot igazán köszönöm. Jó pár befőttesüvegnyi lecsónak számító érzelmi tartalékot halmoztam fel vele.

Örülök, hogy jó volt a hangulata, és a belvárosba leejtett egy kicsi csodát. Ami nem szemét, nem pisiszag, nem morgós szomszéd és nem konstans marakodás.

Hálásan köszönöm, hogy idevarázsolta a napsütést, a piacot, a meleg péksütit, a tejeskávét, a kedves embereket, a zenét, és a mélyrózsaszín nevetős málnaszemeket. Mert bár nem egészen az a vasárnap volt, aminek a képét hosszú évek kitartó munkájával tökéletesre fazoníroztam a fejemben, hanem valami sokkal jobb. 

Az én boldogságomhoz, úgy látszik, aránylag egyszerű út vezet, ezek a fentebb felsorolt, egyszerű kis hozzávalók másfél-két órányi instant felhőtlenséget generáltak. Nem állítom, hogy mindenki életét szorongásmentes, rétenfutkosássá fogja alakítani egyetlen délelőtt egy termelői piacon. Csak annyit, hogy tuti mindenki őrizget valahol egy utolsó csepp parfümöt, a legjobb napokra. A dolog épp fordítva működik, vegye elő egy átlagos(nak tűnő) napon, és hozza ki belőle a legjobbat.   

Csak színház van. Vagy nincs.

Interjú Nagy Zsolttal

A Kontroll, a Szezon,és a Terápia című sorozat, tíz év Krétakör,és két év Nemzeti után, egy Zsótér Sándor rendezésben láthatjátok Nagy Zsoltot, az Örkény színházban. A premier előtt, este tízkor, egy erkélyen ücsörögve beszélgettünk Meggyeskerten innen és túl,midnenről.

     

-          Woody Allen egyszer azt nyilatkozta, hogy odavan Csehovért,Te hogy vagy ezzel így néhány nappal a premier előtt?

-          Ugyanúgy, mint mindig.  Egy zseninek tartom Csehovot, minden művét óriási élmény eljátszani, még akkor is, ha nagyon fárasztó. Nála ugyanis nincs mellékszerep, nincsenek mellékszereplők, mindenkitől ugyanolyan intenzív jelenlétet kíván meg a karaktere. Épp ezért nagyon szeretek Csehovot játszani, ugyanúgy, ahogy szerettem a főiskolán, szerettem a Krétakörben, és szeretem most is a Meggyeskertnél.

-          Pedig elég nyomasztó véget ér a történet. Az utolsó bezárja az ajtót és kész.

-          Sándor (Zsótér Sándor a darab rendezője) erre azt mondta, hogy ők a jövő nélküli emberek, mármint a darab szereplői. Bár az én véleményem az, hogy minden ember itt a földön jövő nélküli. Jövő mint olyan nincs,egyszerűen nem létezik. Annyira kiszámíthatatlan a világ, annyira bizonytalan minden, hogy egyszerűen felesleges tervezni. Tűzhetünk ki célokat,  lehetnek elképzeléseink  az életről,de hát ez pillanatok alatt felülíródhat.

-          Ezek az emberek Csehovnál már le is mondtak a jövőjükről, vagy azért még bíznak valamiben?

-          Attól függ, melyik szereplőről beszélünk. Olyan időszakban született a darab, amikor épp kialakulóban volt egy egészen új társadalmi rend, átformálódtak a viszonyok, és ezt mindenki másként élte meg. Az egyik a lehetőséget látta meg benne, a sanszot arra, hogy változtathat a sorsán, a másik meg fel sem tudta fogni, hogy mi történik vele, épp ezért, különösebb jövőképet sem tudott kitalálni.

-          Mi a helyzet a Te karaktereddel?

-          Lopakin, akit játszom, a parasztfiúból lett milliomos,aki szeretne még előrébb jutni. Szemben vele ott vannak a kékvérűek, akik el sem tudják képzelni az ő világát, vagy az új világot,mert nem ehhez szoktak, nem ez az ismert közegük. Óriási különbség van ember és ember között attól függően, hogy miben nőtt fel, még akkor is, ha ezt nem,vagy nem szívesen mondjuk ki.

-          Mire gondolsz?

-          Lopakin egy intelligens, okos ember,de nem művelt ezt ő maga is kimondja, és megtehet bármit, sosem lesz olyan, mint egy hetedik generációs értelmiségi, aki könyvek között nőtt fel, aki egy olyan kulturális örökséget kapott a családjától, amilyen neki sosem lesz.  Amilyen nekem sem lesz. Én vagyok a Tuzsérról jött elsőgenerációs értelmiségi, és egy szavam sem lehet, mert a szüleim mindenre megtanítottak, és én is próbálok kapaszkodni, folyamatosan fejlődni, de te is tudod, hogy ez nem ugyanaz, mint mikor valaki gyerekkorától egy ennyire művelt közegben szocializálódik. És soha nem is lesz ugyanaz. Ezt talán nem éreztetik veled, de benned mindig ott lesz, te mindig érezni fogod.  Hiába kapod meg a szabadságot, meg az egyenjogúságot, ahogy megkapja Lopakin is,nem tudsz mit kezdeni vele. A hirtelen jött szabadság nagyon le tudja blokkolni az embert.

-          Hiszen a szabadságnak is kellene, hogy legyenek szabályai. Vagy nem?

-          Ezt mindenki magának dönti el. Te állítod fel a saját szabályrendszeredet, és eldöntöd, hogy mi fér bele a szabadságodba.

-          Téged például korlátoz, vagy korlátozott valaha a kőszínházi közeg? Hiszen tíz évet töltöttél a Krétakörben Schilling Árpáddal.

-          Eltörölném ezt a szétválasztást, hogy kőszínház meg alternatív. Ilyen nincs, ez egy végtelenül nagy ostobaság. Színház van. Vagy el tudtál mesélni valamit, vagy nem tudtál, és innentől kezdve mindegy a közeg. Ahogy mindegy az is, hogy ezt húsz forintért, vagy kétszázmillióért csináltad.  Színház van. Vagy nincs.

-          Ennyire egynemű lenne a kettő?

-          Ha valamiben mégis van különbség, akkor az a pénz, abban az értelemben, hogy egyáltalán nem mindegy, mennyiből gazdálkodhat egy produkció. Olyan ez, mint a profi színész meg az amatőr színész. Az egyik ebből él, a másik meg éjszaka fölszolgál. De ettől mindkettő ugyanolyan színész, ugyan azt csinálják. Jó színész van, aki odateszi magát, foglalkozik a darabbal, meg rossz színész. Ennyi.

-          Tíz éven át egy rendezővel dolgozni azért adhat egy nagyfokú biztonságérzetet. Ez nem hiányzik?

-          Kíváncsian várom az új embereket, az új találkozásokat, hogy kivel milyen lesz majd együtt dolgozni, ez egy kihívás. Van, amikor ez kifejezetten szerencsésen alakul, máskor meg nem működnek a dolgok, de én akkor sem szeretem, ha a kudarcot a „hülye rendezőre” fogják. Hát ott vagy te is ember! Tessék hozd ki belőle a maximumot, más nem fogja megcsinálni helyetted. Ráadásul nem ő áll ott a színpadon estéről, estére, hanem én. Én viszem vásárra a bőrömet,ezért majdhogynem mindegy,milyen a rendezőhöz fűződő viszonya a színésznek, neki magának akkor is a maximumot kell nyújtani.  Ráadásul, ez egy nagyon pici ország, ahol előbb utóbb úgyis mindenkinek lesz közös munkája mindenkivel, nem tudjátok kikerülni egymást. Ezt jó lenne, ha azok sem felejtenék el, akik épp most túlnyerték magukat, és próbálnak szeparálódni. Magyarország annál sokkal sokkal kisebb, hogy te szeparálódni tudj.

-          Az Örkény igazgatójával Mácsai Pállal például tavaly nagyon sokat találkoztál, hiszen együtt forgattatok a Terápiában. Hívtak a szerepre,vagy jelentkeztél?

-          Is-is, ez egy nagyon tragikus történet. Elmentem a Terápia castingjára, de végül Huszár Zsoltot választották ki a szerepre. Mikor őt elütötte a villamos, akkor kerültem én újra képbe. Az eset keserűségén túl persze, örültem ennek a lehetőségnek, nagyon izgatott ez a munka, ráadásul régóta szerettem volna Gigor Attila rendezővel dolgozni, és a Terápiában ez is megadatott.

-          Te magad édesapa vagy, és eljátszottál egy olyan férfit, aki apuka akarna lenni. Egyáltalán a sorozatnak, jellegéből adódóan, volt bármiféle terápiás hatása rád?

-          Pontosabban újra apuka szeretne lenni, hiszen nekik van egy Misi nevű kisfiuk. Aztán egyszer csak a terápia közepén jön egy vetélés, ami hatalmas krízis egy családnak. A miénkben ilyen nem történt, viszont ott álltam én, a férj és apa,akinek a házassága épp akkor bomlott fel,vagy kezdett felbomlani, ami ugyanígy egy veszteség érzés, egy kritikus pont, amiből,hát ha keserűen is,de lehet táplálkozni egy ilyen szerephez. Amúgy sem tudok másból meríteni,csak az életemből. Persze a fantáziámhoz tudok nyúlni, de sosem ugyanaz elképzelni, hogy milyen lehet valami, mint közvetíteni, hogy te milyennek élted meg.  De ettől még ebben semmilyen terápiás jelleg nincs, nem segít semminek a feldolgozásában. Hozzásegít a munkádhoz persze, de nem használhatod a végtelenségig, nem maradhatsz benne. A III. Richárdot sem viszed ki az utcára. Viszont, amikor csinálod, akkor száz százalékosan benne kell lenned. Hiszen ezért járnak az emberek színházba. Látnak egy élő embert aki elsírja magát a színpadon,és összefacsarodik a szívük. De csak akkor, ha tényleg sír. Az kevés, hogy eljátssza. 

Little red Corvette...baby you're much too fast

Hogy hajnali kettőkor miért látok még neki blogbejegyzést írni, magam sem értem. Reggel fel kell kelnem, be kell mennem a rádióba, késő este pedig a tv-be, és kilátásom sincs pihenésre a kettő között. És minden porcikám sírva kér,hogy aludjak egy kicsit, pedig még a SimonMarci féle, dupla nescafé strong trükköt is bedobtam. De most eszembe jutott valami, és esküszöm lehetetlen magamban tartani. Illetve érlelhetném reggelig, párolhatnám a zuhany alatt a gőzben, de akkor már nem lenne ugyanaz.

Szándékosan nem úgy kezdem a mondatot, hogy ti voltatok-e már úgy,hogy… ugyanis tudom, hogy voltatok. Mind. Egytől egyig. Mindenkinek volt olyanja, és jó eséllyel lesz is még, hogy rákattan egy dalra, és akkor azt ájulásig. Ötször, tízszer, százszor egymás után. Mint mikor gyerekként körbeforogtál a tengelyed körül, szédülésig, rosszabb esetben hányásig.

Péntek óta pörögtem az ABBA Head over heels című dalán. Magam sem értem, ennyire nagy ABBA fan nem vagyok azért. Mégis, péntek délelőtt beégett az agyamba, ahogy a rádióban hallgattam, este is ez szólt készülődés közben…egyszóval a nyakamon maradt.  Na,de.  Azóta találtam új ismétlésgenerátort. Fehér lovon érkezett, menthetetlenül rabul estem. Ne is akarjatok segíteni.

Jött a Herceg, pedig azt hittem már nem tud meglepni (karnyújtásnyira énekelte tőlem a Purple Raint,mindent tudunk egymásról,de tényleg).  Youtube-on tallóztam, mikor rátaláltam a VOICE US egyik döntőjének videójára,ahol a négy zsűritag adott elő egy egyveleget Prince dalaiból. Meglepetésemre egyébként nem a gigamega slágerekből. Mikor azonban Cee-Lo Green belekezdett a Little Red Corvette-be, olyan érzésem volt, mintha az első dallamtól ismerném a dalt, pedig szerintem most hallottam először. Mégis annyira régről ismert érzés fogott el,hogy őrült sebességgel kezdtem el kutatni utána, és némi szövegfoszlány segítségével sikerült is ráakadnom. Hogy aztán újra,újra,újra és újra meghallgathassam.

Miért?

Azért, mert a refrén dallama maga a szabadság. Az a friss, felrázós, vérátömlesztéssel felérő bizsergés, amit akkor érez az ember-lánya egy pasi mellett, mikor még nem szerelmes, de köldöktájékról sugárzik az érzés,egészen a feje búbjáig, hogy ez akár még VALAMI is lehet. Hallgatom, teljes hangerőn, és mosolyognom kell, mert tele van lendülettel, mint egy nem is tudom képzelt bíztatás, hogy jó vagy kislány!

Meg azért is,mert ha figyeled a szöveget, ez a dal olyan polír az egódnak, hogy jobb sem kell. Prince ugyanis egy kis piros corvette-ben eltöltött kellemes estéről énekel, és arról, hogy mennyire zavarba hozta A lány.

Hogy elbizonytalanodott, és érezte, hogy talán nem kéne, na de szombat este van,és ilyenkor minden megtörténhet.

És amúgy aggódott, hogy hányan voltak már előtte, és mi van,ha ő nem olyan „ügyes”, na de mikor Miss Little Red Corvett megkérdezte, hogy „…van-e még nálad ””””üzemanyag””” ”, hát rögtön rávágta, hogy igen.

 Akinek nem szexi,az tekintsen el Prince személyétől, de őszintén…ki nem vágyott már életében arra, hogy (nem nem feltétlenül egy könnyű estére egy kispiroscorvetteben,de akár arra is…) a kiszemeltet így összezavarja? Hogy egy kétértelmű pillantást vethessen az anyósülésen feszengő férfira/nőre, aztán egy magabiztos mosollyal rálépjen a gázpedálra? Még én is bírnám,pedig jogsim sincs J

Tudom,hogy nem fog mindenkinek tetszeni a dal (nem is értelek titeket egyébként… [humor-irónia]), de ha van ilyen dalotok, mármint amit akármikor,akárhányszor újra tudtok hallgatni, vegyétek elő, és érezzétek jól magatokat együtt. Mert minden giccselési szándék nélkül mondom, ilyen dalt találni,majdnem akkora élmény mint szerelmesnek lenni. Vagy száguldani egy kis piros Corvette-ben. Vagy mindkettő.

Josephinnek szeretettel

Az aprócska lakás békéjét látszólag semmi sem törhette volna meg. Az ablakok nyitva voltak, hegedűszó hallatszott, keveredve az éjszaka minden zörejével, a függönyök hol felemelkedtek, hol visszalibbentek, és fényfoltok tarkították a padlót. Az ablak mellett álló széken ruhák hevertek, a szoba közepén egy pár cipő, az ágy mellett nagynak mondható könyvkupac, a falakon, pedig egyszerű fakeretbe foglalt képek. A képeknek nem sok köze volt ugyan egymáshoz, itt egy tájfotó, ott egy portré, a másik, pedig egy újságkivágás, mégis valami leírhatatlan egységet alkottak a maguk furcsa módján. A szoba levegője friss volt, mégis ha valaki belépett ide parfüm és cigaretta füst illatának különös elegye csapta meg az orrát. Kétség sem fért hozzá, hogy aki itt él, nem megy ki az erkélyre, vagy a folyosóra, azért hogy rágyújtson. Erre lehet azt mondani, hogy rossz szokás, hogy igénytelenség, bár Josephine, aki ide s tova öt éve élt ebben a lakásban cseppet sem tartotta igénytelennek magát. Sőt… Mindig csinos volt, ha barátai átjöttek rendbe szedte a lakást, és finom vacsorát készített, ha munkája volt azzal időben elkészült, egyszóval úgy látta, semmi sincs az életében, ami arra utalna, hogy ő igénytelen. És rossz szokásnak sem tartotta a dohányzást. Tudta, hogy nem egészséges, sőt a tulajdon nagymamája, akit mindenkinél jobban szeretett, most épp emiatt fekszik kórházban, de ez az egész valahogy hozzá tartozott az életéhez, a mindennapjai részét képezte. Csak úgy, mint a kétórai ebéd Marie-val, vagy a telefonok minden szerdán fél hétkor a New Yorkban tanuló öccsétől, úgy a reggeli cigaretta is elengedhetetlen napirendi pont volt Josephine számára. Reggelente elkészítette a kávéját, köntösben leszaladt a pékségbe valami finomságért, kiürítette a postaládáját, hogy a reggelije mellé elolvashassa a Le Humanite legfrissebb számát, mert mégsem kezdheti úgy a napját, hogy nem tudja, mi történik a világban. Miközben tájékozódott, kávézott, keze már szinte magától nyúlt a cigis doboz után, az öngyújtó a keze ügyében volt, és az első slukkal végre igazán kezdetét vette a napja. Mielőtt belépett volna az üzletébe, Josephine ugyanis egy fiatal tervezők ruháit árusító bolt tulajdonosa volt, még egyszer rágyújtott, mert a ruhák között soha nem dohányzott. A keskeny zöld papírdoboz, legközelebb csak kettőkor került elő újra, annál a bizonyos ebédnél, amit Marie-val, gimnáziumi barátnőjével fogyasztottak el.  Ebben a bő egy órában legalább háromszor vette elő az öngyújtóját, hiszen hatig ismét az üzletben lesz. Este pedig, este nem volt határ… Hol többet szívott, hol kevesebbet, de a reggel még teli doboz, tíz óra tájt, már biztosan üres volt. Így „füstölögtek” a napok egymás után Josephine életében, egész addig még imádott nagymamája kórházba nem került.

Sophie nagyi, ahogy unokája nevezte, ünnepelt énekesnő volt Párizsban. Olyan lágyan, szépen tudott énekelni, hogy egy csapásra kizökkentette az embereket a hétköznapok mókuskerekéből. Ezt Josephine is igazolhatta, kicsiként csak a nagymamája hangjától hagyta abba a sírást. Mindig úgy csodálta ezt az asszonyt. Aki mindig mindenre tudott neki válaszolni. Legyen szó szívügyekről, iskoláról, vagy egyszerűen csak egy kamaszlány gondjairól, Sophie mindig segített. Ha az unokája beállított hozzá, kiültek az erkélyre, egy kis tálcán sütit hozott, teát töltött a lány ütött kopott Disney mintás bögréjébe, és cigarettára gyújtott. Bár váltig állította, hogy nem a nagyanyja hatására szokott rá a dohányzásra, legbelül Josephine is érezte, hogy ők ketten annyira hasonlítanak egymásra, hogy szinte elkerülhetetlenné vált, hogy előbb vagy utóbb, ő is el ne kezdje. És elkezdte. Mikor tizenhat éves volt, és nyáron egy étteremben dolgozott, egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is füstöt eregetve ül a hátsó lépcsőn a többi pincérrel együtt. Azóta le sem tette. Találkozott éppen elég elrettentő reklámmal, ijesztő óriásplakáttal, de egy sem hatott rá igazán. Benne csak Sophie örökké mosolygós arca élt, hogy az ő hangján semmit sem változtatott ez a szenvedély, hogy a bőre nem lett csúnyább, a fogai még mindig hófehérek voltak, és a megfázós időszakoktól eltekintve egyszer sem halotta köhögni. Mivel, hogy efféle jelek rajta sem mutatkoztak, hát nem aggódott.

Fél évvel ezelőtt azonban történt valami. Sophie és Josephine épp az erkélyen üldögéltek, a fiatal lány elmélázva figyelte az Eiffel tornyot, az idős hölgy, pedig mesélt neki, a régi időkről. Azokról az időkről, mikor minden reggel rózsacsokor fogadta a küszöbén, mikor Josephine nagypapája még bolond diák volt a Sorbonne-ról, és reménytelenül beleszeretett abba a fiatal lányban, akit előző este halott énekelni a Cartier Latin egyik bárjában, hogy milyen volt az első manzárdlakás, amit megvehetett magának, és Josephine csak hallgatta, hallgatta, még nem egyszer csak a nagyanyja köhögni nem kezdett. A lány egyből odakapta a fejét. Mert ez a köhögés más volt. Mélyről jövő, fájó köhögés, amit ebben a lakásban ő egyáltalán nem szokott meg.

- Nagyi jól vagy?- kérdezte, és életében először igazi félelmet érzett.

- Nos igazából, nem.

Josephine nagy levegőt vett, és próbált nem megijedni, de a szemében látszott, hogy már most kétségbeesett.

- Hetek óta rosszul érzem magamat. Kifulladok a lépcsőn, köhögök, fájdalmat érzek, ha mély levegőt veszek… Én azt hiszem, valami nincs rendben.

Ha valamiben igazán hasonlítottak, az az volt, hogy egyikük sem fogadta el a nemet válaszként, ezért Sophie minden tiltakozása ellenére azonnal kocsiba ültek, és meg sem álltak a kórházig, ahol megszületett az eredmény, amire álmukban sem mertek volna gondolni: Sophie tüdőrákban szenved, és ami még ennél is rosszabb, túl későn vették észre. Josephine nem bírt megnyugodni, orvostól orvosig járt, a leletekkel, de mindenhol csak ugyanazt mondták: legyen együtt annyit a nagymamájával, amennyit csak lehet, ezt már nem tudják megváltoztatni. Attól kezdve minden nap találkoztak, és megtettek mindent, amit csak elképzeltek maguknak. Utaztak, színházba jártak, Sophie igyekezett megmutatni az unokájának azt a Párizst, amit ő ismert. Az éttermeket, színházakat, Monmart őrült világát, hogy valamit igazán adhasson Josephinnek.

Egy hete azonban már olyan fájdalmai voltak, hogy kórházba került, ahol napról napra csak romlott az állapota. Valahányszor Josephine telefonja megcsörrent, a gyomra öklömnyire húzódott össze, mert azt hitte a kórházból, hívják. Esténként alig bírt elaludni, most is nyugtalan álmai voltak, és csak hánykolódott az ágyában. Már épp elaludt volna, mikor a telefon megcsörrent, megtörve az este nyugalmát, és tudta, hogy miért hívják.

Felült az ágyában, és még fel sem emelte a kagylót, a szemét már elöntötték a könnyek, és olyan mély szomorúság lett úrrá rajta, amilyet korábban soha sem érzett. A vonal túlsó végén, a Doktor úr, közölte, hogy Sophie, az éjjel elhunyt.

Másnap Josephine nem nyitott ki, nem ment újságért, se csokis croissant-ért. Csak ült az asztalnál, egyik cigarettát a másik után szívta, és sírt. Voltak már nehéz helyzetek az életében, de még soha, soha egyetlen hozzá közel álló embert sem veszített el. Azt hitte Pierre New Yorkba költözésétől rosszabb, nem érheti, most azonban rájött, hogy mégis. Mert a tesója visszajöhet, amikor eszébe jut, repülőre ül és már itthon is van. De Sophie már nem tér vissza. Nem látogathatja meg többet, nem fog többé arra hazaérni, hogy a nagymamája átrendezi a lakását, nem olvasgathatnak már együtt a Luxemburg kertben, nincs több közös séta szombat reggel a Louvre-ban, egészen egyszerűen azért, mert Sophie már nincs. Képtelen volt felfogni, nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy valami ennyire végleges legyen, hogy ennyire megváltoztathatatlan dolgokkal kelljen szembenéznie. Csak járkált fel-alá a lakásban, és próbálta összeszedni a gondolatait. Ahogy ott állt az ablakban, és figyelte a nyüzsgő várost, arra gondolt, hogy ha még sokáig itt fog üldögélni és egyik cigit a másik után szívja, akkor előbb vagy utóbb megőrül. Így hát fogta magát, felöltözött, és meg sem állt Sophie lakásáig. Ahogy belépett az ajtón, ugyan az az illat csapta meg az orrát, mint a saját otthonában. Parfüm és cigarettafüst. Szokatlanul csöndes, és üres volt így a lakás. Nézegette a könyvespolcon sorakozó fényképeket. Sophie esküvői képét, amin olyan fiatalok, és olyan boldog voltak a nagyapjával. Vagy azt a fekete-fehér fotót, amin a büszke nagymama először tartja a karjában Josephine-t. és végül azt a gyűrött, sárgult képet, amin Sophie egy merész fekete ruhát viselt, fején kalap, és belekacsintott a kamerába. A kezében cigarettát tartott. Josephine el kezdte nagyon rosszul érezni magát. Ez tette tönkre a nagyanyját, ez az őrült szenvedély, amiről sehogy sem tudott leszokni. Az asztalhoz sétált, amin egy boríték hevert, rajta az ő nevével. Remegő kézzel bontotta fel, és azonnal ráismert nagymamája dőltbetűs, írására.

Drága Kicsi Unokám,

Holnap úgy tűnik végleg be kell feküdnöm a kórházba, és van egy olyan kellemetlen megérzésem, hogy nem fogok többet ide visszajönni. Nehogy el kezdj sírni, ez az élet rendje, egy Idős Hölgy, aki immár jócskán elmúlt húszéves, ahogy Te szoktad mondani, ha a korom után érdeklődtek, tudja, hogy minden nap ajándék. Az én életem azóta egyetlen nagy ajándék, hogy Téged megismertelek, és egyre jobban élvezem, mióta látom, hogy milyen felnőtt lett belőled. Nem hinném, hogy sok buktatót tartogathat számodra az élet. A szüleid mindenre megtanítottak, amit tudnod érdemes, és azt hiszem, én is hozzá tettem a magamét. Csak egyre kérlek: sose félj! Ne félj attól, hogy beismerd, ha tévedtél, ne félj segítséget kérni, ha bajba kerülsz, vagy segíteni azon, aki bajban van. Ne félj megismerni valami újat, és mikor már úgy érzed, hogy valami véglegessé vált az életedben, akkor is merj változtatni! És tanulj Josephine! Tudom, hogy jártál már egyetemtől kezdve mindenhová, de hidd el, még rengeteg mindent fogsz megismerni, és Neked minden egyes új tapasztalatból tanulnod kell. Legyenek fantasztikus periódusaid, vagy mélyrepüléseid, mindenből tanulhatsz valamit. Abból is, ha más hibázik, mert Te legalább már át fogod lépni azt a gödröt, amibe ő még beleesett. Őszintén szólva azt hiszem, én most egy igen mély gödörbe estem, de benned megbízom, Te képes vagy átlépni. A boríték alján találsz egy kis ajándékot, erről mindig ez a „beszélgetés” jusson eszedbe, bár tudom, hogy csak olvasod, amit írtam Neked.

Josephine-nek sok szeretettel:

Sophie nagyi

Josephine arcán patakokban folytak a könnyek. Olyanfajta megkönnyebbülést érzett, amire néhány órával ezelőtt még nem is számított. A boríték alján Sophie jegyűrűje lapult. Az a vékony kis karikagyűrű, picike virággal a közepén, amit soha sem vett le az újáról. Josephine a hamutartóba fektette a cigijét, és az ujjára húzta a gyűrűt. Csak nézegette, nézegette, és tudta, hogy amit Sophietól tanult, az mindig vele lesz. A mellette füstölgő cigarettára nézett. Hosszan, gondolkodva figyelte, hogyan száll a füst a plafon felé, hogyan parázslik a vékony papír csík, hogyan hullik a hamu a kis cserépedény aljára. Egyszer csak kézbe vette, és egyetlen mozdulattal elnyomta. Tudta mi lett volna az igazán nagy lépés: ha mindezt magáért teszi, és nem azért, mert a nagymamája erre kérte. Ebben a pillanatban azonban úgy gondolta, ez is bőven elég.

     

Télen nyáron nyár

A született optimisták kitartanak amellett,hogy ez még augusztus,ez még nyár. De lássuk be,amikor plakátok tucatjairól üvölt ránk az iskolakezdés,amikor hajnali ötkor még sötét van (onnan tudom,hogy szoktam ilyenkor munkába menni :-) ), este hétkor meg már sötétedik...Szóval ilyenkor nehéz befogni az orrunkat,és nem megérezni a levegőben foltokban felbukkanó őszillatot. Mert nem csak tavaszillat van ám. Tavaszillatot napfénynél érez az ember,és általában váratlan meglepetésként érkezik. Az őszillat,egyszer csak felbukkan,mint egy rossz előérzet,ráadásul általában este. 

Nem tudom ki,hogy van vele,én minden évben augusztus végén-szeptember elején,kicsit lelki beteg leszek. Mert vissza kell menni a suliba,mert vége a szabadságnak, a jó időnek,a csak ugorjunk le egy fröccsre-estéknek. Nem sütkérezhetünk órákon át a medence mellett,és egy-egy esti kiüléshez,mind több ruhadarabot kell először csak magunkkal vinni,aztán már fel is venni.Amikor beindul a szeptember, már úgy-ahogy megbarátkozom vele,de az átmenet...az borzasztó. 

Aztán persze ebbe is belejövünk. 

Belejövünk azokba az utolsó ajándék estékbe,mikor még lehetett nyitott ablaknál aludni,de a villanyt már nem kell lekapcsolni,mert nem szállja meg valami rémes rovarinvázió a lakást.

A roséfröccsöt felváltják a nehézbombázó vörösek. Jó lehet,hogy ez csak nekem külön öröm. Nem baj vállalom. 

Belejövünk az öltözködésbe is,mi lányok biztosan,mert már nem azt az egy kánikularuhát kell újra és újramosni,amiben túlélhető a negyvenfok.

A limonádékat a mozikban felváltják a "bonyolultabb" filmek, a könyvespolcokon az új regények, az öblös üvegkancsókban pedig az ezerízű teák. 

Értékelni kezdünk minden egyes napsugarat.

És lássuk be...az élet ősszel sem áll meg. Én legalábbis mindig ezzel vigasztalom magam. 

Ősszel is fogunk bulizni menni. Ősszel is leszünk szerelmesek. Lesznek koncertek,amiket várhatunk, lesznek közös meccsnézések, emlékezetes pillanatok. A hideg sem öl meg,csak átalakít. 

De addig is...Hajrá ennek a néhány nap nyárnak. Örültem,hogy idén is találkoztunk,remélem jövőre megint eljössz.

Liliség a facebookon

Némi gondolkodás után elkészült a blog facebook oldala :-) Amiért praktikus követni(lájkolni na): videokat, képeket teszek közzé, illetve a rövidebb gondolatnyi szösszeneteket ott fogom közzétenni, a blognak megmaradnak a nagyobb terjedelmű irományok!

Az otthon itt van...

Már az ajtón való bejutás is komoly lelki tehernek tűnt. Pedig már százszor,ezereszer léptem be ezen a zöldre mázolt ajtón, ismertem a hangokat,az illatokat,az embereket… Tudtam, mi hol van,mik a szokások, hogy kell viselkedni, köszönni… Azért most mégis nagyon féltem. Mert ez a belépés most azt jelentette, hogy kívülállóból belső emberré kell válnom, és ha valamiben,hát abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű feladat. És nem is fogják megkönnyíteni. De,ha sikerül,ha meg tudom csinálni,ha kiderül,hogy képes vagyok rá, akkor …

… akkor, ahogy Apa mondta, lesz egy hely,ahova mindig tartozom majd. Akkor is,ha már abbahagytam. Akkor is,ha majd csak nézem az egészet. Akkor lesz egy olyan állandó kapcsolódási pontom a világban. Bárhova menjek is. A bárhovát pedig szószerint értette. A világon mindenhol érteni fogják,hogy mit mondok, mit csinálok, mindenütt ismerős leszek, nem baj,ha sosem láttak korábban.

Hajnalban jöttem rá,hogy mennyire igaza volt.

Negyed hatkor csak abban voltam egészen biztos,hogy pocsék zene szól a rádióból. Na meg abban,hogy képtelen vagyok felkelni. Felkelni,és elkövetni minden mást utána. Nem,nem kizárt. Nem muszáj. Nem áll ott senki,hogy számonkérje rajtam,ha nem megyek. Nincs kényszerítés,visszaalhatok. Lemászok a galériáról,kikapcsolhatom a rádiót,és visszafekhetek. De,ha már lementem…Akkor akár fel is öltözhetek. El is indulhatok. Felszállhatok a négyeshatosra, figyelhetem az embereket, és Sadeval a fülemben igazán utazhatok néhány megállót. Szám szerint kettőt a Nyugatitól.

És,ha már ott vagyok… besétálhatok a Hajósig.

Nem tudom,ki ül a pénztárban, fogalmam sincs,hogy ki a kabinos néni. De az illatot ismerem. Ezt a párás,klóros levegőt bárhol,bármikor be tudom azonosítani. Tudom, hogy kell úgy pakolni az icipici szekrényekben,hogy minden beférjen, hogy a papucsomat már kint le kell venni. Nem azért,mert ki van írva. Csak,mert így illik. Mert piszkos talpú lábbelivel nem járkáljuk össze az öltöző kövét.

Átöltözni, sapkát venni, szembesülni azzal a kialvatlan szemű ufóval,aki korábban én voltam. Tudni, hogy az első csobbanás pokoli lesz,és nagyon hideg. Tudni, hogy az első ötszáz méter után a halálomat fogom kívánni. Aztán mégis ugrani. Beindulnak a régi reflexek. Egy-két-há levegő jobbra. Egy-két-há levegő balra. Alhasból indul az egész spicc,végig a combon, a vádlimon,egészen a lábfejemig. Forduló,siklás,egykéthá… Hallom a sípszót a másik medence felől. Az első adag négyszer négyszáz… Milyen ismerős. Mintha nekem is mondták volna, minha nem is én lettem volna,de mégis ismerem. Négyszáz után,mekkora megváltás a tízszer ötven. És nekik milyen sok van még odáig. Én ezeröt után kiszállok. Háromszor ötszáz kellett,hogy elmúljon az ólmosság a tagjaimból,és jól essen az úszás. Reflex szerűen húzom le a sapkát, pihegve állok be a zuhany alá. Csak a csacsogás hiányzik. A többiek. Biztos,ami biztos áthajolok a szomszéd zuhanyzóba,de nincs ott senki. A lányok sincsenek. Kár.

A klór szaga egész napra beleeszi magát a hajamba, a bőröm még hosszas kenegetés után is száraznak tűnik. Rég volt ilyen,de nem zavar. Ismerős. Ismerős a zsibbadás is a vádlimban,és az a jóleső kitisztultság is a fejemben. Vízben lenni tényleg olyan,mintha átmosnák az embert. Ezt az egyet még a leggyilkosabb edzésekben is szerettem. A test akkora fegyelmet-figyelmet kívánt, hogy nem gondolhattam másra. Nagy guruk is megirigyelhetnék ezt a boldog gondolatnélküliséget.

Hazamegyek a Szigetről,mégis olyan,mintha otthonról indulnék el. Ha még várnék egy kicsit, biztos felbukkantak volna ismerősök,vagy olyanok,akik ismerik azokat,akiket én ismerek. Akikkel közösek a sztorik, az élmények,akik értik,mit beszélek.

Apának igaza volt. Aki egyszer lement az uszodába, az utána bárhol járjon is, mindig otthon lesz a medence mellett. Nem tudom,ő emlékszik-e még,de egyszer azt mondta, ha külföldön kéne élnie, első alkalommal biztosan lemenne az ottani usziba,mert biztosan találkozna ismerősökkel. Sőt… talán egriekkel is J.

Hat év alatt nekem is sikerült elérni, hogy mindenhol legyen a világon egy kicsi otthon. Ötven méter legalább. Az összes pokolba kívánt edzéssel, vesztett meccsel, és öltözői balhéval együtt is, sosem fogom bánni,hogy majdnem tíz évvel ezelőtt lementem az első edzésre a nyitott uszodába. Második családot választani magamnak.

Nem lehet erről többet írni úgy,hogy az a giccs határán kívül maradjon,talán már így is túlmentünk rajta. És,aki ezt nem próbálta,az talán nem is érti ezt a másfél oldalt. Tőlük most elnézést kérek. Ez a pár sor most Nekünk szólt. Nekünk,akik tudjuk mi az az ötös, a kiszorító, a kihagyó, a svédcsavar, a Hajós,a Komi, a Csaszi és a többi… Ez egy kicsi köszönöm tőlem, egyszerűen mindenért.