Csak színház van. Vagy nincs.

Interjú Nagy Zsolttal

A Kontroll, a Szezon,és a Terápia című sorozat, tíz év Krétakör,és két év Nemzeti után, egy Zsótér Sándor rendezésben láthatjátok Nagy Zsoltot, az Örkény színházban. A premier előtt, este tízkor, egy erkélyen ücsörögve beszélgettünk Meggyeskerten innen és túl,midnenről.

     

-          Woody Allen egyszer azt nyilatkozta, hogy odavan Csehovért,Te hogy vagy ezzel így néhány nappal a premier előtt?

-          Ugyanúgy, mint mindig.  Egy zseninek tartom Csehovot, minden művét óriási élmény eljátszani, még akkor is, ha nagyon fárasztó. Nála ugyanis nincs mellékszerep, nincsenek mellékszereplők, mindenkitől ugyanolyan intenzív jelenlétet kíván meg a karaktere. Épp ezért nagyon szeretek Csehovot játszani, ugyanúgy, ahogy szerettem a főiskolán, szerettem a Krétakörben, és szeretem most is a Meggyeskertnél.

-          Pedig elég nyomasztó véget ér a történet. Az utolsó bezárja az ajtót és kész.

-          Sándor (Zsótér Sándor a darab rendezője) erre azt mondta, hogy ők a jövő nélküli emberek, mármint a darab szereplői. Bár az én véleményem az, hogy minden ember itt a földön jövő nélküli. Jövő mint olyan nincs,egyszerűen nem létezik. Annyira kiszámíthatatlan a világ, annyira bizonytalan minden, hogy egyszerűen felesleges tervezni. Tűzhetünk ki célokat,  lehetnek elképzeléseink  az életről,de hát ez pillanatok alatt felülíródhat.

-          Ezek az emberek Csehovnál már le is mondtak a jövőjükről, vagy azért még bíznak valamiben?

-          Attól függ, melyik szereplőről beszélünk. Olyan időszakban született a darab, amikor épp kialakulóban volt egy egészen új társadalmi rend, átformálódtak a viszonyok, és ezt mindenki másként élte meg. Az egyik a lehetőséget látta meg benne, a sanszot arra, hogy változtathat a sorsán, a másik meg fel sem tudta fogni, hogy mi történik vele, épp ezért, különösebb jövőképet sem tudott kitalálni.

-          Mi a helyzet a Te karaktereddel?

-          Lopakin, akit játszom, a parasztfiúból lett milliomos,aki szeretne még előrébb jutni. Szemben vele ott vannak a kékvérűek, akik el sem tudják képzelni az ő világát, vagy az új világot,mert nem ehhez szoktak, nem ez az ismert közegük. Óriási különbség van ember és ember között attól függően, hogy miben nőtt fel, még akkor is, ha ezt nem,vagy nem szívesen mondjuk ki.

-          Mire gondolsz?

-          Lopakin egy intelligens, okos ember,de nem művelt ezt ő maga is kimondja, és megtehet bármit, sosem lesz olyan, mint egy hetedik generációs értelmiségi, aki könyvek között nőtt fel, aki egy olyan kulturális örökséget kapott a családjától, amilyen neki sosem lesz.  Amilyen nekem sem lesz. Én vagyok a Tuzsérról jött elsőgenerációs értelmiségi, és egy szavam sem lehet, mert a szüleim mindenre megtanítottak, és én is próbálok kapaszkodni, folyamatosan fejlődni, de te is tudod, hogy ez nem ugyanaz, mint mikor valaki gyerekkorától egy ennyire művelt közegben szocializálódik. És soha nem is lesz ugyanaz. Ezt talán nem éreztetik veled, de benned mindig ott lesz, te mindig érezni fogod.  Hiába kapod meg a szabadságot, meg az egyenjogúságot, ahogy megkapja Lopakin is,nem tudsz mit kezdeni vele. A hirtelen jött szabadság nagyon le tudja blokkolni az embert.

-          Hiszen a szabadságnak is kellene, hogy legyenek szabályai. Vagy nem?

-          Ezt mindenki magának dönti el. Te állítod fel a saját szabályrendszeredet, és eldöntöd, hogy mi fér bele a szabadságodba.

-          Téged például korlátoz, vagy korlátozott valaha a kőszínházi közeg? Hiszen tíz évet töltöttél a Krétakörben Schilling Árpáddal.

-          Eltörölném ezt a szétválasztást, hogy kőszínház meg alternatív. Ilyen nincs, ez egy végtelenül nagy ostobaság. Színház van. Vagy el tudtál mesélni valamit, vagy nem tudtál, és innentől kezdve mindegy a közeg. Ahogy mindegy az is, hogy ezt húsz forintért, vagy kétszázmillióért csináltad.  Színház van. Vagy nincs.

-          Ennyire egynemű lenne a kettő?

-          Ha valamiben mégis van különbség, akkor az a pénz, abban az értelemben, hogy egyáltalán nem mindegy, mennyiből gazdálkodhat egy produkció. Olyan ez, mint a profi színész meg az amatőr színész. Az egyik ebből él, a másik meg éjszaka fölszolgál. De ettől mindkettő ugyanolyan színész, ugyan azt csinálják. Jó színész van, aki odateszi magát, foglalkozik a darabbal, meg rossz színész. Ennyi.

-          Tíz éven át egy rendezővel dolgozni azért adhat egy nagyfokú biztonságérzetet. Ez nem hiányzik?

-          Kíváncsian várom az új embereket, az új találkozásokat, hogy kivel milyen lesz majd együtt dolgozni, ez egy kihívás. Van, amikor ez kifejezetten szerencsésen alakul, máskor meg nem működnek a dolgok, de én akkor sem szeretem, ha a kudarcot a „hülye rendezőre” fogják. Hát ott vagy te is ember! Tessék hozd ki belőle a maximumot, más nem fogja megcsinálni helyetted. Ráadásul nem ő áll ott a színpadon estéről, estére, hanem én. Én viszem vásárra a bőrömet,ezért majdhogynem mindegy,milyen a rendezőhöz fűződő viszonya a színésznek, neki magának akkor is a maximumot kell nyújtani.  Ráadásul, ez egy nagyon pici ország, ahol előbb utóbb úgyis mindenkinek lesz közös munkája mindenkivel, nem tudjátok kikerülni egymást. Ezt jó lenne, ha azok sem felejtenék el, akik épp most túlnyerték magukat, és próbálnak szeparálódni. Magyarország annál sokkal sokkal kisebb, hogy te szeparálódni tudj.

-          Az Örkény igazgatójával Mácsai Pállal például tavaly nagyon sokat találkoztál, hiszen együtt forgattatok a Terápiában. Hívtak a szerepre,vagy jelentkeztél?

-          Is-is, ez egy nagyon tragikus történet. Elmentem a Terápia castingjára, de végül Huszár Zsoltot választották ki a szerepre. Mikor őt elütötte a villamos, akkor kerültem én újra képbe. Az eset keserűségén túl persze, örültem ennek a lehetőségnek, nagyon izgatott ez a munka, ráadásul régóta szerettem volna Gigor Attila rendezővel dolgozni, és a Terápiában ez is megadatott.

-          Te magad édesapa vagy, és eljátszottál egy olyan férfit, aki apuka akarna lenni. Egyáltalán a sorozatnak, jellegéből adódóan, volt bármiféle terápiás hatása rád?

-          Pontosabban újra apuka szeretne lenni, hiszen nekik van egy Misi nevű kisfiuk. Aztán egyszer csak a terápia közepén jön egy vetélés, ami hatalmas krízis egy családnak. A miénkben ilyen nem történt, viszont ott álltam én, a férj és apa,akinek a házassága épp akkor bomlott fel,vagy kezdett felbomlani, ami ugyanígy egy veszteség érzés, egy kritikus pont, amiből,hát ha keserűen is,de lehet táplálkozni egy ilyen szerephez. Amúgy sem tudok másból meríteni,csak az életemből. Persze a fantáziámhoz tudok nyúlni, de sosem ugyanaz elképzelni, hogy milyen lehet valami, mint közvetíteni, hogy te milyennek élted meg.  De ettől még ebben semmilyen terápiás jelleg nincs, nem segít semminek a feldolgozásában. Hozzásegít a munkádhoz persze, de nem használhatod a végtelenségig, nem maradhatsz benne. A III. Richárdot sem viszed ki az utcára. Viszont, amikor csinálod, akkor száz százalékosan benne kell lenned. Hiszen ezért járnak az emberek színházba. Látnak egy élő embert aki elsírja magát a színpadon,és összefacsarodik a szívük. De csak akkor, ha tényleg sír. Az kevés, hogy eljátssza. 

Little red Corvette...baby you're much too fast

Hogy hajnali kettőkor miért látok még neki blogbejegyzést írni, magam sem értem. Reggel fel kell kelnem, be kell mennem a rádióba, késő este pedig a tv-be, és kilátásom sincs pihenésre a kettő között. És minden porcikám sírva kér,hogy aludjak egy kicsit, pedig még a SimonMarci féle, dupla nescafé strong trükköt is bedobtam. De most eszembe jutott valami, és esküszöm lehetetlen magamban tartani. Illetve érlelhetném reggelig, párolhatnám a zuhany alatt a gőzben, de akkor már nem lenne ugyanaz.

Szándékosan nem úgy kezdem a mondatot, hogy ti voltatok-e már úgy,hogy… ugyanis tudom, hogy voltatok. Mind. Egytől egyig. Mindenkinek volt olyanja, és jó eséllyel lesz is még, hogy rákattan egy dalra, és akkor azt ájulásig. Ötször, tízszer, százszor egymás után. Mint mikor gyerekként körbeforogtál a tengelyed körül, szédülésig, rosszabb esetben hányásig.

Péntek óta pörögtem az ABBA Head over heels című dalán. Magam sem értem, ennyire nagy ABBA fan nem vagyok azért. Mégis, péntek délelőtt beégett az agyamba, ahogy a rádióban hallgattam, este is ez szólt készülődés közben…egyszóval a nyakamon maradt.  Na,de.  Azóta találtam új ismétlésgenerátort. Fehér lovon érkezett, menthetetlenül rabul estem. Ne is akarjatok segíteni.

Jött a Herceg, pedig azt hittem már nem tud meglepni (karnyújtásnyira énekelte tőlem a Purple Raint,mindent tudunk egymásról,de tényleg).  Youtube-on tallóztam, mikor rátaláltam a VOICE US egyik döntőjének videójára,ahol a négy zsűritag adott elő egy egyveleget Prince dalaiból. Meglepetésemre egyébként nem a gigamega slágerekből. Mikor azonban Cee-Lo Green belekezdett a Little Red Corvette-be, olyan érzésem volt, mintha az első dallamtól ismerném a dalt, pedig szerintem most hallottam először. Mégis annyira régről ismert érzés fogott el,hogy őrült sebességgel kezdtem el kutatni utána, és némi szövegfoszlány segítségével sikerült is ráakadnom. Hogy aztán újra,újra,újra és újra meghallgathassam.

Miért?

Azért, mert a refrén dallama maga a szabadság. Az a friss, felrázós, vérátömlesztéssel felérő bizsergés, amit akkor érez az ember-lánya egy pasi mellett, mikor még nem szerelmes, de köldöktájékról sugárzik az érzés,egészen a feje búbjáig, hogy ez akár még VALAMI is lehet. Hallgatom, teljes hangerőn, és mosolyognom kell, mert tele van lendülettel, mint egy nem is tudom képzelt bíztatás, hogy jó vagy kislány!

Meg azért is,mert ha figyeled a szöveget, ez a dal olyan polír az egódnak, hogy jobb sem kell. Prince ugyanis egy kis piros corvette-ben eltöltött kellemes estéről énekel, és arról, hogy mennyire zavarba hozta A lány.

Hogy elbizonytalanodott, és érezte, hogy talán nem kéne, na de szombat este van,és ilyenkor minden megtörténhet.

És amúgy aggódott, hogy hányan voltak már előtte, és mi van,ha ő nem olyan „ügyes”, na de mikor Miss Little Red Corvett megkérdezte, hogy „…van-e még nálad ””””üzemanyag””” ”, hát rögtön rávágta, hogy igen.

 Akinek nem szexi,az tekintsen el Prince személyétől, de őszintén…ki nem vágyott már életében arra, hogy (nem nem feltétlenül egy könnyű estére egy kispiroscorvetteben,de akár arra is…) a kiszemeltet így összezavarja? Hogy egy kétértelmű pillantást vethessen az anyósülésen feszengő férfira/nőre, aztán egy magabiztos mosollyal rálépjen a gázpedálra? Még én is bírnám,pedig jogsim sincs J

Tudom,hogy nem fog mindenkinek tetszeni a dal (nem is értelek titeket egyébként… [humor-irónia]), de ha van ilyen dalotok, mármint amit akármikor,akárhányszor újra tudtok hallgatni, vegyétek elő, és érezzétek jól magatokat együtt. Mert minden giccselési szándék nélkül mondom, ilyen dalt találni,majdnem akkora élmény mint szerelmesnek lenni. Vagy száguldani egy kis piros Corvette-ben. Vagy mindkettő.

Josephinnek szeretettel

Az aprócska lakás békéjét látszólag semmi sem törhette volna meg. Az ablakok nyitva voltak, hegedűszó hallatszott, keveredve az éjszaka minden zörejével, a függönyök hol felemelkedtek, hol visszalibbentek, és fényfoltok tarkították a padlót. Az ablak mellett álló széken ruhák hevertek, a szoba közepén egy pár cipő, az ágy mellett nagynak mondható könyvkupac, a falakon, pedig egyszerű fakeretbe foglalt képek. A képeknek nem sok köze volt ugyan egymáshoz, itt egy tájfotó, ott egy portré, a másik, pedig egy újságkivágás, mégis valami leírhatatlan egységet alkottak a maguk furcsa módján. A szoba levegője friss volt, mégis ha valaki belépett ide parfüm és cigaretta füst illatának különös elegye csapta meg az orrát. Kétség sem fért hozzá, hogy aki itt él, nem megy ki az erkélyre, vagy a folyosóra, azért hogy rágyújtson. Erre lehet azt mondani, hogy rossz szokás, hogy igénytelenség, bár Josephine, aki ide s tova öt éve élt ebben a lakásban cseppet sem tartotta igénytelennek magát. Sőt… Mindig csinos volt, ha barátai átjöttek rendbe szedte a lakást, és finom vacsorát készített, ha munkája volt azzal időben elkészült, egyszóval úgy látta, semmi sincs az életében, ami arra utalna, hogy ő igénytelen. És rossz szokásnak sem tartotta a dohányzást. Tudta, hogy nem egészséges, sőt a tulajdon nagymamája, akit mindenkinél jobban szeretett, most épp emiatt fekszik kórházban, de ez az egész valahogy hozzá tartozott az életéhez, a mindennapjai részét képezte. Csak úgy, mint a kétórai ebéd Marie-val, vagy a telefonok minden szerdán fél hétkor a New Yorkban tanuló öccsétől, úgy a reggeli cigaretta is elengedhetetlen napirendi pont volt Josephine számára. Reggelente elkészítette a kávéját, köntösben leszaladt a pékségbe valami finomságért, kiürítette a postaládáját, hogy a reggelije mellé elolvashassa a Le Humanite legfrissebb számát, mert mégsem kezdheti úgy a napját, hogy nem tudja, mi történik a világban. Miközben tájékozódott, kávézott, keze már szinte magától nyúlt a cigis doboz után, az öngyújtó a keze ügyében volt, és az első slukkal végre igazán kezdetét vette a napja. Mielőtt belépett volna az üzletébe, Josephine ugyanis egy fiatal tervezők ruháit árusító bolt tulajdonosa volt, még egyszer rágyújtott, mert a ruhák között soha nem dohányzott. A keskeny zöld papírdoboz, legközelebb csak kettőkor került elő újra, annál a bizonyos ebédnél, amit Marie-val, gimnáziumi barátnőjével fogyasztottak el.  Ebben a bő egy órában legalább háromszor vette elő az öngyújtóját, hiszen hatig ismét az üzletben lesz. Este pedig, este nem volt határ… Hol többet szívott, hol kevesebbet, de a reggel még teli doboz, tíz óra tájt, már biztosan üres volt. Így „füstölögtek” a napok egymás után Josephine életében, egész addig még imádott nagymamája kórházba nem került.

Sophie nagyi, ahogy unokája nevezte, ünnepelt énekesnő volt Párizsban. Olyan lágyan, szépen tudott énekelni, hogy egy csapásra kizökkentette az embereket a hétköznapok mókuskerekéből. Ezt Josephine is igazolhatta, kicsiként csak a nagymamája hangjától hagyta abba a sírást. Mindig úgy csodálta ezt az asszonyt. Aki mindig mindenre tudott neki válaszolni. Legyen szó szívügyekről, iskoláról, vagy egyszerűen csak egy kamaszlány gondjairól, Sophie mindig segített. Ha az unokája beállított hozzá, kiültek az erkélyre, egy kis tálcán sütit hozott, teát töltött a lány ütött kopott Disney mintás bögréjébe, és cigarettára gyújtott. Bár váltig állította, hogy nem a nagyanyja hatására szokott rá a dohányzásra, legbelül Josephine is érezte, hogy ők ketten annyira hasonlítanak egymásra, hogy szinte elkerülhetetlenné vált, hogy előbb vagy utóbb, ő is el ne kezdje. És elkezdte. Mikor tizenhat éves volt, és nyáron egy étteremben dolgozott, egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is füstöt eregetve ül a hátsó lépcsőn a többi pincérrel együtt. Azóta le sem tette. Találkozott éppen elég elrettentő reklámmal, ijesztő óriásplakáttal, de egy sem hatott rá igazán. Benne csak Sophie örökké mosolygós arca élt, hogy az ő hangján semmit sem változtatott ez a szenvedély, hogy a bőre nem lett csúnyább, a fogai még mindig hófehérek voltak, és a megfázós időszakoktól eltekintve egyszer sem halotta köhögni. Mivel, hogy efféle jelek rajta sem mutatkoztak, hát nem aggódott.

Fél évvel ezelőtt azonban történt valami. Sophie és Josephine épp az erkélyen üldögéltek, a fiatal lány elmélázva figyelte az Eiffel tornyot, az idős hölgy, pedig mesélt neki, a régi időkről. Azokról az időkről, mikor minden reggel rózsacsokor fogadta a küszöbén, mikor Josephine nagypapája még bolond diák volt a Sorbonne-ról, és reménytelenül beleszeretett abba a fiatal lányban, akit előző este halott énekelni a Cartier Latin egyik bárjában, hogy milyen volt az első manzárdlakás, amit megvehetett magának, és Josephine csak hallgatta, hallgatta, még nem egyszer csak a nagyanyja köhögni nem kezdett. A lány egyből odakapta a fejét. Mert ez a köhögés más volt. Mélyről jövő, fájó köhögés, amit ebben a lakásban ő egyáltalán nem szokott meg.

- Nagyi jól vagy?- kérdezte, és életében először igazi félelmet érzett.

- Nos igazából, nem.

Josephine nagy levegőt vett, és próbált nem megijedni, de a szemében látszott, hogy már most kétségbeesett.

- Hetek óta rosszul érzem magamat. Kifulladok a lépcsőn, köhögök, fájdalmat érzek, ha mély levegőt veszek… Én azt hiszem, valami nincs rendben.

Ha valamiben igazán hasonlítottak, az az volt, hogy egyikük sem fogadta el a nemet válaszként, ezért Sophie minden tiltakozása ellenére azonnal kocsiba ültek, és meg sem álltak a kórházig, ahol megszületett az eredmény, amire álmukban sem mertek volna gondolni: Sophie tüdőrákban szenved, és ami még ennél is rosszabb, túl későn vették észre. Josephine nem bírt megnyugodni, orvostól orvosig járt, a leletekkel, de mindenhol csak ugyanazt mondták: legyen együtt annyit a nagymamájával, amennyit csak lehet, ezt már nem tudják megváltoztatni. Attól kezdve minden nap találkoztak, és megtettek mindent, amit csak elképzeltek maguknak. Utaztak, színházba jártak, Sophie igyekezett megmutatni az unokájának azt a Párizst, amit ő ismert. Az éttermeket, színházakat, Monmart őrült világát, hogy valamit igazán adhasson Josephinnek.

Egy hete azonban már olyan fájdalmai voltak, hogy kórházba került, ahol napról napra csak romlott az állapota. Valahányszor Josephine telefonja megcsörrent, a gyomra öklömnyire húzódott össze, mert azt hitte a kórházból, hívják. Esténként alig bírt elaludni, most is nyugtalan álmai voltak, és csak hánykolódott az ágyában. Már épp elaludt volna, mikor a telefon megcsörrent, megtörve az este nyugalmát, és tudta, hogy miért hívják.

Felült az ágyában, és még fel sem emelte a kagylót, a szemét már elöntötték a könnyek, és olyan mély szomorúság lett úrrá rajta, amilyet korábban soha sem érzett. A vonal túlsó végén, a Doktor úr, közölte, hogy Sophie, az éjjel elhunyt.

Másnap Josephine nem nyitott ki, nem ment újságért, se csokis croissant-ért. Csak ült az asztalnál, egyik cigarettát a másik után szívta, és sírt. Voltak már nehéz helyzetek az életében, de még soha, soha egyetlen hozzá közel álló embert sem veszített el. Azt hitte Pierre New Yorkba költözésétől rosszabb, nem érheti, most azonban rájött, hogy mégis. Mert a tesója visszajöhet, amikor eszébe jut, repülőre ül és már itthon is van. De Sophie már nem tér vissza. Nem látogathatja meg többet, nem fog többé arra hazaérni, hogy a nagymamája átrendezi a lakását, nem olvasgathatnak már együtt a Luxemburg kertben, nincs több közös séta szombat reggel a Louvre-ban, egészen egyszerűen azért, mert Sophie már nincs. Képtelen volt felfogni, nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy valami ennyire végleges legyen, hogy ennyire megváltoztathatatlan dolgokkal kelljen szembenéznie. Csak járkált fel-alá a lakásban, és próbálta összeszedni a gondolatait. Ahogy ott állt az ablakban, és figyelte a nyüzsgő várost, arra gondolt, hogy ha még sokáig itt fog üldögélni és egyik cigit a másik után szívja, akkor előbb vagy utóbb megőrül. Így hát fogta magát, felöltözött, és meg sem állt Sophie lakásáig. Ahogy belépett az ajtón, ugyan az az illat csapta meg az orrát, mint a saját otthonában. Parfüm és cigarettafüst. Szokatlanul csöndes, és üres volt így a lakás. Nézegette a könyvespolcon sorakozó fényképeket. Sophie esküvői képét, amin olyan fiatalok, és olyan boldog voltak a nagyapjával. Vagy azt a fekete-fehér fotót, amin a büszke nagymama először tartja a karjában Josephine-t. és végül azt a gyűrött, sárgult képet, amin Sophie egy merész fekete ruhát viselt, fején kalap, és belekacsintott a kamerába. A kezében cigarettát tartott. Josephine el kezdte nagyon rosszul érezni magát. Ez tette tönkre a nagyanyját, ez az őrült szenvedély, amiről sehogy sem tudott leszokni. Az asztalhoz sétált, amin egy boríték hevert, rajta az ő nevével. Remegő kézzel bontotta fel, és azonnal ráismert nagymamája dőltbetűs, írására.

Drága Kicsi Unokám,

Holnap úgy tűnik végleg be kell feküdnöm a kórházba, és van egy olyan kellemetlen megérzésem, hogy nem fogok többet ide visszajönni. Nehogy el kezdj sírni, ez az élet rendje, egy Idős Hölgy, aki immár jócskán elmúlt húszéves, ahogy Te szoktad mondani, ha a korom után érdeklődtek, tudja, hogy minden nap ajándék. Az én életem azóta egyetlen nagy ajándék, hogy Téged megismertelek, és egyre jobban élvezem, mióta látom, hogy milyen felnőtt lett belőled. Nem hinném, hogy sok buktatót tartogathat számodra az élet. A szüleid mindenre megtanítottak, amit tudnod érdemes, és azt hiszem, én is hozzá tettem a magamét. Csak egyre kérlek: sose félj! Ne félj attól, hogy beismerd, ha tévedtél, ne félj segítséget kérni, ha bajba kerülsz, vagy segíteni azon, aki bajban van. Ne félj megismerni valami újat, és mikor már úgy érzed, hogy valami véglegessé vált az életedben, akkor is merj változtatni! És tanulj Josephine! Tudom, hogy jártál már egyetemtől kezdve mindenhová, de hidd el, még rengeteg mindent fogsz megismerni, és Neked minden egyes új tapasztalatból tanulnod kell. Legyenek fantasztikus periódusaid, vagy mélyrepüléseid, mindenből tanulhatsz valamit. Abból is, ha más hibázik, mert Te legalább már át fogod lépni azt a gödröt, amibe ő még beleesett. Őszintén szólva azt hiszem, én most egy igen mély gödörbe estem, de benned megbízom, Te képes vagy átlépni. A boríték alján találsz egy kis ajándékot, erről mindig ez a „beszélgetés” jusson eszedbe, bár tudom, hogy csak olvasod, amit írtam Neked.

Josephine-nek sok szeretettel:

Sophie nagyi

Josephine arcán patakokban folytak a könnyek. Olyanfajta megkönnyebbülést érzett, amire néhány órával ezelőtt még nem is számított. A boríték alján Sophie jegyűrűje lapult. Az a vékony kis karikagyűrű, picike virággal a közepén, amit soha sem vett le az újáról. Josephine a hamutartóba fektette a cigijét, és az ujjára húzta a gyűrűt. Csak nézegette, nézegette, és tudta, hogy amit Sophietól tanult, az mindig vele lesz. A mellette füstölgő cigarettára nézett. Hosszan, gondolkodva figyelte, hogyan száll a füst a plafon felé, hogyan parázslik a vékony papír csík, hogyan hullik a hamu a kis cserépedény aljára. Egyszer csak kézbe vette, és egyetlen mozdulattal elnyomta. Tudta mi lett volna az igazán nagy lépés: ha mindezt magáért teszi, és nem azért, mert a nagymamája erre kérte. Ebben a pillanatban azonban úgy gondolta, ez is bőven elég.

     

Télen nyáron nyár

A született optimisták kitartanak amellett,hogy ez még augusztus,ez még nyár. De lássuk be,amikor plakátok tucatjairól üvölt ránk az iskolakezdés,amikor hajnali ötkor még sötét van (onnan tudom,hogy szoktam ilyenkor munkába menni :-) ), este hétkor meg már sötétedik...Szóval ilyenkor nehéz befogni az orrunkat,és nem megérezni a levegőben foltokban felbukkanó őszillatot. Mert nem csak tavaszillat van ám. Tavaszillatot napfénynél érez az ember,és általában váratlan meglepetésként érkezik. Az őszillat,egyszer csak felbukkan,mint egy rossz előérzet,ráadásul általában este. 

Nem tudom ki,hogy van vele,én minden évben augusztus végén-szeptember elején,kicsit lelki beteg leszek. Mert vissza kell menni a suliba,mert vége a szabadságnak, a jó időnek,a csak ugorjunk le egy fröccsre-estéknek. Nem sütkérezhetünk órákon át a medence mellett,és egy-egy esti kiüléshez,mind több ruhadarabot kell először csak magunkkal vinni,aztán már fel is venni.Amikor beindul a szeptember, már úgy-ahogy megbarátkozom vele,de az átmenet...az borzasztó. 

Aztán persze ebbe is belejövünk. 

Belejövünk azokba az utolsó ajándék estékbe,mikor még lehetett nyitott ablaknál aludni,de a villanyt már nem kell lekapcsolni,mert nem szállja meg valami rémes rovarinvázió a lakást.

A roséfröccsöt felváltják a nehézbombázó vörösek. Jó lehet,hogy ez csak nekem külön öröm. Nem baj vállalom. 

Belejövünk az öltözködésbe is,mi lányok biztosan,mert már nem azt az egy kánikularuhát kell újra és újramosni,amiben túlélhető a negyvenfok.

A limonádékat a mozikban felváltják a "bonyolultabb" filmek, a könyvespolcokon az új regények, az öblös üvegkancsókban pedig az ezerízű teák. 

Értékelni kezdünk minden egyes napsugarat.

És lássuk be...az élet ősszel sem áll meg. Én legalábbis mindig ezzel vigasztalom magam. 

Ősszel is fogunk bulizni menni. Ősszel is leszünk szerelmesek. Lesznek koncertek,amiket várhatunk, lesznek közös meccsnézések, emlékezetes pillanatok. A hideg sem öl meg,csak átalakít. 

De addig is...Hajrá ennek a néhány nap nyárnak. Örültem,hogy idén is találkoztunk,remélem jövőre megint eljössz.

Liliség a facebookon

Némi gondolkodás után elkészült a blog facebook oldala :-) Amiért praktikus követni(lájkolni na): videokat, képeket teszek közzé, illetve a rövidebb gondolatnyi szösszeneteket ott fogom közzétenni, a blognak megmaradnak a nagyobb terjedelmű irományok!

Az otthon itt van...

Már az ajtón való bejutás is komoly lelki tehernek tűnt. Pedig már százszor,ezereszer léptem be ezen a zöldre mázolt ajtón, ismertem a hangokat,az illatokat,az embereket… Tudtam, mi hol van,mik a szokások, hogy kell viselkedni, köszönni… Azért most mégis nagyon féltem. Mert ez a belépés most azt jelentette, hogy kívülállóból belső emberré kell válnom, és ha valamiben,hát abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű feladat. És nem is fogják megkönnyíteni. De,ha sikerül,ha meg tudom csinálni,ha kiderül,hogy képes vagyok rá, akkor …

… akkor, ahogy Apa mondta, lesz egy hely,ahova mindig tartozom majd. Akkor is,ha már abbahagytam. Akkor is,ha majd csak nézem az egészet. Akkor lesz egy olyan állandó kapcsolódási pontom a világban. Bárhova menjek is. A bárhovát pedig szószerint értette. A világon mindenhol érteni fogják,hogy mit mondok, mit csinálok, mindenütt ismerős leszek, nem baj,ha sosem láttak korábban.

Hajnalban jöttem rá,hogy mennyire igaza volt.

Negyed hatkor csak abban voltam egészen biztos,hogy pocsék zene szól a rádióból. Na meg abban,hogy képtelen vagyok felkelni. Felkelni,és elkövetni minden mást utána. Nem,nem kizárt. Nem muszáj. Nem áll ott senki,hogy számonkérje rajtam,ha nem megyek. Nincs kényszerítés,visszaalhatok. Lemászok a galériáról,kikapcsolhatom a rádiót,és visszafekhetek. De,ha már lementem…Akkor akár fel is öltözhetek. El is indulhatok. Felszállhatok a négyeshatosra, figyelhetem az embereket, és Sadeval a fülemben igazán utazhatok néhány megállót. Szám szerint kettőt a Nyugatitól.

És,ha már ott vagyok… besétálhatok a Hajósig.

Nem tudom,ki ül a pénztárban, fogalmam sincs,hogy ki a kabinos néni. De az illatot ismerem. Ezt a párás,klóros levegőt bárhol,bármikor be tudom azonosítani. Tudom, hogy kell úgy pakolni az icipici szekrényekben,hogy minden beférjen, hogy a papucsomat már kint le kell venni. Nem azért,mert ki van írva. Csak,mert így illik. Mert piszkos talpú lábbelivel nem járkáljuk össze az öltöző kövét.

Átöltözni, sapkát venni, szembesülni azzal a kialvatlan szemű ufóval,aki korábban én voltam. Tudni, hogy az első csobbanás pokoli lesz,és nagyon hideg. Tudni, hogy az első ötszáz méter után a halálomat fogom kívánni. Aztán mégis ugrani. Beindulnak a régi reflexek. Egy-két-há levegő jobbra. Egy-két-há levegő balra. Alhasból indul az egész spicc,végig a combon, a vádlimon,egészen a lábfejemig. Forduló,siklás,egykéthá… Hallom a sípszót a másik medence felől. Az első adag négyszer négyszáz… Milyen ismerős. Mintha nekem is mondták volna, minha nem is én lettem volna,de mégis ismerem. Négyszáz után,mekkora megváltás a tízszer ötven. És nekik milyen sok van még odáig. Én ezeröt után kiszállok. Háromszor ötszáz kellett,hogy elmúljon az ólmosság a tagjaimból,és jól essen az úszás. Reflex szerűen húzom le a sapkát, pihegve állok be a zuhany alá. Csak a csacsogás hiányzik. A többiek. Biztos,ami biztos áthajolok a szomszéd zuhanyzóba,de nincs ott senki. A lányok sincsenek. Kár.

A klór szaga egész napra beleeszi magát a hajamba, a bőröm még hosszas kenegetés után is száraznak tűnik. Rég volt ilyen,de nem zavar. Ismerős. Ismerős a zsibbadás is a vádlimban,és az a jóleső kitisztultság is a fejemben. Vízben lenni tényleg olyan,mintha átmosnák az embert. Ezt az egyet még a leggyilkosabb edzésekben is szerettem. A test akkora fegyelmet-figyelmet kívánt, hogy nem gondolhattam másra. Nagy guruk is megirigyelhetnék ezt a boldog gondolatnélküliséget.

Hazamegyek a Szigetről,mégis olyan,mintha otthonról indulnék el. Ha még várnék egy kicsit, biztos felbukkantak volna ismerősök,vagy olyanok,akik ismerik azokat,akiket én ismerek. Akikkel közösek a sztorik, az élmények,akik értik,mit beszélek.

Apának igaza volt. Aki egyszer lement az uszodába, az utána bárhol járjon is, mindig otthon lesz a medence mellett. Nem tudom,ő emlékszik-e még,de egyszer azt mondta, ha külföldön kéne élnie, első alkalommal biztosan lemenne az ottani usziba,mert biztosan találkozna ismerősökkel. Sőt… talán egriekkel is J.

Hat év alatt nekem is sikerült elérni, hogy mindenhol legyen a világon egy kicsi otthon. Ötven méter legalább. Az összes pokolba kívánt edzéssel, vesztett meccsel, és öltözői balhéval együtt is, sosem fogom bánni,hogy majdnem tíz évvel ezelőtt lementem az első edzésre a nyitott uszodába. Második családot választani magamnak.

Nem lehet erről többet írni úgy,hogy az a giccs határán kívül maradjon,talán már így is túlmentünk rajta. És,aki ezt nem próbálta,az talán nem is érti ezt a másfél oldalt. Tőlük most elnézést kérek. Ez a pár sor most Nekünk szólt. Nekünk,akik tudjuk mi az az ötös, a kiszorító, a kihagyó, a svédcsavar, a Hajós,a Komi, a Csaszi és a többi… Ez egy kicsi köszönöm tőlem, egyszerűen mindenért.  

Azok az aljas előítéletek vs. azok a csodálatos férfiak

Izzik Budapest. Lerohant minket a hőség,nem kopogtatott, nem szólt, semmi előjáték. Döbbenetes, leigázó, izzasztó hőség. Persze én egy szót sem szólok. Erre vártam. Ezért a pillanatért vacogtam át az őszt, a telet, azt a hosszúra nyúlt és szürke „tavaszt”. Persze fanyalgás az mindig van. Mert mégsem járja, hogy mondjuk Nőként lépek ki a lakásból,és mire megérkezem……akárhova, már  nem Nő vagyok. Csak egy tépett tollú, ázott csirke (igen tudom majdnem tyúk,de addig is még tyúkosodom,csirke). Nagy spórolás ez az összes kenceficékkel. Hiszen minek felkenni,ha öt perc múlva egyetlen úrilányos kézmozdulattal foltosra kenem magamon az egészet?!  Egyszál lenge játszós ruhámban kéne minden hová járni. Boltba, bulizni, munkába,enni,inni,aludni… Mindent. Vagy csak pancsolni naphosszat. Ahhoz meg a bikini is bőven elég.

Fővárosi tűzforróságba toppan be A Férfi. A férfias, százszor megálmodott, százszor sírós éjszakákba elsutyorgott kívánság. Ilyet, mint ő. Pont ilyet. Arcra, mosolyra, testre,hangra, foglalkozására nézve nekem teremtetett. Kötekedést kéretik visszafogni, talán még nem tudja, de ha elrendeltetett, hát akkor úgyis rájön. És igen, tudom én ezt anélkül, hogy valaha egy szót is váltottunk volna. Válaszol a kérdéseimre igen. Péntek jó? Jó. Mikor jó. Őszinte válasz,hogy neki bármikor, diplomatikus,hogy két műszak között. Mert nekem kettő van. Amúgy három,mára kettő jut. Kettő között neki is jó lesz.

Órahosszas válogatás. Kedvencszoknya reményvesztetten landol a földön. Min is agyalok én? Hát a bkv-n töltött első perc után olyan az egész,mintha fel sem vettem volna. Szegény,bánatos,forróságtól elgyengült józanságom halkan emlékeztet, tán ő is tudja,hogy nyár van. Tán ő is sejti,hogy nehéz Audrey Hepburnt játszani negyvenegy és fél fokban. Ugyan már. Marhaság (józanság elmorzsol egy két könnycseppet,már megint letorkollták).

Tükör előtt állva testesülnek meg az előítéletek. Mind egy szálig. Ő túl jó. Túl szép. Túl,túl,túl minden. Biztos tudja is. Biztos olyan is. Biztos egy önelégült majom. Nem is egy majom. Legalább kettő. Kettő az egyben. Akkor én most ennek öltözködöm? Minek? Ő már a csók utáni herceg, neki én csak békalány. (Józanság már nem próbálkozik,érzi,hogy ez a meccs elveszett).  Lesz, ami lesz. Különben is. Neki kell érdekesnek lenni,nem nekem. Munka szempontjából. Minden egyéb szempontjából olyan érdekesnek kell lennem,hogy arra talán fokozat sincs.

Egy szoknya,egy trikó. Haj tarkóra kontyolva, eggyel kevésbé fog szakadni rólam a víz. Próbálom eldönteni,villamoson imbolyogva, hogy a hőségtől szédelgek-e, vagy a fáradtságtól. Próbálom felidézni az előre kigondolt kérdéseket. Semmi nem jut eszembe. Miről fogunk beszélgetni? Betudná a hőség által generált végzetes agylágyulásnak,ha arra kérném,hogy csak üljön,én meg nézem? Talán. Vagy nem. Nem tudom. Állítólag ő is sokat van mostanában napon. Na majd meglátjuk.

Ülök. Várom. Nagyon várom. Dafke se nézek fel,ha nyílik az ajtó. Találjon meg engem. Egy szem nő vagyok a cukrászsütemények illatától dús levegőjű kávéházban, ha így nem ismer fel, akkor nem is olyan jó pasi. Sőt.

Hív,hogy késik. Elcsodálkozom. Nem sokkal korábban még abban is biztos voltam,hogy elfelejtette. Most meg elnézést kér telefonban. Ismerősen szól a hangja. Valakiére emlékeztet,percekig jár az agyam,újra pörgetek szavakat, a sok forgatástól kezdenek értelmetlenül csengeni, mire végre rájövök. M-nek is ilyen. Ő is ebben a nyugodt,mély tónusban kommunikál. Nem összekeverhető igazából. De meg tudnának zavarni. M is egy csoda. Nem konkrétan az én csodám,de állandó csodálatomat élvezi.

Érkezik. Honnan tudom,ha nem néztem fel? Tudom. Ki más járkálna körbe,körbe tanácstalanul? Látszik ,hogy nem nézett meg fészbúkon. Küönben tudná. Hogy a karmikus vonzásról már ne is szóljak.

Végre odatalál. Puszi az orcákra, be sem mutatkozunk. Beszéltünk tán már háromszor is telefonon, ismerjük egymást. Nyilván. Az emeletre hozza a kávémat, nem is értem. Majd én hozom. Majd én segítek. Ilyen szavak bukfenceznek ki a száján. Az enyémen meg majdnem az,hogy „ez most komoly?”. Szerencsére az én szavaim gyengék talajtornából. A nyelvem hegyén maradnak.

Ülünk,nézünk,kérdezem, válaszol. Először röviden. Aztán már egész mondatokban. Aztán hosszan. Egyre hosszabban. Végül már nem válaszol. Beszél. Józanság kábán felemeli a fejét. Nocsak. Mintha valami ismerőset hallana. Az előítéletek csöndben sisteregnek. Nem,csak nem azt mondja,amit hallani szeretnénk. Csak nem úgy viselkedik,ahogy elképzeltük. Más. Nagyon más. Nem is értjük. Mármint az előítéletek meg én. Hogy lehet ez? Józanság egyre jobban kárörvend. A buliba meghívja régi ismerősét Optimizmust is. Nem mindig jönnek ki egymással,de most erős az ellen,fel kell lépni ellenük. Határozottan. Optimistán. Lelkesen. Ha nem vigyázok… eltátom a számat. Még jó,hogy azt kérdezem,amit kérdezni akarok,és nem azt,hogy ez most komoly,vagy csak szórakozol?  Bámulok. Férfi, aki élvezi, hogy vannak határok. Férfi,aki olyan egyszerűen megmagyaráz mindent. Férfi olyan,amilyennek lennie kell. Hibázni szabad szerinte. Ez a szabadság. Hogy jogunkban áll. Nem rágódni rajta viszont kötelesség. Különben lemaradsz. Ha még sokat pillogsz hátra. Jó tanítványa lennék. Nem pillogok csak előre. Rá. Még mindig nem értem.

Fizetésnél diszkrét kézmozdulattal int. Tegyem el a kispirost. A vendége voltam. Elhaló köszönöm bukik ki a számon. Csak megy az a bukfenc. Megnyugodtam.

Elpilledve sétálok a Körúton. Tele van a fejem vele.  Józanság mellém szegődik. Együtt választunk fagyit. Oldalba bök.

-         -  Na, milyen volt?

-         -  Hagyjál…

-          - Naaaaaaaaaaaaa- kárörvendő kis dög.

-          - Jól van na… - megvonom a vállam és belekanalazok a vakítóan fehérlő bodzás gombócba.   

-          - Igazam van?

-          - Nem mindig.

-          - Na,de most?

-          - Most igen.

-          - Tehát vannak?

-         -  Tehát vannak.

-          - Mondd ki rendesen.  Kérlek.

-         -  Vannak. Vannak csodálatos Férfiak.

Clublights

Ott,akkor egy pillanatra kívülről láttam magam,és úgy éreztem, ennél giccsesebb már nem is nagyon lehetne. Holdfény, csillagok, a kedvenc vörösborom, koncert, mezítláb a fűben, körülöttem  a barátaim… Sok,túl sok. Hígítatlan szörp. Szirup.

Aztán kívülről néztem befelé, és ajtót mutattam a cinizmusnak. Giccses, hát aztán? Érezni a hideg füvet a talpam alatt,behunyt szemmel ugrálni,és hagyni,hogy tényleg minden porcikámat átjárja a zene lehet,hogy túlzás,de túlzásnak nagyszerű.

A rossz pillanatok elfelejtődnek. Egy idő után súlyukat veszítik. De ezek a csillagos esték beégnek. Dallal,borral,mezítlábbal együtt. Olyan mélyre,hogy ezzel fűtöm majd a lakást,ha beütnek a hosszú téli esték. Ha a giccs melegít,támogatom.

"Egyensúlyozásból nem lesz gyorskorcsolya"

Saját bevallása szerint ez az egyik nagy tanulsága az Angliában töltött éveknek. Tapasztalatokról, a humor fontosságáról, a bizonytalanság szükségességéről, és a lehetetlen küldetések valószínűségéről beszélgettem Haumann Mátéval.

Mikor döntötted el,hogy külföldön szeretnéd tanulni a színészmesterséget?

Ebben már elég korán, 14 évesen biztos voltam.

Ennyi idősen a legtöbben azt sem tudják, hogy mit szeretnének majd tanulni, nem még azt, hogy hol…

Ez igaz, de én akkoriban Angliában voltam Brightonban egy nyelvtanfolyamon, és akkor játszották a mozik a Mission Impossible című filmet, ami valamiért nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Utána órákig csak ültem a tengerparton, néztem a naplementét, és az járt a fejemben, hogy én ezt, és így szeretném csinálni. Ehhez pedig a legjobb ugródeszka egy külföldi egyetem. Aztán eltelik négy év, az első elhatározás, és a felvételire való jelentkezés között, ami jó arra, hogy az ember átgondolja, igazán ezt akarja-e csinálni. Mert, ha igen, akkor mindent meg kell tennie érte.  Kezdve azzal, hogy a megfelelő iskolákba jelentkezik.

Neked mik voltak ezek?

A RADA (Royal Academy Of Dramatic Arts), a LAMDA (London Academy Of Dramatic Arts), a Guildhall, egyébként ide vettek fel, és a Színművészeti itthon. Mivel akkor már biztosan tudtam, hogy mit szeretnék „csak” a felkészülés maradt.

Hogy érezted magad az ottani felvételiken?

Idegesen, mint ilyenkor mindenki.  A LAMDA felvételijén megkérdezték,hogy miért szeretnék színész lenni. Elmondtam, hogy gyerekként szerepeltem a Nyomorultakban, amit két éve itt,Londonban is láttam, és az egészben rejlő profizmus, az ahogy a színészek testüket-lelküket összhangba hozva mozognak a színpadon lenyűgözött. Az ő reakciójuk erre az volt, hogy egyetlen mozdulattal kihúzták a nevemet a listáról. A RADA felvételije előtt egy órán keresztül várakoztattak bennünket, amitől nyilván mindenki csak még feszültebb lett.  Ezek után értünk jött egy nagyon szigorú titkárnő, beterelt bennünket egy irodába, ahol közölte velünk,hogy csak az maradjon itt, aki tényleg komolyan gondolja ezt,és tényleg itt akar tanulni. Az jutott eszembe, hogy hány országon repültem át, hogy itt lehessek, és ha ez nem bizonyítja eléggé az elszántságomat, akkor mi?  Végül oda sem vettek fel. 

Maradt a Guildhall.

Utólag visszagondolva, a Guildhallban már az elejétől benne volt a levegőben, hogy ez más lesz. Van olyan, hogy megérkezel valahová, és azonnal otthon érzed magad. A három rostás felvételit azzal kezdték, hogy közölték azzal a sok szorongó,ideges fiatallal, hogy akkor most mindenki öltözzön át „játszós” ruhába, és mielőtt bármit csinálnánk, tartanak nekünk egy mozgástechnika órát.  És igen, mind tudtuk, hogy itt is figyelnek minket, próbálnak benyomást szerezni rólunk,de  mégis… Kicsit beleshettél az ajtók mögé, kicsit odatartozónak érezhetted magad, pedig hol volt még akkor a vége. De ott, akkor 2000 jelentkező között úgy éreztem, hogy emberszámba vesznek.

Hányan jutottatok tovább a második rostára?

Körülbelül 500-an. Nagyon felemelő érzés benne lenni abban az ötszázban, de ideges is voltam. Annyira ideges, hogy az osztálytársaim legelső emléke az volt rólam, hogy fel alá járkálok a folyosón, és folyamatosan a hajamat piszkálom. Aztán odajött hozzám az egyik oktató megkérdezni, hogy mi a baj. Miután válaszoltam, csak annyit mondott, hogy vegyek egy nagy levegőt, igyak egy pohár vizet, és nyugodjak meg, menni fog.

Gondolom, ezek után csak még jobban akartad, hogy sikerüljön.

Hát persze. Azt láttam, hogy itt van ez az iskola, ahol emberként tekintenek rám, és foglalkoznak velem, pedig még mindig nagyon messze vagyok attól, hogy bekerüljek. A harmadik kör utáni „eredményhirdetést” egyébként ugyanilyen humánus módon oldották meg, nem vágták az arcába azoknak, sem akiknek nem sikerült, hogy nem kellesz. Viszont annak a 23-nak, akiknek sikerült nagyon felemelő élmény volt. Nekem különösen.

Miért is?

Nézd,én sok más mellett azért is akartam külföldön tanulni,mert nem akartam, hogy a fejemre olvassák: azért jutott be, azért van ott, mert „ő a Haumann fia”. Az, hogy ebbe az iskolába saját erőmből bekerültem elég hosszú időre tehermentesített. 

És akkor jött a java…

Meg a felismerés, hogy nem is boldogulok annyira jól az angollal, mint gondoltam. Úgy kellett tanítgatni a különböző hangzókra, mint egy kisgyereket. Akkor mondta az egyik tanárom, egyébként az, aki a felvételin is megszólított, hogy ez kicsit olyan, mint a korizás. Ha mindig csak egyensúlyozol a jégen, és próbálsz megállni, abból nem lesz semmi. Lendületet kell venni, és ha elesel, akkor elesel, de egyensúlyozásból nem lesz gyorskorcsolya.

Végül mi segített?

A közeg. Támogattak, segítettek, mert az elejétől látták, hogy valahogy nem megy a beilleszkedés. Nem tudtam beszállni ebbe a szójátékokra, kardozásokra épülő gyors humorba. Sok időmbe került ezeket megtanulni, később viszont már én is tudtam olyan verbális szúrásokat bevinni, amitől az osztálytársaim találva érezték magukat. Akkor egy kicsit a helyemre kerültem.

Elmúlt a bizonytalanság?

Az nem. Az sosem múlik el, bár én azt hiszem, szükség is van rá, főleg egy előadóművésznek. Idővel megkapod a magad visszajelzéseit, amiktől a bizonytalanságod még nem feltétlenül szűnik meg, de segítenek a tájékozódásban. Nekem ilyen volt az egyik tanárom, ő remek indikátor volt, azonnal reagált mindenre, amit csináltunk. Ő mondta nekem egyszer, hogyha bárki úgy érezte volna a tanári karból, hogy nekem nem itt van a helyem, akkor nem lennék itt. Nyugodjak meg, jó helyen vagyok.

Egy ennyire szerető közegből hatványozottan ijesztő lehetett kilépni a „való világba”.

Az volt,de ők erre fel is készítettek minket. Harmadév végén közölték velünk, hogy ebből a huszonhárom gyerekből,évekig nem fog senki munkát kapni. Pedig jó helyről jövünk, jó ajánlással. Sokan felháborodtak itthon, hogy milyen kegyetlenség ilyen útravalóval elindítani egy pályakezdő fiatalt. Szerintem ez volt az egyik legjobb dolog, amit mondhattak, mert ezzel szembesültünk mindannyian.

Te most például mennyiben szembesülsz ezzel?

Szabadúszó színészként elég intenzíven. Ha tagja vagy egy társulatnak, az legalább arra garancia, hogy évente van két-három fix előadásod, amire számíthatsz. Szabadúszóként ezek vagy adódnak, vagy nem, és nyilván sokkal kiszolgáltatottabbnak érzed magad. Viszont nagyobb a mozgástered is, hogy kipróbáld magad új feladatokban.

Például külföldön?

Például ott igen. Nemzetközi terepen nagyon nehéz érvényesülni, mindig is az volt. Manapság talán annyival egyszerűbb, hogy az internetnek hála, bizonyos köröket nem nekem kell végigjárnom, hanem megteszi egy dvd helyettem, amire percekkel korábban rögzítettük az anyagomat. Azért ez tényleg bámulatos, mert alig másfél órán belül, több ezer kilométer távolságból megtudom, hogy megkaptam-e azt a szerepet, amire jelentkeztem vagy sem, és nekem még csak a lakásból sem kitenni a lábamat. De ez csak a technikai része.

A legutóbbi dvd-nek mi lett a sorsa?

Végülis nem kaptam meg a szerepet, amire jelentkeztem, de benne voltam az utolsó kettőben egy New York-i sráccal együtt,aki ugyan megkapta a szerepet, a produkcióból mégsem lett semmi.  Leforgatták ugyanis  a sorozat pilotját, de akkora volt az érdektelenség, hogy végül az egész projekt a kukában végezte. Hatalmas pénzek forognak kockán az ilyen produkcióknál, ezért  a gyártók nem kockáztatnak,és ez a szemlélet,már a szereplőválogatásokon megjelenik. Vagy megfelelsz 100%-ig annak az elképzelésnek, ami az ő fejükben megszületett, vagy be sem hívnak. Ha egyáltalán eljutsz odáig, hogy megnézzenek, akkor az már csak a hab a tortán, hogy el is tudod játszani az adott szerepet. Castingokra nem csak úgy „járogat” az ember. Ha szerencséje van, behívják, és úgy örül neki, mintha már meg is kapta volna a szerepet.

Ha sokszor kerülsz egymás után ilyen helyzetbe, az nem veszi el a kedved?

Az enyémet biztos nem. Volt egy időszak, amikor kint voltam Los Angelesben, és egyik munka sem jött össze, a pénzem elfogyott, és órabérért gereblyéztem a managerem kertjét, hogy valamiből mégis meg tudjak élni. Azután, hogy otthon volt egy sikeres monodrámám, meg szerepeltem a Nemzeti Színházban, ezt megélhettem volna egy óriási csapásként is, de úgy voltam vele, hogy  ez most nem sikerült. Viszont én voltam az a srác akit behívtak. Rám voltak, kíváncsiak, engem néztek meg, én mutathattam meg a tudásomat. És, ha egyszer már sikerült, akkor ez több annál az álmodozásnál, hogy „milyen jó lenne,ha…”. Akkor ez egy nagyon valóságos dolog, és a kudarcokkal együtt is,milyen jó,hogy van.

Maradok hűtlen híve

Dühös vagyok. Nagyon. Haragszom rád. Minden apró porcikámmal. Ha tehetném, kiabálnék, és veszekednék, és olyan dolgokat vágnék a fejedhez, amikről pontosan tudom, hogy fájnak. Lehet, hogy meg is ütnélek. De biztos, hogy nem fognám vissza magam. És elmondanám, hogy magamra vagyok a legdühösebb, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az elcseszett helyzettel. Legszívesebben megkérdeztelek volna, hogy Te mit gondolsz? Mit tanácsolsz? Menjek? Ne menjek? Maradjak?  Mit csináljak az interjún? Szerettelek volna felhívni, és elmondani, mennyire nevetséges volt az a pojáca, hogy azt a kis pökhendi majmot, meg a kollégáját, legszívesebben orrba vágtam volna. Ki kellett volna röhögnünk őket egy ital mellett, és megegyezni abban, hogy valami sokkal jobbat kell csinálnom. De nem hívtalak fel, még emailt sem írtam, inkább megbeszéltem mással. Mert azt akartam, hogy tudd meg, vagyis hát ne tudd meg, hogy nem érdekel a véleményed,az életem egy lényeges kérdésével kapcsolatban. Azt akartam, hogy érezd is meg ne is, hogy annyira sem érdekel a véleményed, hogy utólag elmeséljem mi volt. Haragszom rád. Ezt viszont akarom, hogy tudd. És azt is, hogy igazából Te voltál az első, akit fel akartam hívni. Veled akartam először megbeszélni, milyen nyomorultul éreztem magam, mikor kijöttem az irodájukból. Most már mindent tudsz. Tudd meg azt is, hogy nem megyek sehová, mert annyira nem tetszett az egész, hogy gondolkodni sem vagyok hajlandó rajta. Nem akarom, hogy bármit is mondj, már nem érdekes. Csak akartam, hogy tudd. 

Százhatvanöt centis megváltás

Botrányos hét volt. De egészen botrányos. Tényleg, szívből úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem. Kedden kezdődött. Betöltöttem a dicső 23-at, és estére úgy éreztem, hogyha ebben a lelkiállapotban, akárcsak egyetlen egyszer el kell még mondanom, hogy köszönöm szépen, igen nagyon boldog a szülinapom, akkor sírógörcsöt kapok.  Beköltözött hozzám a gyomorideg, a kialvatlanság, a kedvtelenség, a hirtelen, semmiből plafonig szaladó pulzus. Úgy éltünk együtt, mint egy nagy boldog család. Na, jó,maradjunk annyiban,hogy nagy család. Meg az étvágytalanság… Vágytalanság úgy általában.

Így telt el majdnem egy egész hét. Öt napos önpusztítás. Fájdalomcsillapítás alkohollal, stresszoldás rágyújtással, alvás… Ez volt a legrémisztőbb, alvás nyugtatóval. Jó most mondhatom, hogy enyhével, meg akármicsodával, de nyugtatóval, na. Akárhonnan nézem, minden esélyt megadtam magamnak, és az addikciókra hajlamos lelkemnek, hogy amúgy izmosan kicsesszek magammal. Bár talán nem voltam menthetetlen, mert az elnyomott szegény, szerencsétlen józan énem, halkan igyekezett közbeszólni, hogy nem lesz jó vége. Szerencsére nem kellett kivárni, hogy milyen vége lesz.

Vasárnapra meguntam. Program, menjünk, csináljuk. Szülők jönnek, kávézni megyünk, mindent csináljunk, had ne gondolkozzak, most semmin könyörgöm. Négykor találka. Csak úgy. Na, jó, nem egészen csak úgy.  Pasi régen nagyon tetszett. De soha nem volt semmi. Aztán totális vágytalanságom közepette felvetette, hogy fussunk össze. Fussunk. Lemondtam. Visszacsináltam. Fussunk, mert épp én is irgalmatlan futásban vagyok saját magam elől, és ezt a sportot társaságban a legjobb űzni.

Találkahelyen egy régi pasival randiztam régen. Skizoid állapot volt. Örültem is neki, nem is. Jó, hogy itt vagy, de ne fogd meg a kezem, annyira nem akarom, hogy itt legyünk azért. Másik asztalhoz ülök, nem jó kísérteni a sorsot, na. Pasi mint gyógykezelés… Ó könyörgöm,hát én sem vagyok normális. Azért ülök itt és így, mert ennek a hülye elméletnek ugrottam be. Megint.

És még az ég is beborult gratulálok. Tavasz, frisslevegő. Frászkarika. Pisiszagú Király utca, meg szemerkélő eső van nem üdeség meg kivirágzás. 

Cirkusz felfüggesztve Férfi érkezik. Csíkos zakóban, gomblyukban kicsi virág. Nem komikus. Neki jól áll. 165 centi instant béke és nyugodt mosoly. Kezében papírba tekert színes tulipánok. Azt mondja boldog születésnapot.

Na jól van legyen.  Jöjjön egy kávé,a többit majd meglátom.J