Egy szerelem három éjszakája

Valami bántja. A takaróján át is érzem, hogy valami fáj, valami feszíti, hát miért nem mondja? Engem nem csap be, annál jobban ismerem. Még a gerince is bánatosan görbül. Ébren van tudom, mert csak lökdöste a vacsorát, és éhesen képtelen elaludni. A meccsnek sem örült. A mezt sem vette fel, amit tőlem kapott a születésnapjára, és nem verte ki örömében a könyvet a kezemből pedig a kedvence lőtt gólt. Persze mikor megkérdeztem, hogy mi nyomja a lelkét azt mondta semmi. Semmi, minden rendben van, kicsit fáradt, hosszú napja volt, de nincs gond, vagy ha van is hát reggelre elmúlik. Hát bolondnak néz? Akkora a bánata, hogy kettőnknek is elég lenne, ő meg azt hazudja, hogy minden rendben. Tudom, jót akar nekem, nem akarja, hogy miatta is aggódjak, de könyörgöm miért nem engedi, hogy segítsek?! Vagy ne is engedje, csak mondaná el és akkor már nem csak az övé lenne a baj, hanem az enyém is, és akkor talán nem is lenne olyan rossz. Mert most csak emészt bennünket ez az egész. Én sem alszom, csak hallgatom a saját gondolataimat, és erősen koncentrálok, hátha kihallatszik valami a fejemből és válaszol nekem. Ami ott van a kézen-fogós sétákban, az átlustálkodott délelőttökben, vagy abban a félmosolyban amivel a szoknyámat ''lesegíti'' rólam, az hova tűnik ilyenkor? Hova lesz a „mi”? Most csak ő van, meg én vagyok az ő problémája meg az én gondom, és a közös elveszik... Pedig ezt csak együtt lehet. Nekem nem csak szexi mosolya kell, a jó dumája, meg az illata. Nekem a gondjai is kellenek, a rossz pillanataival együtt is akarom őt. És ha azok a rossz pillanatok rossz órákká, vagy hetekké nyúlnak? Akkor elhúzódnak, nem számít. Legfeljebb veszekszünk egyet, és? Néha zeng a ház, hát van olyan. De most csak hallgat, kizár. Nem enged magához. Ilyenkor még átölelni sem lehet, mert az olyan, mint egy göcsörtös fadarabot ölelgetni. Reggel meg felkel, és úgy csinál, mintha ez az az egész meg sem történt volna, és további két-három hétig béke van. Aztán valami elbúsítja, és én megint ott találom magam egy végtelen hosszú éjszakában, álmatlanul, és azon fog járni az agyam, hogy meddig fekhetek még ébren valaki mellett, aki nem engedi, hogy szeressem.

Még egy ilyen elcseszett napot, mint ez... Egy napot, egyetlen egyet késtem a határidővel, és még szóltam is előre, hogy ennyi haladékot adjanak. Persze, hogy akkor rábólintottak. Ma meg... ma gyakorlatilag kétszáz oldal puhakötésű irodalmat vágtak hozzám. Se pénzem, se munkám, és én barom még anyámékhoz is felmentem. Nem vagyok normális, hogy tőlük kértem pénzt. Egyáltalán mit gondoltam én is? Hogy apám majd együttérzőn megveregeti a vállamat? Anyám, természetesen véletlenül, épp akkor kapott fejgörcsöt, mikor becsengettem hozzájuk. Vagy a csengőtől van, vagy tőlem, de neki mindig akkor fáj a feje, mikor meglátogatom őket. Így nincs más hátra, apám társaságát kell élvezzem. És mindig ugyanaz a lemez. Én a link, akitől csak egy bölcsész diplomára futotta, és így szégyent hoztam a családra, én aki lejáratom őket azzal, hogy színésznővel élek együtt, egy tetőtéri lakásban. Én aki folyton csak csalódást okozok. Nem mintha érdekelné őket bármennyire is, hogy mi van velünk. Hogy szükségünk van-e valamire, hogy boldogok vagyunk-e. Az nem számít. Nem fogadnám el a segítségüket, de legalább tudnám, hogyha kell, akkor ők támogatnak minket. Egyetlen előadását sem nézték meg, pedig gyönyörű és tehetséges, és most itt fekszik ébren mellettem, mert tudja, hogy én sem alszom. És, ahogy felébred már a pillantásával is azt fogja kérdezni, hogy mi bántott engem az éjjel. Én meg nem válaszolok neki, mert nem szokásom lelkizni. Pedig tudom, hogy meghallgatna, hogy segítene. Azt is tudom, hogy nem hagy el, de akkor sem tudom meddig bírja ki velem. Mert ilyenkor dühös. Dühös, mert úgy érzi kizárom az életemből, hogy nem bízom benne annyira, hogy elmondjam a gondjaimat. Pedig én elmondanám ezredjére is, szentségelve, hogy már megint a családom... de annyiszor hallotta már, és nem akarom, hogy úgy érezze, miatta van feszültség nálunk. Végighallgatná ezredjére is tudom. És talán nekem is könnyebb lenne. Talán kisebb lenne a távolság, mert most ez a pár centi takaró, fényévekre viszi tőlem. Mondani kéne neki valamit, akármit. Mert elveszítem őt is. És akkor? Akkor cseszhetem.

Második:

• Mondanom kell valamit.

Ne mosolyogjon már ilyen megkönnyebbülten, nem tudja mit akarok mondani neki.

• Akkor ma végre kialszom magamat, na halljam!

Mitől fél ennyire? Akkora baj nem lehet.

• Szóval, az a helyzet, hogy késtem egy napot a kiadónál, és....

A rohadt életbe, de nehéz...

• És?

Te jó Isten ugye nem...?

• Kirúgtak...

Na most mi lesz? Nem mond semmit, mi ez a sóhajtás? Miért szorítja így a szék támláját?

• Tegnap?

• Tegnap. Felmentem anyámékhoz, és...

• Ne ezt nem kell tovább mesélni, az arcodra van írva, hogy mit mondtak. Miért nem mondtad tegnap? Miért nem szóltál, hogy baj van? Hátha tudtam volna...

• Segíteni?

• Igen segíteni!

Miért kérdezi ilyen ingerülten? Miért? Annyira elképzelhetetlen, hogy tudtam volna valamit tenni érte?

• Mégis mivel? Bemégy a főnökömhöz, kis fekete ruhában,és kárpótolod a csúszásomért? Ő meg nagy kegyesen kiadja a könyvemet? Vagy mégis mit tettél volna?

Segíteni...persze, az állásomat ő sem tudja visszaszerezni.

• Akármivel! Elmentünk volna berúgni, vagy végighallgattam volna, ahogy dühöngsz, vagy csak beülünk a kocsiba, és bele az éjszakába...

• És akkor minden megoldódik igaz?

• Nem ezt mondtam, én csak...

• Te csak mi? Szállj már le a földre! A dolgok nem oldódnak meg varázsütésre! Ez nem így működik. Nekem nincs munkám, és téged sem üldöznek három főszereppel, meg szerződéssel a Nemzetibe.

• Ez nem volt fair.

Uram Isten, hogy tud így megbántani? Hogy csinálja?

• De ez a valóság! Hogy ennyi az életünk! Ez a kis lyuk, és amit te a színházban keresel. Ennyi...

• Ennyi? Neked ennyi? Neked a mi életünk egy kis lakás, és némi pénz? Ennyi az egész?

• Nem persze nem ennyi... De mondd meg, mi lesz később? Huszonévesen még elég a romantikája, de utána? Hova teszel itt egy kiságyat? Hogy nevelsz itt fel egy gyereket? Mikor rajtad nincs aki segítsen, velem meg gyakorlatilag nem állnak szóba a szüleim? Mi lesz, ha egyszer csak eltűnik a varázsa, és ott találjuk majd magunkat a kurva nagy szürke valóságban? Harmincévesen akarod kitalálni az életedet? Az életünket?

• Nem érted igaz? Nem érted, hogy nem csak erről szól az egész? Hogy ha kell akkor igen, harmincévesen fogom újra kitalálni az életemet, és ha nem lesz más, akkor itt nevelünk fel egy gyereket, mert én nem egyedül akarom, hanem veled! Érted idióta? Veled! Sokkal rosszabb körülmények között is nőttek már fel emberek, és lett belőlük valami! Higgy már egy kicsit bennünk! Megoldjuk, eddig is megoldottuk, és ha egy kicsit közel engednél magadhoz talán könnyebben menne.

• Már megint itt tartunk! Mondd neked ettől nagyobb problémád nincsen? Nem engedsz közel magadhoz... mindig csak ezt hallom. Kirúgtak az állásomból! Nincs pénzünk! Nem tudom lesz- e munkám az elkövetkező egy évben! Valódi gondjaink vannak, és te még mindig ezen lovagolsz! Hát tessék most közel engedtelek magamhoz, itt a bajom, itt van amiért nem tudtam aludni tegnap éjjel! És hidd el rohadtul sajnálom, hogy miattam te is ébren maradtál, de fölösleges volt, mert ettől nem jutottunk előrébb. És a születésnapodra nagy valószínűséggel egy szál virágot sem tudok venni, mert nem lesz miből.

• De engem ez nem érdekel!

• Dehogynem érdekel! Ez minden nőt érdekli. Aki nem hoz elég nagy csokrot, aki nem ad elég drága ajándékot, az mehet a lecsóba és …

• Most hagyd abba!

• Ez az igazság könyörgöm....

• Ennyinek látsz engem?

Egy vállrándítás? Ennyi a válasza? Ennyi...? ha nem mond semmit, akkor:

• Lefekszem aludni, holnap próbáljuk meg újra....

• Miért mi lesz más holnap?

• Akármi...

Harmadik

Ma este talán alszunk mindketten. Megérdemeljük, nyolc óra nyugalom kijár. Még nekünk is. Lehet, hogy a világ már leírta a happy endeket, de szerintem még léteznek. Nagyban talán már nem, de kicsiben, mondjuk egy ilyen ötven négyzetméternyi placcon még elfér. Nem, munkát azt nem talált, az ilyen csodák nem egy nap alatt történnek, és véletlenül az én fizetésemet sem duplázták meg, de nem is ez a fontos. Az a szál fehér rózsa, meg az a mini pezsgő, amit a művésznőnek küldött az öltözőbe, na az fontos. És, hogy puszit dobott a nézőtérről. Az meg pláne. De a legfontosabb az, hogy most beleszuszog a nyakamba, és tényleg alszik, nem csak úgy csinál. Szóval lehet, hogy nem a legnagyszabásúbb hely, a „vége főcím”- hez egy egyszobás lakás a hetedik kerületben, de nekem éppen megfelel. Meg neki is azt hiszem. És ez a mi történetünk, olyan befejezést kerekítek neki,amilyet én szeretnék.

Kundera

"Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs."

(Milan Kundera)

A szombat esték hercegei :-)

Vannak dolgok a világon, amik nyelvtől, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül egyetemes jelentőséggel bírnak. Ilyen a reggeli kávé, egy tábla csoki erős szívfájdalmak idején, az a bizonyos kis fekete ruha, egy foci vb, és persze a szombat esték. Ugyanis nem számít, hogy hol ér utol bennünket a hétvége. A buli az buli. Még a buli jellege sem számít. Lehet egy beülős este a legközelebbi barátokkal, vagy tánc hajnalig az örökös mehetnékben szenvedő barátnőkkel... soha annyi ágy nem marad üresen, mint szombat esténként nyolc és hajnali egy között. Ilyenkor egész egyszerűen nem illik otthon maradni. Lássuk tehát egy kimenős este forgatókönyvét, szigorúan női szemszögből. Az uraktól elnézést kérek, de szeretettel várom a másik oldal tapasztalatait.

Az első fázis a készülődés, feltételezzük ugyanis, hogy a buli kezdetének időpontját és helyszínét előzetesen már egyeztettük. Ez az, amit nem lehet elég korán elkezdeni, és általános szabály, hogy egy igazi nő mindig, száz százalékosan kitölti a rendelkezésére álló időt. Üresjárat nincs. Ha két órával indulás előtt lát neki a szépítkezésnek, akkor maximálisan kihasználja majd mind a 120 percet, de ha csak félóra marad, abból is kihozza amit csak lehet. Az előretervezés ebben az esetben teljesen elképzelhetetlen, így az indulás-érkezés időpontját is célszerű rugalmasan kezelni. A nincs egy rongyom, amit felvegyek mondat, még akkor is elhagyhatja az ember lányának száját, ha aznap vásárolt egy szekérderék új ruhát, a hajam nem áll sehogy kirohanás pedig még akkor is érthető, ha valaki történetesen az egész napot a fodrászánál töltötte. Aztán csodával határos módon valahogy mégis minden a helyére kerül. Hihetetlen, de igaz, a NŐ indulásra kész.

Találkozó kilenckor, tehát tízre egész biztos, hogy mindenki megérkezik. Rajt a törzshelyen, mert a bemelegítéshez mégiscsak célszerűbb hazai pályát választani. Érkezik az első kör rosé (tudom mindenki mást szeret,de nálunk ez a kedvenc), koccintás különösebb apropó nélkül, csakhogy újra együtt vagyunk,és kezdetét veheti a szórakozás. Ami természetesen agyalapi bemelegítéssel indul, hiszen első körben csak is információcseréről lehet szó. Kivel mi történt, ki mit hallott, telefonált-e A fiatalember (~ gyűjtőnév, a szívünk kulcsát birtokló hímegyedek mindenkori megnevezése) stb... A második, és harmadik kör után már mindenki kiváncsiságát sikerült kielégíteni, és valami kellemes bizsergés költözött a magassarkú topánokba bújtatott lábakba, így hát irány egy zenés táncos mulató.

Miután a társaság birtokába vette a táncparkettet érdemes egy kicsit körülnézni. Nem mintha bárki is azért jött volna ide, hogy összefusson a fehér ló helyett taxival, érkező herceggel, de azért jó tudni, hogy mik a lehetőségek...

Na szóval első pillantásra: a pultnál áll egy srác, szép a mosolya, aki meg ott táncol annak a szeme szép és az alkata sem utolsó, aki meg az előbb suhant el, annak kifejezetten finom illata volt. Egy perc alatt három lehetséges herceg nem rossz arány. Tehát. A fogkrémreklám fiatalember épp a pultnál áll. Meg kell hát kérdezni a lányokat, hogy szomjasak-e. Ha elsőre nem értik, akkor érdemes mellőzni a kérdő formát, és hangsúlyos pillantások kíséretében közölni,hogy IGEN SZOMJASAK! Rendelés közben néhány bíztató pillantás, mosolygás, éééééés.... És megérkezik a barátnője, aki viszont korántsem mosolyog, sőt....Határozott mozdulatokkal arrébb vonszolja a barátját. Pillanatnyi bosszúság után igazat kell adni neki, mi sem tennénk másképp.

Kis csalódottság, de nem baj, háromból kettő még mindig megvan, és elsőre különben sem sikerülhet semmi.

Herceg 2. még mindig táncol, a szeme még mindig szép, és mivel ilyenkor az ember úgy érzi, hogy ő maga Ginger Rogers, a parketten, pedig maga Fred Astaire várja, nem sokat habozik, odasuhan mellé, és táncba kezd. Örömteli pillanat a fiú figyelme irányodba kalandozik. Közelebb lép, mosolyog, nyújtja a kezét.... Gyakorlatlan, naiv, fiatal lányok hajlamosak azt hinni, hogy ez már maga a győzelem. A pult mellől üzenjük,hogy nem az! Még akkor sem, ha az illető srác telefonszámot kér. Számcserét követően közli, hogy: most el kell mennie öt percre, mert megkeresi a barátait, de visszajön, méghozzá erre a szent helyre. Egy rendes lány áll és várja. Egy rendes lány jól pofáraesik. A srác ugyanis nem jön vissza. Túl szarkasztikusnak tűnhet a gondolat, hogy azért nem, mert talált egy rendetlen lányt és leléptek, de ettől még lehet igaz. A végeredmény szempontjából teljesen mindegy.

A nagy csalódást követően a csapat távozik. Duzzogás a taxiban. Miért pont velem történik ez? (Mindig). Pityegés otthon: soha többet, nem megyek sehová. Ébredés reménykedve: majd a jövőhéten. Biztos ami biztos helyzetelemző találkozás a többiekkel, hátha valamit másképp látnak. Mármint másképp, mint egy héttel korábban. Konklúzió:

Ha Herceg 2. (Herceg 1. szóba sem jöhet ugyebár....oldalbordai okokból kifolyólag) nem egy zűrös,zajos mulatóban jön szembe, hanem netán egy házibuliban, vagy egy kávézóban, vagy bárhol máshol, ahol nagyobb a csend, akkor szóba lehet elegyedni vele. Fény derül páratlan humorérzékünkre, intelligenciánkra, kedvességünkre, mire ő természetesen elájul, és megkér, hogy tartsunk vele a kastélyába, hogy aztán boldogan élhessünk, amíg meg nem halunk. De tegnap csak egy ''diszkóban'' voltunk, ahol a minimum dívik, nem a maximum. Hát ez van. Nem is nekünk való már ez öregek vagyunk hozzá. (Mikor az ember kora már 2-vel kezdődik....). Jövőhéten nem is megyünk sehová. Leülünk, megiszunk valamit, koccintunk aztán mindenki haza. Minek gyötörjük magunkat, ha szemmel láthatóan esélyünk sincs?

Egy hét múlva, mikor a szombat éjjel-vasárnap hajnal ugyanott éri a társaságot megszületik a válasz: mert az ember(lánya) mindig bizakodik. Mindenki, aki nekivág ezeknek a dzsungeltúrákkal felérő estéknek abban bízik, hogy akad még klasszikus elven működő srác(fiúk esetében lány) ezen a világon. Akinek nem a legkevesebb kell, hanem a legtöbb. Reméljük az legtöbb, ami épp bennünk van meg. Mit lehet tenni, ha göröngyös az út? Semmit... Ha szerencsénk van jó barátok kísérnek bennünket, akikkel lesz miről beszélgetni, és lesz min nevetni akkor is, ha az a klasszikus Herceg végre megérkezik. 

 

Egy kapcsolat szabályai....

Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a cikkekkel, amelyek hasznos tanácsokkal látják el a párkapcsolatban élőket arra vonatkozóan, hogyan is viselkedjenek egymással a hosszú-boldog szerelem érdekében. Arról azonban sokszor nem szól a fáma, hogy mi a helyzet a kapcsolaton kívüli élettel, pontosabban a kapcsolaton kívüli világgal. Mi a teendő, ha a szerelmeseknek szószerint a világ szeme előtt kell párként viselkedniük? Mi az amit még nagy világ elé lehet tárni, és mi az aminek már a négy fal között kell/kellene maradnia? Léteznek még egyáltalán általános szabályok arra vonatkozóan, hogyan is kell viselkedni, ha az ember kapcsolatban él?

Végigsétálva egy parkon, nem nehéz felmérni, hogy a szembejövő, vagy a padokon ücsörgő párok épp melyik kapcsolati szakaszban járnak; a szégyenlős elsőrandevúzókat ugyanis nem lehet nem felismerni. Az első pirulós kézfogást látva az ember szemérmesen félrepillant és nosztalgiázva gondol vissza a saját első randevúira, mikor izgalommal vegyes büszkeséggel ''hirdette'': „Igen, igen! Ez a lány/fiú márpedig velem van.”. A baj csupán az, hogy akár akarjuk, akár nem egyre inkább tanúivá válunk a bimbózó szerelmek minden egyes stádiumának.

A gimnázium ahova jártam, egy aulás-körfolyosós épület volt, ha az embernek friss, tananyagtól független információra volt szüksége, csak kilépett a gangra, és azonnal megállapíthatta, melyik aktuális szerelem aktuális még mindig, és melyikről lehet már csak múltidőben beszélni. Annál is inkább,mert a legtöbben ugyanolyan természetességgel csókolóztak, és bújtak össze a büfé előtti padokon, vagy a tároláson kívül minden egyébre használt folyosói szekrényekben, mintha senki nem látná őket. Számomra pedig örök rejtély maradt, hogyan tudtak bejönni órára, és teljesen fesztelenül válaszolni annak a tanárnak, aki nem egészen öt perccel korábban még teljesen intim helyzetben láthatta őket.

Ez volt a kezdet, a kapcsolatok demonstrációja pedig az utóbbi időben úgy tűnik reneszánszát éli, hála a facebooknak, a twitternek és minden létező portálnak, ahol a regisztráció részeként arról is nyilatkozhat az ember, hogy jelenleg van-e párja vagy nincs.

Családi állapota: kapcsolatban

Kezdődő szerelem, eljegyzés, szakítás.... Jó hírek rossz hírek, amik attól függően jutnak el hozzám, vagy kerülnek el, hogy milyen szoros kapcsolatban állok az érintettekkel. A közösségi portálok korában viszont lehetetlen, hogy bármiről is lemaradjak. Minden létező ismerősöm kapcsolati státuszáról, sőt annak milyenségéről (nyitott,bonyolult stb...) mindent megtudok, amint az illető kettőt kattint a facebook profilján. Még az sem számít, hogy egy évben csak egyszer beszélünk, akár a véleményemet is elmondhatom, mert ez az egész erre van kitalálva. De vajon muszáj minden felkínált lehetőséget 100%-osan kiaknázni?

Például: attól, mert egy weblap alkalmas fényképek megosztására, még nem szeretnék a barátaimról és a kedveseikről ágybanfekvős, bágyadtan mosolygós képeket látni, mert nem kell professzornak lennem, hogy kitaláljam mi történt a kép készítése előtt, és úgy érzem, a kapcsolatuknak ez a része már nem rám tartozik. Ugyanígy nem tartoznak rám a szerelmes üzenetek sem, hiszen ha belegondolok, ''normális'' esetben ezeket amúgy sem hallanám. Mert ezek olyan dolgok, amiket csak Neki szán a másik fél, függetlenül attól, hogy a fülébe súgja, vagy sms-ben írja meg. Van aminek egész egyszerűen meg kell maradnia két ember között, mert ott a helye,vagy mert ettől marad meg a varázsa. Másrészt pedig túl sok információval fölöslegesen kellemetlen helyzetbe lehet hozni a gyanútlan szemlélőket is. Ezek az ártatlannak tűnő post-ok ugyanis semmiben sem különböznek az olyan kínos szituációktól, mint például a vendéglátó pár nyilvános vitája egy baráti vacsora alkalmával, vagy egy zajos csókcsata a tömött villamoson. Ilyenkor mindenki próbál kétségbeesetten másfelé nézni, de az interneten nincs hova fordítani a tekintetet. Ezért lenne fontos, hogy a ''házigazdák'' figyeljenek oda egy kicsit jobban. Arról nem is beszélve, hogy magukat is megkímélnék jó néhány kellemetlenségtől. Fontosnak érezheti valaki, hogy pillanatnyi viták hevében, kapcsolatban-ról, egyedülállóra változtassa a státuszát, egy nap akár többször is,de ha tudná, hányan nevetnek rajta a háta mögött, egész biztosan meggondolná, hogy legközelebb is ilyen gyorsan reagáljon-e.

Illik,nem illik,mit illik?

Mivel a józan észre, és a felismerés varázslatos hatására nem mindig hagyatkozhatunk, szakemberhez fordultam. Görög Ibolya protokoll szakértő szerint, mindig a párnak kell alkalmazkodnia, és szem előtt tartani azt, hogy mihelyt eljöttek otthonról, már nem édes kettesben vannak, és tekintettel kell lenniük, akár a vendéglátóikra, akár az utcán sétáló többi emberre. Kellemetlen helyzetek persze mindig adódhatnak, és ahogy korábban már leírtam a legnehezebb dolga általában annak van, aki látja, hallja, hogy a pár nagy nyilvánosság előtt él ''házaséletet''. Ilyenkor sem muszáj szó nélkül várni, hogy egyszer csak véget ér a közjáték. Hogyan lehet mindezt úgy kivitelezni, hogy a végén senki ne sértődjön meg? Íme szakértőnk egy személyes példája: „Az egyetemen, ahol kurzusaim vannak, az egyik előadásra egy fiú és egy lány úgy jött be, kéz a kézben, hogy látható volt, igen nagy a szerelem. A padsorban pedig egyre összébb bújtak, fogták egymást, látszott, hogy a lelkük az égben van. Nekem ez azért volt kényelmetlen, mert ehhez nekem semmi közöm. De hát ugye hogy szóljak, hogy ne tűnjek irigy öregasszonynak? Mondom, „fázik a kislány?” Tehát ha társaságban tanúi vagyunk akár pozitív, akár negatív érzelmi kitöréseknek, kicsit félrevonva őket, vagy egész közel menve kérjük meg a párt, hogy esetleg otthon célszerűbb lenne ezeket a dolgokat intézni.”.

És boldogan éltek....

… amíg meg nem haltak, legalábbis a mese szerint. A valós kapcsolatok változó kort szoktak megélni, de a hosszuktól függetlenül mind a ''magánélet'' tárgykörébe tartoznak, már hosszú,hosszú évek óta, ami talán nem véletlen. Aki nem szereti, vagy nem szeretné, hogy szájára vegye a város apraja nagyja, az ne adjon okot összesúgásokra, szánakozó pillantásokra, és tanulja meg, hogy a világgá kürtöli örömét-bánatát, nem életfilozófia...csak egy mondás. Szerencsére. 

 

Belmondo - Mikor

Kivételesen egy dalszöveg, az egyik kedvenc hazai zenekaromtól:



Most is szeretni vágyott
ez a szív, csak megrepedt.
Mert mindig arra várt,
hogy a másik lépje meg.

MIKOR
Érhetek hozzád?
MIKOR
Térsz be úgy hozzám,
MIKOR
van, hogy nem félsz már?
MIKOR
Úgy várlak!
MIKOR
Nézhetek majd Rád?
MIKOR
Képzeled tovább?
MIKOR
Jössz, hogy eggyé válj?

Egy életet kibírtam,
pár hét már mit nekem.
Mert visszatért az álom,
mit sosem hittem el.

MIKOR…

Minden nap úgy kelek fel,
hogy most a vége jön.
Épp cserélném a lelkem,
de újra rám köszön.

MIKOR…

Az első tavaszi nap... Dédinek

Az első igazi tavaszi nap, március 18-án köszöntött be. Mintha fóliát húztak volna le a világról: minden élénkebbnek, színesebbnek, élőbbnek látszott. De hiába jöttek szembe az újjászületés metaforái a körúton ballonkabátos nők, zakós férfiak képében, ez a tavasz még nem volt elég erős. Nem volt elég erős legyőzni az elmúlást, vagy ahhoz,hogy biztasson egy törékeny, öreg testet, és egy már más dimenziókban létező lelket, hogy tartson ki még egy kicsit. Hogy maradjon még, üldögéljen az udvaron, élvezze a napsütést, beszélgessen a kutyával, vagy várja a szomszédasszonyt, aki már soha nem fog megérkezni. Túl hosszú volt a tél, és túl erőtlen a kikelet, a születésnapját sem várta meg. Talán úgy érezte eleget várt már. Talán az elmúlt néhány év, már nem volt több egy engedékeny sóhajtásnál: „Rendben,maradok még egy kicsit”. Rég elkészült már, indulóban volt, hogy kipihenje magát. Elfáradt. A kilencvennyolc évtől, a félszázados egyedülléttől. Egyre többet mondogatta, nem jön már hozzá senki. Nem is jöhetett, csendesen magára maradt az emlékeivel, a múltjával, mert jelene már nem volt. Minden másodpercet elveszített, minden gondolat, esemény, és arc kihullott a kezei közül, s csak a fekete-fehér fotók örökké mosolygó alakjai éltek a fejében. De ők nagyon elevenen. Hogy hitt-e bármilyen folytatásban nem tudom, sosem kérdeztem meg tőle. Remélem valahol várják, és végre kibeszélgetheti magát, és elfelejti milyen sokáig volt egyedül.

Húsz évet kaptam az életéből, húsz évig ismerhettem, szerethettem, foghattam a kezét. Húsz éve volt, hogy a dédnagymamám legyen, remélem örült,hogy az lehetett, nekem sokat jelentett, hogy az volt. Az utóbbi időben gyakran mondogatta, hogy tanuljak, ne törődjek semmi mással. Ráérek férjhez menni,ráérek választani, ráérek mindennel,csak azzal nem, hogy megteremtsem az önállóságom lehetőségét. Talán már csak a megszokás mondatta vele egy ideje,de a megszokás mögött ott volt rengeteg tapasztalat, sok nehéz év, és az a szándék, ami az őszinte emberek sajátja, hogy jobbat akarjon, mint ami neki jutott. Elégedetlenség, sértettség nélkül, akarni azt, hogy ha neked lehet jobb,akkor legyen is, erre csak kevesen képesek. Ő közéjük tartozik.

A New York Blues folytatása ;-)

Ahogy centiről centire csúsztatta a kulcsot a zárba, minden erejét összeszedve próbált megállni a tűsarkain. Ritkán hordott ennyire magas sarkú cipőt, még ritkábban ivott ennyit, de mégis Kata lánybúcsúja, és az a koktél… meg a mixersrác…Gyorsan megrázta a fejét. Ennek az ifjú titánnak távoznia kell még a gondolati közül is hiszen, ha valami őrületes csoda okán sikerül bekeverednie a lakásba, ott várja valaki. Egy pillanatra elmélázott, hogy milyen jó is ez. Sosem merte bevallani, de minden buliban, minden kimozdulós szombat estében ez volt a legjobb. Már a készülődéskor azt a gondolatot élvezte, hogy hazajöhet. Hogy nem az üres lakásban visszhangzik a kulcs csörgése. Hogy igenis sötétben kell matatnia, nehogy felébressze. Hogy lábujjhegyen kell járnia. Hogy van kihez hazajönni. Mire gondolatban idáig jutott, ráeszmélt,hogy még mindig a folyosón áll és a kilincset szorongatja.

A kulcs végre nyitotta az ajtót és a lány orrát, megcsapta a pici lakás ismerős illata. Parfüm, öblítő, és dezodor elegye, ami mindig ugyan azt juttatta eszébe valahányszor hazaért: de jó itt lenni. Kibújt a cipőjéből, megtámaszkodott egy székben, és kis híján felbukott a konyhaasztal mellett felejtett hatalmas sporttáskában. „Mikor amúgy is gondok vannak az egyensúlyérzékemmel, miért nem lehet legalább egy kicsit arrébb pakolni…?!” De minden haragja el is illant, mikor meg látta takaró alól kilátszó kócos, szőke fejet. Sietve lefejtette magáról a flitterekkel kivarrt fekete toppot, és a kis farmer szoknyát, elkeseredetten állapítva meg, hogy mehetnek is a szennyesbe, mert dől belőlük a füst szag. A fürdőszobába osonva lemosta sminkjét, kicsit meg is szeppent mikor meglátta a púder, és a hamuszürke szemfesték alól előbukkanó arcot. Az első gondolata az volt,hogy papírzacskóval a fején megy aludni, biztos ami biztos. Majd miután sehol sem talált méretben megfelelő eszközt...inkább elvetette az ötletet. Odabillegett az ágyhoz, bekúszott a takaró alá, vett egy nagy levegőt és megnyugodott. A feje még mindig zakatolt a hangos zenétől, a vádlija lüktetett a tánctól, és hirtelen megérezte, hogyan párolog a hajából a cigi, és a hajlakk szagának keveréke, de valahogy lassan teste lelke teste-lelke kezdett lecsillapodni. Ő pihenni próbált, a város pedig felébredni, odakint legalábbis egyre nagyobb lett az élet. Kezdett világosodni, a nyitott ablak előtt meg megemelkedett a függöny. Melindának az jutott eszébe, hogy olyan az egész, mintha lélegezne a lakás. A levegő tényleg élénkebb lett, jobban magára is húzta a takarót. Egyre jobban elálmosodott megfordult hát, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy mindenét átjárja, az elalvást kísérő, jóleső zsibbadás. Az érzékei már kezdték cserbenhagyni, de azt még érezte, hogy Tomi fészkelődni kezdett. A fészkelődést, szuszogás követte, majd egy ásítás, és az újonnan kikiáltott disco királynő már tudta: Tamás felébredt, nemsokára kómásan felül, megállapítja hogy a barátnője egyben hazaért, magához öleli, ad egy puszit a fejebúbjára, és így alszanak tovább. A puszi úgy hatott rá, mint kiskorában a szobáját elöntő hirtelen sötétség, miután anya lekapcsolta a villanyt: megnyugtatta, és sikerült elaludnia.

Tamásnak abban a percben kipattant a szeme, ahogy meghallotta a kulcs zörgését a zárban, pedig tudta, hogy a barátnője képes lenne akár fél órát is eltölteni azzal, hogy beóvakodik a lakásba, csak őt ne ébressze fel. Nyugodt mosollyal az arcán dőlt vissza a párnájára. Ilyen apróságokból tudta, hogy jól működik a kapcsolatuk. Ilyenkor mindig felébredt, az első neszre, de sosem kelt fel. Csak behunyt szemmel hallgatta, hogyan osonkodik a barátnője a lakásban. Ahogy a lány átlépte a küszöböt, Tomi orrát megcsapta a cigifüst és a parfüm keveréke, amit furcsamód nagyon szeretett. Bárhol is érezte ennek a parfümnek az illatát, csak a barátnőjére tudott gondolni, ez is egyike volt a biztonságérzetet nyújtó dolgoknak az életében. Ilyen volt a telefonja, az- az ezres, ami mindig a pénztárcájában volt, vész estére, Melinda cipői az ajtó mellett, mert azt jelentették, hogy a lány még mindig nála lakik, és a parfümjének az illata. Nem sokkal később megérkezett a hálótársa, és azt is egyből megérezte, hogy a lány valószínűleg sokszor megfordult a pult környékén az este folyamán, legalábbis többször, mint szokott, de nem bánta. Jó szokásához híven átölelte, és folytatta az alvást nagyjából délig…

Az a vasárnap hajnal, ami Tomit és Melindát a kis budai lakás hálószobájában találta, Ben B-t, a new yorki blues bárok fiatal csillagá, a következő Eric Claptont a repülőtéren érte utol. Néhány órával korábban még a lakásában volt, elküldött egy faxot a managerének, miszerint mindegy milyen következményekkel jár, ő hazamegy, és nem áll szándékában, a közeljövőben visszatérni. Bezárta maga után az ajtót és bár félt attól, ami otthon várt rá, abban a biztos tudatban indult el, hogy jól döntött.

• Jó reggelt te spicces királylány - mosolygott Tomi Melindára mikor a lány felült az ágyban.

Az egyterű lakásoknak megvolt az a hátránya, hogy ha valaki aludt, akkor, muszáj volt csöndben lenni, különben felébresztetted. Melusnak viszont nem voltak ilyen gondjai, Tomi csörömpölhetett mellette, meg sem rezzent, most viszont megcsapta az orrát a paradicsomszósz illata, és azt is érezte, hogy párás a levegő. Mindezen jelekből azt a következtetést vonta le, hogy Tomi a specialitásával örvendezteti meg: gombás sonkás spagetti (szétfőzött tésztával).

• Szia szívem! Csak nem főzöl? Csak nem spagettit? Akármikor kezdtél is hozzá, vedd le a tésztát a tűzről.- és elnevette magát.
• Vicces kislány...- leült az ágy szélére, és adott egy puszit a lány még mindig füstös sörényébe.- Milyen volt a lánybúcsú? Hogy van a menyasszony?
• Szerintem rosszul. Gin-tonickal indított, de mikor eljöttem egy pezsgősüveggel táncolt. Íjjjj azt hiszem a pezsgőt nem kellett volna szóbahoznom. - belefúrta a fejét a párnába, hirtelen ugyanis bántani kezdte a szemét az éles napfény.
  Tamás mosolyogva ingatta a fejét: minek iszol banya, ha nem bírod?
• Én bírom, kikérem magamnak!
• Hát akkor másnapos kedvesem, ebéd után egy séta a szigeten?
• Mehetünk, de szépen kérlek menjünk gyalogosan. Most nem vagyok felkészülve a tömegközlekedésre.

Tamás rábólintott az ajánlatra, így ebéd után hosszú sétát tettek a szigetig, a szigeten és a szigetről hazafelé.
Melinda ilyenkor ősz elején kifejezetten szeretett Pesten lakni. Nagyokat lehetett sétálni, a nap sem teljes erőből sütött, és szerette ezt a nagyvárosinak tűnő hangulatot. Imádott órákig ücsörögni egy kávézó teraszán, a kedvenc ballonkabátjában és napszemüvegben, vagy lekísérni a párját edzésre, vagy az erkélyen ülve tanulni, de azt is szerette mikor az egyre csípősebb időben, lefutotta a napi adagot a szigeten, és nagy levegőket véve, hazaballagott. Nem volt mindig ennyire nyugodt az élete, ezért most kifejezetten értékelte mindazt, amit maga körül látott. Tamást, a sulit, a barátokat, még a vízilabdát is, amit valószínűleg ugyanolyan közömbösen kezelt volna, mint az összes többi labdás sportot, ha meg nem ismeri a kedvesét. Mikor pár éve, életében először egyedül jött Pestre, azt hitte ereje sem lesz hazamenni. Nagyon sokáig nem is tudta elfogadni ezt a várost. Csak az jutott az eszébe róla, hogy Bence innen ment el. Hogy itt szállt fel arra az átkozott repülőre, hogy itt vágta olyan jegesen, a szemébe, hogy nem érdekli a véleménye, se a szerelme semmi, ő Amerikába megy, sztár lesz, nem is akármilyen, Melinda meg csináljon, amit akar. Egyszóval csak sírás és szomorúság kötötte ide, senki nem csodálkozott rajta, hogy utált itt lenni. Nem is figyelt a körülötte lévő városra. Hogy szépek a fényei, hogy vannak csodás zegzugai, hogy jól is érezhetné magát. Suliba járt, tanult, időnként találkozott a barátaival, de egyébiránt nem nagyon csinált semmit. Kata, a leendő feleség, rengeteget könyörgött neki, hogy mozduljon már ki, menjenek bulizni, áldja meg az Isten, bújtassa passzos farmerba a csinos virgácsait, vegyen egy magas sarkút, meg egy mélykivágású felsőt, és vesse bele magát az éjszakába. Ő már azt sem bánja, ha Melindát úgy kell haza támogatni, sőt ha felszed valami félig vonzó egyetemistát, és reggel már a nevére sem emlékszik majd, Isten uccse’ ő egy szót sem szól, csak heverje már ki Bencét. Egy alkalommal, mikor már a sokadik szombatot rimánkodta végig, a hűséges barátnő rájött, hogy ideje taktikát váltani. Ha a buli nem vonzza, akkor mást kell kitalálni. Hosszas töprengés után úgy döntött, hogy a tesójához fordul segítségért. Persze, konkrétan sosem mert volna szívügyben tanácsot kérni tőle, de eszköznek tökéletes volt. Kicsalta Melindát egy vízilabda meccsükre. Oscart érő alakításának köszönhetően, melyben elővezette, hogy jaj neki nincs kedve egyedül végigülni azt a négyszer nyolc percet, és nézni azt a sok magas, deltás, sármos fiút, jaj milyen nyűglődés, Melus ráállt, hogy elkíséri. Bár az első percben gyanítani kezdte, hogy barátnőjének valószínűleg nagyobb élvezetet jelent a mérkőzés, mint néhány törzsszurkolónak, de már nem mehetett haza, és rájött, hogy nem is olyan rossz ez az egész. Szép lassan visszatért a lelkesedése. Ez például abban nyilvánult meg, hogy hajlandó volt elismerni, hogy a 7-esnek széles válla van, és szépek a szemei, már amennyit lát belőle, a 10-esnek viszont szép a mosolya. Aztán már azt is vállalta, hogy Katával megvárják Csanádot (Kata bátyját) és hármasban, sétáljanak haza. A csúcsot, pedig akkor érték el, mikor hónapok után először rábólintott a szombati bulizásra, és a csapat, a fiúk barátnői, Kata és Melinda együtt indultak el az éjszakába. Attól kezdve pedig, minden második szombaton, vagy minden otthon játszott meccs után, elindult a társaság, hogy jól érezzék magukat. Egyik kiruccanás alkalmával, Melinda a szokottnál többet beszélgetett Tamással, Csanád egyik csapattársával. Mindig is kedvelte ezt a fiút, mert kicsit elvont humora volt, a lehető legjobb filmeket szerette, jó zenéket hallgatott, és végül de nem utolsó sorban, nagyon helyes volt. Egyre többször kísérte haza, egyre gyakrabban intézett a lányhoz „Képzeld mi történt ma…” , „Csak beszélgetni szeretnék veled”, „Most megy egy film a moziban, neked tetszene…” kezdetű telefonokat. Melinda egyszer csak azon kapta magát, hogy hiányzik neki a fiú mikor nincs vele, hogy rosszul esik, ha többi lánnyal táncol, és egyáltalán… Nagyon hosszan lefutott körök után Melinda és Tamás hivatalosan is banda „Nagypárosai” közé került, és Kata örömmel nyugtázta, hogy mégsem hiába küszködött a barátnőjével. Melinda pedig végre megint boldog volt, szerette Pestet, nem szorította a négy fal közé az életét, és újra szerelmes volt. Bence emléke elhalványult, és már csak akkor kapta fel a fejét, ha valamelyik rádióban az ő dalát játszották, vagy ha valamelyik címlapon a srác fotójával találkozott. Ilyenkor másodpercekre átfutott rajta a gondolat, hogy jé, hát ő egy világsztár volt barátnője, de ennél többet nem gondolt rá. Másfél év alatt gyökeresen megváltozott az élete, és most először örült a változásnak.

Bence gépe éjféltájt ért földet Ferihegyen. A repülőtér teljesen kihalt volt, alig lézengett néhány ember, így gyorsan megszerezte a csomagjait, és kiballagott, abban a reményben, hogy talál még egy taxit, ami elviszi a nővéréhez. A bejárat előtt állva próbálta feldolgozni az élményt, hogy újra itthon van. Hogy még a levegő is más, hogy mások a feliratok, a fények, a zajok. Szokatlanabb érzés volt, mint amire számított. Nem is gondolta volna, hogy a new york-i életforma ennyire a vérévé vált. Neki kézenfekvő volt, hogy a napnak annak a szakában kap taxit, amikor rájön a mehetnék, vagy hogy ott mindig minden nyitva van, arra az esetre, ha bármilyen hirtelen támadt igényét kellene kielégíteni. Tudta, hogy ez most nem lesz ugyanaz, hogy meg kell szoknia az itteni ritmust, és egy darabig biztos mindenki nagyképű baromként fogja kezelni, de nem érdekelte. Amiért hazajött, az jobban motiválta, mint akármi más. A kívánt járgány, nagy sokára előkerült, és a sofőr, bár nem volt túl lelkes, de vállalta hogy elfuvarozza ezt a szakadt bőrkabátos fazont. Bence most először érezte úgy, hogy nem is volt olyan rossz érzés, hogy még az albán taxis is tudja, hogy ki ő.
Amerikában a háta közepére sem kívánta az egészet. Mindig, mindenki megismerte, aláírásért gyötörte, hülye kérdéseket tett fel a magánéletével kapcsolatban, mit sem törődve azzal, hogy Bence épp nagyon elkésett valahonnan, vagy hogy a lehető legrosszabb napján találták meg a kérdésekkel. Viszont a legtöbb helyen kedvesek voltak vele, és előzékenyek, ha csak muszájból is. Itt viszont kevesen fogják tudni, hogy ő tulajdonképpen sztár, még akkor is, ha gyűlölte ezt a szót. Illetve az ország méretéhez képest, pont elegen ismerik, de itt egy taxisofőr ki nem nyitna egy magazint, tehát ugyanolyan bunkó, és utálatos lesz vele, mint a többi utassal. Csak akkor zökkent ki a gondolataiból, mikor az autó egy nagyot fékezett az egyik kereszteződésben. Furcsán idegennek tűnt ez a város, amit nem is olyan régen, még úgy ismert, mint a tenyerét. Ismeretlenek voltak a házak, a reklámok. Nem tudta, hogy hol tart itt az élet, hol tartanak az emberek, kiröhögik-e ha a boltban azt a cigit kéri, amit odakint szívott, vagy árulják-e egyáltalán az itteni üzletekben a cd-it. Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg elértek Nóri lakásához, de nagy nehezen sikerült. Nem is számolta, mekkora borravalót hagyott ott, csak kikapkodta a csomagjait, és leküzdve az alvó nővére haragjától való félelmét, csengetett.

• Ki vagy? - vakkantotta a lány a kaputelefonba.
• Egy messziről jött idegen.

Hosszas szuszogás, szipogás, végül Nóri bebocsátotta a lépcsőházba, hogy egy perccel később köntösben, kócosan, krokodilkönnyeket záporozva borulhasson a nyakába. És jött a szóáradat. Mi minden történt, ameddig nem volt itthon, hogy a baráti társaságból ő férjhez ment, ő megnősült, és megvan a banda első kisbabája. Hogy Nóra már nagyon unja az egyetemet, hogy most valami festő sráccal jár (Íme a válasz az előszobában szétszórt temperás tubusokra- gondolta Bence), és még órákon át beszélt és kérdezett volna, ha félbe nem szakítják.

• Melinda?

A lány nagyon elcsendesedett, és látszott rajta, hogy nem nagyon akar válaszolni.

• Tesó… Kérdeztem valamit.- mondta fáradtan Bence, mert tudta, hogy erre a kérdésre, nem kaphat jó választ.
• Melinda szerelmes. Egy vízilabdás srácba, Tamásnak hívják.
  Bencének elakadt a szava... Hát ennyi lett volna az egész?
• Öcsi nem tudom, miért jöttél most haza, de ha csak a Melinda miatt, akkor arra kérlek, menj vissza New Yorkba. Ő most boldog. Azóta, hogy elmentél, most látom először kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak. Ez a srác szereti, vigyáz rá, és nem készül akkora fájdalmat okozni neki, mint te. Legalábbis nem úgy tűnik.
• Én is szeretem Melindát. Most mondhatnék neked, nagyon nyálas dolgokat, hogy ő a mindenem, meg hasonlók, de nem akarok. Egyszerűen szeretem, és ennyi.
• Bence, egy éve, na jó másfél, mikor eltűntél az életéből, és megbántottad, és kiborítottad, akkor is szeretted? Mert nem úgy tűnt. Nekem legalábbis. Neki pláne nem. Ne bántsd meg újra, azzal hogy feltűnsz az életében és összezavarsz mindent.
  
  
  Bence vette egy nagy levegőt, összeszedte magát és elment zuhanyozni. Mikor kijött a fürdőszobából, Nóri még mindig ott ült ahol, negyed órája hagyta.
• Meg kell keresnem Melindát. Látnom kell, találkoznom kell vele.
• Ahogy akarod…. De, ha megint tönkreteszed, akkor szerintem még New Yorknál is messzebb menj. Ágyazz meg magadnak a másik szobában, feküdj le, aludj egyet. Ha holnap is fel akarod dúlni az életét, én nem bánom, bár bízom benne, hogy kialszod ezt az őrületet.
  
  

Bence sértődötten ment aludni. Gyerekkorában duzzogott így utoljára. Nem értette, Nóri miért nem áll mellé, miért nem fogja a pártját. A romantikus vígjátékok halhatatlan rajongója, nem az örök szerelmet támogatja?! Hát, hogy lehet ez? Mi az, hogy ő dúlja fel az életét? Minden kétsége ellenére, ő úgy gondolta, hogy Melinda örülni fog neki. Boldog lesz, hogy onnan folytathatják a kapcsolatukat, ahol abbahagyták. Őszintén szólva, arra nem is gondolt, hogy lesz pasija. Arra pláne nem, hogy szerelmes is belé… Melinda szerelmes valakibe, aki nem ő….Düh, hiszti, félelem…. Nagyjából ezek az érzések kavarogtak benne. Most már végképp nem tudta mit tegyen. Eddig legalább abban biztos volt, hogy találkozni akar vele, de jobban belegondolva, ki akarja a nagy szerelmét az új palija oldalán látni? Boldogan, és szerelmesen ráadásul. Ki kell találnia valamit. Valami egyszerűt, és tisztát. És ebben az elborult pillanatban, sikerült a lehető legrosszabb megoldást választania.

Melinda azt sem tudta hol van, mikor felriadt a telefon csipogására. Álmosan evickélt ki az ágyból, kiborította a táskáját, és hosszas turkálások közepette, a rúzs, a parfüm, a zsepi, a lakás kulcs a blokkok,és cetlik által alkotott kupac alól kihalászta a telefont. „Ki ír sms-t ilyenkor???” mikor megnyitotta az üzenetet, azt hitte, rosszul lát. Újra és újra elolvasta, mire elhitte, hogy mi történik vele. A kezét a szájára szorította, és csöndben sírni kezdett. Nagyon megijedt attól, amit a képernyőn látott, attól a néhány szótól, amik már most fenekestül felforgatták az életét. Hátranézett a válla fölött, hogy Tamást sikerült-e felébresztenie vagy sem. A srác békésen aludt. Szerencsére nem hallotta meg a szöszölést. Hosszas szipogások és hüppögések utána, a „kukában” landolt az üzenet: „Hazajöttem. Bence”

New York Blues

Egészen szép idő volt aznap. Októberben meleg napsütés, az a fajta időjárás, mikor elég egy kötött pulcsi, és nyugodtan sétálhatsz a parkban, miközben nézed a csodaszínes faleveleket, és egészséges lelkületű ember lévén Louis Armstrongra gondolsz, hogy mennyire jól is látta a dolgokat mikor elénekelte a Wonderful world című dalt. Igen, lehetnek ilyen szép gondolatai is az embernek, vagy találhatja egész egyszerűen gyomorforgatóan giccsesnek ezt a manhattani idillt, ahogy ezt Benjamin B is gondolta. Még mindig másnaposan hevert a kanapén, pedig már délután öt volt, és épp megállapította, hogy az egész világ sokkal szebbnek tűnik, a sokadik whisky után. A lábával közelebb piszkálta az asztalon heverőt telefonját és újra megnézte az sms-t amit előző este Jack-től kapott: „ Haver! Este póker nálam, nem érdekel az sem,ha delíriumosra ittad magad tegnap,akkor is gyere!” Ben elhúzta a száját....a szesz, a kártya és a cigi úgy tartoztak hozzá az itteni életéhez, mint a folyamatos dudálás a new york-i közlekedéshez. Igazából tudta, hogy nem feltétlenül lenne szüksége rájuk, de azt is, hogyha nem tompítaná el a gondolatait, azok olyan tisztán és kibírhatatlanul élesen tolakodnának az agyába, hogy képtelen lenne elviselni. Persze, mikor dalokat írt az más volt. Az is egyfajta drogként hatott rá, de legalább volt valami pozitív végeredménye. Nevezetesen az, hogy Benjamin B. (született Bán Bence), a totális ismeretlenségből lett New York kedvenc blues-zenésze. Majd minden este fellépett valahol, és gyerekkori példaképei hívták,hogy zenéljenek együtt. Igazából örülnie kellett volna, hiszen teljesültek az álmai, de … de túl sok múltbeli kísértete volt, amikkel nem akart foglalkozni, mégis kikerülhetetlenül átszőtték a mindennapjait, és hiába menekült a világ másik végére előlük, mégis utolérték. Ezért hol leitta magát, hol ájulásig zenélt, hol hajnalig lógott a barátainál, hol felszedett valami tucatszámba menő lányt, aki talán szép volt,talán kedves,talán lenyűgözően okos,de akinek az erényeiből semmit nem vett észre. Nem vette észre, hiszen ha írt,ha ivott,ha kártyázott, bármit csinált időről időre eszébe jutott valaki. Egy arc, egy mosoly, egy illat, és felemás érzések. Egyrészt önkéntelenül is elmosolyodott, ha Melusra gondolt, másrészt viszont... a világból is ki tudott volna rohanni, annyira nyomasztotta, annyira gyötörte az emléke. Egész egyszerűen menekülhetnékje támadt, bár fogalma sem volt róla,hogy hova mehetne még messzebbre. Előre érezte, hogy a mai este is kemény piálásba fog fulladni, ha nem tesz valamit sürgősen, ezért fogta magát, és elindult Jackhez.

Öreg cimborája, együttesének dobosa, a kínai negyedben lakott. Mindenki tudta, hogy kicsit stikkes a srác, ezért senki sem lepődött meg azon, hogy maradt az egyszobás kérójában, mikor felajánlották neki, hogy költözzön Bence szomszédjába, ahol egy háromszobás luxuslakás várta. Helyesebben csak várta volna, Jack ugyanis ott érezte jól magát, ahol volt. Egy koncert után, mikor nem kevesebb, mint húsz ember nyomorgott a nappalijában(adott esetben a hálószobában, attól függően,hogy épp ki járt Jacknél), még azt is bejelentette, hogy ő akkor sem költözik el innen, ha annyi pénze lesz, hogy az egész házat meg tudja majd venni. Mivel esélyt sem láttak a változásra, nem is macerálták vele Jacket, a heringpartikat pedig valamilyen módon igyekeztek túlélni.

Heringparti...első helyen szerepelt Ben feketelistáján ez a szó, sok más mellett. Melussal mondogatták ezt, valahányszor bulizni mentek, és akkora volt a tömeg, hogy lépni sem lehetett. Ilyenkor ők voltak Heringék. A Heringsrác és a Heringlány. Aztán volt olyan is, hogy megelégelték az egészet, fogták magukat, kiültek a parkba beszélgetni. És hajnalban hazaballagtak. Jó volt…És nevetséges gondolta a srác, és épp lépett volna le a járdáról, mikor valaki üvölteni kezdett, tiszta erőből megrántotta a kabátját, és a következő pillanatban már a járdán hevert miközben az anyját emlegette.

-Észnél vagy ember? Itt akarsz megdögleni?
Bence egy darabig megszólalni sem tudott, csak próbálta összerakni a történteket. Őt az előbb majdnem elgázolták, és vélhetőleg az a csöves mentette meg, aki most az arcába kiabált. Hirtelen valami őrült düh áradt szét benne. Mit képzel magáról ez a senki? Mi az,hogy ordít vele? Egy koszos, büdös, hajléktalan, aki mások szánalmából él. Beszól neki! Neki! Ben B-nek....

- Szálljon le rólam! Hagyjon békén!- Egyetlen mozdulattal felpattant, eltaszította magától a fazont, és leporolta a ruháját

- Nem gond haver, nehogy megköszönd...

- Mégis mit akar? Boruljak térdre? Emeljek magának szobrot?- leállt veszekedni egy koldussal, mi a fene ütött belé?

- Jól van öreg, játszd csak a nagymenőt. De, ha legközelebb nem lesz aki visszahúzzon, búcsút inthetsz a szánalmas életednek.

Ez már végleg sok volt. Mit oktatja őt ki ez a koszos csavargó? Milyen jogon? Hogy mer beleszólni a dolgaiba egy olyan ember, aki valószínűleg mindent elveszített?! Nem is felelt, csak otthagyta. Otthagyta és ment tovább. De belül tombolt, el kezdte feszíteni valami tehetetlen méreg, amitől azonnal robbanni tudott volna, és amit hirtelen nem tudott hova levezetni,egyre csak gyűlt gyűlt benne... A józanabbik önmaga ezt röhejesnek tartotta, egy csövesen ennyire begorombulni, de hol volt már az a józanabbik fél...

Már két utcával odébb járt, mikor még mindig a csavargó szavain dühöngött. Felkavartak benne valamit a hallottak, meg az is, ami történt vele. Végül is majdnem meghalt. A rohadt életbe! Hirtelen forogni kezdett vele a világ és le kellett ülnie az egyik tömbház lépcsőjére, annyira rosszul lett. Majdnem elütötte egy taxi, majdnem meghalt. De az, az alak megmentette. Ha nem teszi, akkor mindent elveszít. Akkor még a lehetőséget is elbukja, hogy egyszer, egyszer az életben megbeszélhesse a dolgokat Melussal. Hogy egyszer elmondhassa neki, hogy akkor miért lépett le egyetlen szó nélkül. Érezte, hogy lassan kitisztul a látása, és már a szemben lévő házak sem akartak feldőlni, ezért úgy döntött tovább indul. Amikor azonban be kellett volna fordulnia Jack utcájába, nem tette. Egyenesen ment tovább. Bele az éjszakába. Le fogja inni magát, de kegyetlenül, és elfelejt mindent. Mindent a világon. Beült egy bárba, dupla whiskyt rendelt, nem egyet, nem kettőt, és ha beledöglik,hát itt a vége, teljesen mindegy nem számít. A bár elment volna valami ócska művészfilm díszletének is, sőt még annál is rosszabb volt. Az egyetlen pozitívum amit fel tudott mutatni, az a zenegépből nyekergő Tom Waits dal volt,de semmi más. De kit érdekelt? Whisky itt is van, kiszolgálni kiszolgálják... a többi nem fontos! Ahogy Ben körbenézett rájött, hogy a pincér az egyetlen társasága, valamint felismerte, hogy igen jó úton jár az alkoholizmus felé. Egy idő után az öreg elunhatta a társaságát, mert odavetette neki, hogy zárnak, és tüntetően elrakta a whiskys üveget Ben orra elől. Aztán, fogalma sem volt honnan, de előkerült egy lány. Egy prosti,de az ócskábbik fajtából. A jelenléte valamelyest megenyhíthette a „kisköpcös” szívét, mert többet nem hozta szóba, hogy távozniuk kellene. A ruhája szakadt volt, a haja akár a szénakazal, az a típusú csaj, akit Ben akkor sem csípett volna fel, ha nagyon nem lett volna más választása. Aztán arra gondolt, hogy semmi joga lenézni ezt a lányt. Ugyanabban a lerobbant, koszos bárban ülnek, és mindketten ugyanolyan szánalmasak. Sőt! Talán ő még a lánytól is rosszabb... Ez a csaj kurva és kész, nem is akar másnak látszani. Ő meg... Nem akarta végiggondolni, inkább a szomszédjára figyelt, hátha megkívánja, és ma éjszaka vele tud felejteni. Ahogy rágyújtott, ahogy a sörét kortyolgatta... Nem tudta megkívánni és megint Melusra gondolt. Milyen kirívóan szép is lenne ebben a környezetben, habár ő mindenhol kirívóan szép volt.

• Na mi a helyzet szépfiú? Unatkozol?- kérdezte a lány és felvonta a szemöldökét
• Úgy nézek ki?
• Te, édesem, pont úgy nézel ki, mint akinek rám van szüksége.- és közelebb ült hozzá, miközben lentebb húzta, az amúgy is igencsak kivágott felsőjét.
• Rád?
• Rám igen.
• Neked...- nagy levegőt vett, mert a whisky már hatott, és ő nehezen találta a szavakat- halvány sejtelmed sincs arról, hogy mire van szükségem.

A lány még közelebb húzódott, és Ben orrát megcsapta valami ocsmány pacsuli... Hirtelen testközelből látta a letört körmöket, a kiszívott nyakat, a szakadt harisnyát, és bármennyire is sajnálta pár perccel ezelőtt, a gyomra felfordult a csajtól. Ha belegondolt, hogy megcsókolja, hogy egyáltalán hozzáérjen...

• Nnnnaaa, lééégysziiii. Hidd el, velem jól járnál. Adok kedvezményt is.

Bennek elborult az agya. Felpattant a székéről, majdnem fellökte a csajt és kirohant az utcára. Melus után... egy ilyennel... jó ég.... Pár perccel később valaki letelepedett mellé a lépcsőre. Már megint az a rémes pacsuli... Már épp azon volt, hogy most aztán elhajtja a csajt a fenébe, mikor egy sörösüveget toltak az orra alá.

• Meg akarsz ölni?- kérdezte valamivel enyhébben.
• Isten őrizz, a pultos meghívott rá, de már nem akarom meginni. Mandy – és a lány odanyújtotta a kezét.
• Ben. És még mindig nem akarlak hazavinni.
• Most már nem is mennék.- felelte Mandy és újból rágyújtott.
• Elhagytam. - bukott ki egyszer csak Benből minden átmenet nélkül.
• És én mit csináljak vele?! Ess túl rajta...
• Ezen nem lehet.
• Pedig nem ártana. Ahogy elnézlek szép,kövér hulla lesz belőled. Heroin,kokain?
• Áh... ne viccelj!
• Akkor csak a whisky?

Ben félig-meddig hitetlenkedve méregette a lányt. Most neki mondja el? Ezen a csajon már isten tudja hány pasi végig ment, valószínűleg teljesen kiégett (legalább annyira, mint ő maga), és most mesélje el neki, nagy szerelmének szívszaggató történetét? Végül is... Miért ne lehetne? Talán ebből a közömbös nézőpontból tud valami használhatót mondani. És különben is, mit veszíthet?

• Ő volt az első szerelmem, és alapos gyanúm szerint az utolsó is. Részben, mert szerintem sosem leszek túl rajta, részben pedig...Hát látod, hogy most hol tartok... Ő tizenhat volt, én meg tizennyolc. Nevetségesen hangzik, de tényleg szerettem. Tudod, ez volt az mikor nagyon ritkán mondtam ki, de nagyon erősen éreztem, hogy mennyire szeretem.
• Nagyon jó... A kiscsaj meg olvasson a gondolataidban igaz?

Elkapta Ben nyűgös tekintetét, és intett, hogy folytassa.

• Nagy vagány voltam a suliban. Tudod bőrdzseki, gitár, „Bob Dylan vagyok” stílus, de őt valahogy soha nem mertem megszólítani. Azt hittem messzebb van ő annál, hogy elérhessem.
• Csak nem ő volt a legmenőbb csaj a tyúkólban?
• Nem. Ő volt a legbájosabb. Mosolygós, kedves, jó jegyek, sok barát. Valahogy mindenki szerette. Nem hittem volna, hogy majd épp én kellek neki.

Mandy lassan kifújta füstöt, és nekilátott, hogy a maradék lakkot is lepiszkálja a körméről, majd újból slukkolt egyet, és gúnyosan megjegyezte:

• A gimi Audrey Hepburn-je, hogy utáltam az ilyen csajokat. Oké oké folytasd figyelek.
• Ő jött oda hozzám. Egy házibuliban voltunk, mindenki ott volt a suliból, aki számított. Az, az igazi nagy, zsongós banzáj volt, ahol mindenki becsajozott, ahol minden szoba foglalt volt, ahol összetört a kínai porcelán, és még sorolhatnám. Fűztek a barátaim, hogy játsszak a gitáromon, valamiért szerették hallgatni. Volt egy-két jó hangú csaj a suliban ilyenkor ők énekeltek, én meg pengettem a húrokat. Épp be akartam fejezni, mikor ő is odajött, hogy játsszak Pink Flyodot. Majdnem lefordultam a székről. Hogy ez a lány? Floydot akar hallani? Már sebes volt a kezem, de azt mondtam, hogy csak azért is. Láttam, ahogy visszamegy a barátaihoz beszélgetni, majdnem meg is sértődtem, de eljátszottam. Utána odajött, megköszönte, beszélgettünk… Már nem is emlékszem, hogyan, de elkértem a számát, és megadta. Én felhívtam, randiztunk, és egyszerre egy pár lettünk. És én azt mondtam, ezt a boldogságot semmiért nem adom. Tudod, én voltam a lánglelkű hősszerelmes.

Elhúzta a száját és beletúrt a hajába. Körülbelül annyira cikinek látta ezt most másfél liter szesszel a fejében, mint amilyen cikinek akkor a haverjai láthatták.

- Te szánalmasabb vagy, mint hittem. Itt ülsz, a világ legócskább helyén, undorítóan részegen, és még most is hazudsz magadnak. Ha nem szeretted volna azt a kiscsajt, akkor nem kerültél volna ilyen állapotba miatta. Legalább most ne röhögd ki a saját érzéseidet. Hozzám járnak nyomorult pasik, de egyre inkább úgy érzem, hogy te túlteszel mindegyiken.

1000 dollárt bukni Jacknél nem fájt volna úgy, mint ennyi őszinteség egyetlen éjszaka alatt. Igaza van. Lehet, hogy csak egy cafka, de igaza van. Akkor is imádta Melust, nem számított, ki mit mondott, és bármennyire is az ellenkezőjét igazolták az eddigi tettei, most is szereti.

• Igazad van. Szóval mi nagyon szerelmesek voltunk. De tényleg…Benne egyszerre találtam meg a legjobb barátomat, a barátnőmet, a húgomat, akivel lehet hülyülni, és…
• És a szeretődet?- cigivel a szájában elmosolyodott, és most először, se gúny, se lenezés nem volt a hangjában.
• Hááát igen...
• Legalább előttem ne szégyenlősködj...tudod én egy olyan lány vagyok, aki pénzért....

A pokolba kívánta ezt az éjszakát, de még Bence is elnevette magát.

• A lány miatt vagy most itt?
• Nem. Ha rá hallgatok, most nem itt ülök... Szóval nekem jött az érettségi, persze, hogy el akartam végezni a konzervatóriumot, ehhez meg énekből kellett ugye vizsgáznom. Éjt nappallá téve gyűrtem a zenetörit, gyakoroltam, Melussal koncerteket ültünk végig, hogy tudjak miről beszélni, ha a felvételin rákérdeznek. Elkísért a vizsgára is, és akkor megígértetett velem valamit.
• Micsodát?
• Hogy a zene, az mindig örömet fog jelenteni számomra, és nem pénzért fogom csinálni. Hogy nem adom el a lelkem, és ha nem megy, akkor nem leszek mindenki kedvence, szupersztár, milliomos, nem leszek semmi. Csak egy jó zenész, akit páran szívből elismernek, és aki tudja, hogy a zene örömforrás és nem bankautomata. Egy részét sikerült betartani. Mai napig csak akkor tudok igazán örülni a létezésemnek, ha zenélek. Mihelyst kikerül a hangszer a kezemből, látom az igazi arcomat. Ezt a lehetetlenül szánalmas alakot, aki lettem, mert lássuk be, én egy lehetetlenül szánalmas alak vagyok. Igaz?
• Nem én mondtam. Aztán mi lett?
• Végül is az, hogy felvettek. Teljesült az álmom, csak közben szép csendben megváltoztam. Nagyképű, fővárosi vagány lettem. Otthon, mikor Melivel lógtam, nagy kettősség volt bennem. Egyfelől őrülten boldog voltam, hogy végre látom, hogy egy hét után megint mellette lehetek, és beszél hozzám, és érzem a közelségét. Másfelől nem így viselkedtem vele. Lekezelően beszéltem hozzá, nagyképű voltam, ha szeretett volna kettesben lenni velem, nem értem rá, csak beszéltem a magam dolgáról, miközben egyre jobban elveszítettem, mert nem tudtam róla semmit. Pedig hidd el, tényleg nagyon szerettem, még akkor is. És ő is engem, habár én mondom nem érdemeltem meg. Soha nem bántott, nem szólt egy szót sem, kedves volt ugyanúgy, mint előtte. Aztán másodév előtt, jött egy ajánlat…
• Gondolom ezért vagy most itt…
• Pontosan. Valamelyik este hallott egy muki játszani. Megtetszett neki, amit hallott, meg amit látott, mert úgy gondolta, jól el lehet adni. Sokan fognak majd őőőőrülten rajongani értem, én, pedig jó sok pénzt keresek majd neki is. Kezembe nyomott egy szerződést, és adott egy hét gondolkodási időt. Nagyon megzavart ez az ajánlat. Egyrészt azt mondtam, hogy ide nekem a repülőjegyet, már megyek is. Másrészt pontosan tudtam, hogy ez mit jelent. Ezzel a szerződéssel adnám el magam. Ezzel válnék potenciális árucikké, és ezzel szegném meg az egyetlen ígéretemet. Mert én korábban senkinek, semmit nem ígértem meg. Ha azt nézem, ahogy most érzem magam, akkor azt mondom, sajnos, a gyávábbik, gerinctelenebbik énem győzedelmeskedett, ha az anyagi helyzetemet nézem, azt mondom, szerencsére. Elfogadtam az ajánlatot, de senkivel nem beszéltem meg. Vele pláne nem.
• Miért?
• Azért, mert pontosan tudtam, hogyha látom őt, ha hallom, amit mond, akkor nemet fogok mondani. Mégpedig azért, mert legbelül én sem erre vágyom. Féltem, hogy rájövök mit is, akarok igazán, és akkor elpasszolok egy ilyen alkalmat. De valahogy megtudta, és egyik éjjel ott állt az ajtómban. Zokogott, alig ismertem rá, könyörgött hogy hagyjam az egészet, maradjak itt. Ezerszer elmondta, hogy ez fog tönkretenni, mert ez a világ nem az én világom és, hogy még visszaléphetek. De nem hallgattam rá, pedig akkor tudtam, hogy igaza lesz. Hogy szeretnék vele maradni, látni, ahogy felveszik az egyetemre, együtt lakni vele az albérletben, szerettem volna mellette huszonéves lenni. Ahelyett, hogy mindezt elmondtam volna, csak közöltem, hogy nem érdekel se ő, se más, én megyek. Megyek és kész.
• És mit lépett?
• Adott két nagy pofont, és otthagyott. Akkor éreztem először, hogy elveszítettem. Még most is minden részletére emlékszem annak az éjszakának. Hogy csak a kislámpa világított, mert a nagyban nem cseréltem égőt, hogy gyűrött volt a szoknyája, mert vonattal zötyögött Pestre. Hogy kócos volt, és tiszta könny volt az arca…
• Próbáltál azóta beszélni vele?
• Soha. Nem mertem volna megkeresni. Annyira megbántottam, annyira szemét voltam vele, hogy nem tudnék a szeme elé kerülni. Pedig… pedig…

Na itt jött el az a pillanat, mikor majdnem meghalt. Szédült, zokogott, majd megőrült annyira fájt feltépni ezt a sebet. De szükség volt rá, ha most elvérzik, hát elvérzik, akkor ennyi volt. De kellett, hogy végre elengedje ezt a szellemet, különben rövid úton megőrült volna.

• Rohadtul fáj......
• Iszol még egyet?
• Nem!
• Hát, ha elfogadsz egy tanácsot, egy olyan csajtól, mint én, akkor visszamész hozzá! Nem veszíthetsz semmit. Ettől lejjebb már nincs, ha pedig még vár téged, akkor azért vár, mert meg tud neked bocsátani.
• Miért segítettél?
• Hát....keresni nem kerestem rajtad...Legalább a karmámon javítottam egy kicsit.
• Talán, lehet, hogy megérné...
• Hát sok sikert. És jössz nekem négyszáz dollárral!
• Mi van?
• Elbuktam legalább két kuncsaftot miattad.
• Megadom.

Mandy elmosolyodott, felállt a lépcsőről, leporolta a szoknyáját és visszasétált a csehóba. Ben pedig remélte, hogy a pultos már nincs ott. Egész normális csaj, jobbat is megérdemelne... Ma estére biztosan.

Elindult hazafelé. Habár már nem volt olyan részeg, az érzéseitől még mindig kóválygott. Szerette ezt hajnali nyugalmat. New York ilyenkor volt a legelviselhetőbb. Lehet, hogy ez a város sosem alszik, de hajnali fél öt felé minimum szendereg. Ahogy ballagott, most először nem tűntek annyira reménytelennek a dolgok. Látott valami esélyt rá, hogy megváltoztassa a saját világát. Volt valami reménykeltő ebben a hajnalban. Valami remény az újrakezdésre. Biztatás, hogy megváltoztathatjuk a rossz döntéseket. Tudta, hogy most már bármi lesz is, ő holnap visszautazik Pestre. Nem gondolt a millió kérdésre, ami eszébe jutott, mert nem is voltak fontosak. Évek óta először érzett magában erőt ahhoz, hogy rendezze a dolgait. Mindegy volt sikerül-e vagy sem, de végre akarta.