Egy szerelem három éjszakája

Valami bántja. A takaróján át is érzem, hogy valami fáj, valami feszíti, hát miért nem mondja? Engem nem csap be, annál jobban ismerem. Még a gerince is bánatosan görbül. Ébren van tudom, mert csak lökdöste a vacsorát, és éhesen képtelen elaludni. A meccsnek sem örült. A mezt sem vette fel, amit tőlem kapott a születésnapjára, és nem verte ki örömében a könyvet a kezemből pedig a kedvence lőtt gólt. Persze mikor megkérdeztem, hogy mi nyomja a lelkét azt mondta semmi. Semmi, minden rendben van, kicsit fáradt, hosszú napja volt, de nincs gond, vagy ha van is hát reggelre elmúlik. Hát bolondnak néz? Akkora a bánata, hogy kettőnknek is elég lenne, ő meg azt hazudja, hogy minden rendben. Tudom, jót akar nekem, nem akarja, hogy miatta is aggódjak, de könyörgöm miért nem engedi, hogy segítsek?! Vagy ne is engedje, csak mondaná el és akkor már nem csak az övé lenne a baj, hanem az enyém is, és akkor talán nem is lenne olyan rossz. Mert most csak emészt bennünket ez az egész. Én sem alszom, csak hallgatom a saját gondolataimat, és erősen koncentrálok, hátha kihallatszik valami a fejemből és válaszol nekem. Ami ott van a kézen-fogós sétákban, az átlustálkodott délelőttökben, vagy abban a félmosolyban amivel a szoknyámat ''lesegíti'' rólam, az hova tűnik ilyenkor? Hova lesz a „mi”? Most csak ő van, meg én vagyok az ő problémája meg az én gondom, és a közös elveszik... Pedig ezt csak együtt lehet. Nekem nem csak szexi mosolya kell, a jó dumája, meg az illata. Nekem a gondjai is kellenek, a rossz pillanataival együtt is akarom őt. És ha azok a rossz pillanatok rossz órákká, vagy hetekké nyúlnak? Akkor elhúzódnak, nem számít. Legfeljebb veszekszünk egyet, és? Néha zeng a ház, hát van olyan. De most csak hallgat, kizár. Nem enged magához. Ilyenkor még átölelni sem lehet, mert az olyan, mint egy göcsörtös fadarabot ölelgetni. Reggel meg felkel, és úgy csinál, mintha ez az az egész meg sem történt volna, és további két-három hétig béke van. Aztán valami elbúsítja, és én megint ott találom magam egy végtelen hosszú éjszakában, álmatlanul, és azon fog járni az agyam, hogy meddig fekhetek még ébren valaki mellett, aki nem engedi, hogy szeressem.

Még egy ilyen elcseszett napot, mint ez... Egy napot, egyetlen egyet késtem a határidővel, és még szóltam is előre, hogy ennyi haladékot adjanak. Persze, hogy akkor rábólintottak. Ma meg... ma gyakorlatilag kétszáz oldal puhakötésű irodalmat vágtak hozzám. Se pénzem, se munkám, és én barom még anyámékhoz is felmentem. Nem vagyok normális, hogy tőlük kértem pénzt. Egyáltalán mit gondoltam én is? Hogy apám majd együttérzőn megveregeti a vállamat? Anyám, természetesen véletlenül, épp akkor kapott fejgörcsöt, mikor becsengettem hozzájuk. Vagy a csengőtől van, vagy tőlem, de neki mindig akkor fáj a feje, mikor meglátogatom őket. Így nincs más hátra, apám társaságát kell élvezzem. És mindig ugyanaz a lemez. Én a link, akitől csak egy bölcsész diplomára futotta, és így szégyent hoztam a családra, én aki lejáratom őket azzal, hogy színésznővel élek együtt, egy tetőtéri lakásban. Én aki folyton csak csalódást okozok. Nem mintha érdekelné őket bármennyire is, hogy mi van velünk. Hogy szükségünk van-e valamire, hogy boldogok vagyunk-e. Az nem számít. Nem fogadnám el a segítségüket, de legalább tudnám, hogyha kell, akkor ők támogatnak minket. Egyetlen előadását sem nézték meg, pedig gyönyörű és tehetséges, és most itt fekszik ébren mellettem, mert tudja, hogy én sem alszom. És, ahogy felébred már a pillantásával is azt fogja kérdezni, hogy mi bántott engem az éjjel. Én meg nem válaszolok neki, mert nem szokásom lelkizni. Pedig tudom, hogy meghallgatna, hogy segítene. Azt is tudom, hogy nem hagy el, de akkor sem tudom meddig bírja ki velem. Mert ilyenkor dühös. Dühös, mert úgy érzi kizárom az életemből, hogy nem bízom benne annyira, hogy elmondjam a gondjaimat. Pedig én elmondanám ezredjére is, szentségelve, hogy már megint a családom... de annyiszor hallotta már, és nem akarom, hogy úgy érezze, miatta van feszültség nálunk. Végighallgatná ezredjére is tudom. És talán nekem is könnyebb lenne. Talán kisebb lenne a távolság, mert most ez a pár centi takaró, fényévekre viszi tőlem. Mondani kéne neki valamit, akármit. Mert elveszítem őt is. És akkor? Akkor cseszhetem.

Második:

• Mondanom kell valamit.

Ne mosolyogjon már ilyen megkönnyebbülten, nem tudja mit akarok mondani neki.

• Akkor ma végre kialszom magamat, na halljam!

Mitől fél ennyire? Akkora baj nem lehet.

• Szóval, az a helyzet, hogy késtem egy napot a kiadónál, és....

A rohadt életbe, de nehéz...

• És?

Te jó Isten ugye nem...?

• Kirúgtak...

Na most mi lesz? Nem mond semmit, mi ez a sóhajtás? Miért szorítja így a szék támláját?

• Tegnap?

• Tegnap. Felmentem anyámékhoz, és...

• Ne ezt nem kell tovább mesélni, az arcodra van írva, hogy mit mondtak. Miért nem mondtad tegnap? Miért nem szóltál, hogy baj van? Hátha tudtam volna...

• Segíteni?

• Igen segíteni!

Miért kérdezi ilyen ingerülten? Miért? Annyira elképzelhetetlen, hogy tudtam volna valamit tenni érte?

• Mégis mivel? Bemégy a főnökömhöz, kis fekete ruhában,és kárpótolod a csúszásomért? Ő meg nagy kegyesen kiadja a könyvemet? Vagy mégis mit tettél volna?

Segíteni...persze, az állásomat ő sem tudja visszaszerezni.

• Akármivel! Elmentünk volna berúgni, vagy végighallgattam volna, ahogy dühöngsz, vagy csak beülünk a kocsiba, és bele az éjszakába...

• És akkor minden megoldódik igaz?

• Nem ezt mondtam, én csak...

• Te csak mi? Szállj már le a földre! A dolgok nem oldódnak meg varázsütésre! Ez nem így működik. Nekem nincs munkám, és téged sem üldöznek három főszereppel, meg szerződéssel a Nemzetibe.

• Ez nem volt fair.

Uram Isten, hogy tud így megbántani? Hogy csinálja?

• De ez a valóság! Hogy ennyi az életünk! Ez a kis lyuk, és amit te a színházban keresel. Ennyi...

• Ennyi? Neked ennyi? Neked a mi életünk egy kis lakás, és némi pénz? Ennyi az egész?

• Nem persze nem ennyi... De mondd meg, mi lesz később? Huszonévesen még elég a romantikája, de utána? Hova teszel itt egy kiságyat? Hogy nevelsz itt fel egy gyereket? Mikor rajtad nincs aki segítsen, velem meg gyakorlatilag nem állnak szóba a szüleim? Mi lesz, ha egyszer csak eltűnik a varázsa, és ott találjuk majd magunkat a kurva nagy szürke valóságban? Harmincévesen akarod kitalálni az életedet? Az életünket?

• Nem érted igaz? Nem érted, hogy nem csak erről szól az egész? Hogy ha kell akkor igen, harmincévesen fogom újra kitalálni az életemet, és ha nem lesz más, akkor itt nevelünk fel egy gyereket, mert én nem egyedül akarom, hanem veled! Érted idióta? Veled! Sokkal rosszabb körülmények között is nőttek már fel emberek, és lett belőlük valami! Higgy már egy kicsit bennünk! Megoldjuk, eddig is megoldottuk, és ha egy kicsit közel engednél magadhoz talán könnyebben menne.

• Már megint itt tartunk! Mondd neked ettől nagyobb problémád nincsen? Nem engedsz közel magadhoz... mindig csak ezt hallom. Kirúgtak az állásomból! Nincs pénzünk! Nem tudom lesz- e munkám az elkövetkező egy évben! Valódi gondjaink vannak, és te még mindig ezen lovagolsz! Hát tessék most közel engedtelek magamhoz, itt a bajom, itt van amiért nem tudtam aludni tegnap éjjel! És hidd el rohadtul sajnálom, hogy miattam te is ébren maradtál, de fölösleges volt, mert ettől nem jutottunk előrébb. És a születésnapodra nagy valószínűséggel egy szál virágot sem tudok venni, mert nem lesz miből.

• De engem ez nem érdekel!

• Dehogynem érdekel! Ez minden nőt érdekli. Aki nem hoz elég nagy csokrot, aki nem ad elég drága ajándékot, az mehet a lecsóba és …

• Most hagyd abba!

• Ez az igazság könyörgöm....

• Ennyinek látsz engem?

Egy vállrándítás? Ennyi a válasza? Ennyi...? ha nem mond semmit, akkor:

• Lefekszem aludni, holnap próbáljuk meg újra....

• Miért mi lesz más holnap?

• Akármi...

Harmadik

Ma este talán alszunk mindketten. Megérdemeljük, nyolc óra nyugalom kijár. Még nekünk is. Lehet, hogy a világ már leírta a happy endeket, de szerintem még léteznek. Nagyban talán már nem, de kicsiben, mondjuk egy ilyen ötven négyzetméternyi placcon még elfér. Nem, munkát azt nem talált, az ilyen csodák nem egy nap alatt történnek, és véletlenül az én fizetésemet sem duplázták meg, de nem is ez a fontos. Az a szál fehér rózsa, meg az a mini pezsgő, amit a művésznőnek küldött az öltözőbe, na az fontos. És, hogy puszit dobott a nézőtérről. Az meg pláne. De a legfontosabb az, hogy most beleszuszog a nyakamba, és tényleg alszik, nem csak úgy csinál. Szóval lehet, hogy nem a legnagyszabásúbb hely, a „vége főcím”- hez egy egyszobás lakás a hetedik kerületben, de nekem éppen megfelel. Meg neki is azt hiszem. És ez a mi történetünk, olyan befejezést kerekítek neki,amilyet én szeretnék.