Az első tavaszi nap... Dédinek

Az első igazi tavaszi nap, március 18-án köszöntött be. Mintha fóliát húztak volna le a világról: minden élénkebbnek, színesebbnek, élőbbnek látszott. De hiába jöttek szembe az újjászületés metaforái a körúton ballonkabátos nők, zakós férfiak képében, ez a tavasz még nem volt elég erős. Nem volt elég erős legyőzni az elmúlást, vagy ahhoz,hogy biztasson egy törékeny, öreg testet, és egy már más dimenziókban létező lelket, hogy tartson ki még egy kicsit. Hogy maradjon még, üldögéljen az udvaron, élvezze a napsütést, beszélgessen a kutyával, vagy várja a szomszédasszonyt, aki már soha nem fog megérkezni. Túl hosszú volt a tél, és túl erőtlen a kikelet, a születésnapját sem várta meg. Talán úgy érezte eleget várt már. Talán az elmúlt néhány év, már nem volt több egy engedékeny sóhajtásnál: „Rendben,maradok még egy kicsit”. Rég elkészült már, indulóban volt, hogy kipihenje magát. Elfáradt. A kilencvennyolc évtől, a félszázados egyedülléttől. Egyre többet mondogatta, nem jön már hozzá senki. Nem is jöhetett, csendesen magára maradt az emlékeivel, a múltjával, mert jelene már nem volt. Minden másodpercet elveszített, minden gondolat, esemény, és arc kihullott a kezei közül, s csak a fekete-fehér fotók örökké mosolygó alakjai éltek a fejében. De ők nagyon elevenen. Hogy hitt-e bármilyen folytatásban nem tudom, sosem kérdeztem meg tőle. Remélem valahol várják, és végre kibeszélgetheti magát, és elfelejti milyen sokáig volt egyedül.

Húsz évet kaptam az életéből, húsz évig ismerhettem, szerethettem, foghattam a kezét. Húsz éve volt, hogy a dédnagymamám legyen, remélem örült,hogy az lehetett, nekem sokat jelentett, hogy az volt. Az utóbbi időben gyakran mondogatta, hogy tanuljak, ne törődjek semmi mással. Ráérek férjhez menni,ráérek választani, ráérek mindennel,csak azzal nem, hogy megteremtsem az önállóságom lehetőségét. Talán már csak a megszokás mondatta vele egy ideje,de a megszokás mögött ott volt rengeteg tapasztalat, sok nehéz év, és az a szándék, ami az őszinte emberek sajátja, hogy jobbat akarjon, mint ami neki jutott. Elégedetlenség, sértettség nélkül, akarni azt, hogy ha neked lehet jobb,akkor legyen is, erre csak kevesen képesek. Ő közéjük tartozik.