Könyvtárakat lehetne megtölteni azokkal a cikkekkel, amelyek hasznos tanácsokkal látják el a párkapcsolatban élőket arra vonatkozóan, hogyan is viselkedjenek egymással a hosszú-boldog szerelem érdekében. Arról azonban sokszor nem szól a fáma, hogy mi a helyzet a kapcsolaton kívüli élettel, pontosabban a kapcsolaton kívüli világgal. Mi a teendő, ha a szerelmeseknek szószerint a világ szeme előtt kell párként viselkedniük? Mi az amit még nagy világ elé lehet tárni, és mi az aminek már a négy fal között kell/kellene maradnia? Léteznek még egyáltalán általános szabályok arra vonatkozóan, hogyan is kell viselkedni, ha az ember kapcsolatban él?
Végigsétálva egy parkon, nem nehéz felmérni, hogy a szembejövő, vagy a padokon ücsörgő párok épp melyik kapcsolati szakaszban járnak; a szégyenlős elsőrandevúzókat ugyanis nem lehet nem felismerni. Az első pirulós kézfogást látva az ember szemérmesen félrepillant és nosztalgiázva gondol vissza a saját első randevúira, mikor izgalommal vegyes büszkeséggel ''hirdette'': „Igen, igen! Ez a lány/fiú márpedig velem van.”. A baj csupán az, hogy akár akarjuk, akár nem egyre inkább tanúivá válunk a bimbózó szerelmek minden egyes stádiumának.
A gimnázium ahova jártam, egy aulás-körfolyosós épület volt, ha az embernek friss, tananyagtól független információra volt szüksége, csak kilépett a gangra, és azonnal megállapíthatta, melyik aktuális szerelem aktuális még mindig, és melyikről lehet már csak múltidőben beszélni. Annál is inkább,mert a legtöbben ugyanolyan természetességgel csókolóztak, és bújtak össze a büfé előtti padokon, vagy a tároláson kívül minden egyébre használt folyosói szekrényekben, mintha senki nem látná őket. Számomra pedig örök rejtély maradt, hogyan tudtak bejönni órára, és teljesen fesztelenül válaszolni annak a tanárnak, aki nem egészen öt perccel korábban még teljesen intim helyzetben láthatta őket.
Ez volt a kezdet, a kapcsolatok demonstrációja pedig az utóbbi időben úgy tűnik reneszánszát éli, hála a facebooknak, a twitternek és minden létező portálnak, ahol a regisztráció részeként arról is nyilatkozhat az ember, hogy jelenleg van-e párja vagy nincs.
Családi állapota: kapcsolatban
Kezdődő szerelem, eljegyzés, szakítás.... Jó hírek rossz hírek, amik attól függően jutnak el hozzám, vagy kerülnek el, hogy milyen szoros kapcsolatban állok az érintettekkel. A közösségi portálok korában viszont lehetetlen, hogy bármiről is lemaradjak. Minden létező ismerősöm kapcsolati státuszáról, sőt annak milyenségéről (nyitott,bonyolult stb...) mindent megtudok, amint az illető kettőt kattint a facebook profilján. Még az sem számít, hogy egy évben csak egyszer beszélünk, akár a véleményemet is elmondhatom, mert ez az egész erre van kitalálva. De vajon muszáj minden felkínált lehetőséget 100%-osan kiaknázni?
Például: attól, mert egy weblap alkalmas fényképek megosztására, még nem szeretnék a barátaimról és a kedveseikről ágybanfekvős, bágyadtan mosolygós képeket látni, mert nem kell professzornak lennem, hogy kitaláljam mi történt a kép készítése előtt, és úgy érzem, a kapcsolatuknak ez a része már nem rám tartozik. Ugyanígy nem tartoznak rám a szerelmes üzenetek sem, hiszen ha belegondolok, ''normális'' esetben ezeket amúgy sem hallanám. Mert ezek olyan dolgok, amiket csak Neki szán a másik fél, függetlenül attól, hogy a fülébe súgja, vagy sms-ben írja meg. Van aminek egész egyszerűen meg kell maradnia két ember között, mert ott a helye,vagy mert ettől marad meg a varázsa. Másrészt pedig túl sok információval fölöslegesen kellemetlen helyzetbe lehet hozni a gyanútlan szemlélőket is. Ezek az ártatlannak tűnő post-ok ugyanis semmiben sem különböznek az olyan kínos szituációktól, mint például a vendéglátó pár nyilvános vitája egy baráti vacsora alkalmával, vagy egy zajos csókcsata a tömött villamoson. Ilyenkor mindenki próbál kétségbeesetten másfelé nézni, de az interneten nincs hova fordítani a tekintetet. Ezért lenne fontos, hogy a ''házigazdák'' figyeljenek oda egy kicsit jobban. Arról nem is beszélve, hogy magukat is megkímélnék jó néhány kellemetlenségtől. Fontosnak érezheti valaki, hogy pillanatnyi viták hevében, kapcsolatban-ról, egyedülállóra változtassa a státuszát, egy nap akár többször is,de ha tudná, hányan nevetnek rajta a háta mögött, egész biztosan meggondolná, hogy legközelebb is ilyen gyorsan reagáljon-e.
Illik,nem illik,mit illik?
Mivel a józan észre, és a felismerés varázslatos hatására nem mindig hagyatkozhatunk, szakemberhez fordultam. Görög Ibolya protokoll szakértő szerint, mindig a párnak kell alkalmazkodnia, és szem előtt tartani azt, hogy mihelyt eljöttek otthonról, már nem édes kettesben vannak, és tekintettel kell lenniük, akár a vendéglátóikra, akár az utcán sétáló többi emberre. Kellemetlen helyzetek persze mindig adódhatnak, és ahogy korábban már leírtam a legnehezebb dolga általában annak van, aki látja, hallja, hogy a pár nagy nyilvánosság előtt él ''házaséletet''. Ilyenkor sem muszáj szó nélkül várni, hogy egyszer csak véget ér a közjáték. Hogyan lehet mindezt úgy kivitelezni, hogy a végén senki ne sértődjön meg? Íme szakértőnk egy személyes példája: „Az egyetemen, ahol kurzusaim vannak, az egyik előadásra egy fiú és egy lány úgy jött be, kéz a kézben, hogy látható volt, igen nagy a szerelem. A padsorban pedig egyre összébb bújtak, fogták egymást, látszott, hogy a lelkük az égben van. Nekem ez azért volt kényelmetlen, mert ehhez nekem semmi közöm. De hát ugye hogy szóljak, hogy ne tűnjek irigy öregasszonynak? Mondom, „fázik a kislány?” Tehát ha társaságban tanúi vagyunk akár pozitív, akár negatív érzelmi kitöréseknek, kicsit félrevonva őket, vagy egész közel menve kérjük meg a párt, hogy esetleg otthon célszerűbb lenne ezeket a dolgokat intézni.”.
És boldogan éltek....
… amíg meg nem haltak, legalábbis a mese szerint. A valós kapcsolatok változó kort szoktak megélni, de a hosszuktól függetlenül mind a ''magánélet'' tárgykörébe tartoznak, már hosszú,hosszú évek óta, ami talán nem véletlen. Aki nem szereti, vagy nem szeretné, hogy szájára vegye a város apraja nagyja, az ne adjon okot összesúgásokra, szánakozó pillantásokra, és tanulja meg, hogy a világgá kürtöli örömét-bánatát, nem életfilozófia...csak egy mondás. Szerencsére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése